A házban?! Még vissza sem tudok fordulni, hogy Asame láthassa a grimaszt az arcomon, mikor könnyedén visszaránt magához. Hirtelen megáll a szívem és csak a nyakamon érzem az ér ütemes ritmusát, s annak ellenére, hogy tudom, hogy nyelnem kéne, csak az inger van meg, a cselekedet nem jön létre, valahogy elmarad. Ledermedtem, ami azt illeti. Tágra nyílt szemekkel nézek kék íriszeibe, próbálva rájönni, ezt most mégis mire véljem, de nem hagy sokáig kutakodni a tekintetében, állam alá nyúlva húz forró csókba. Az izmaim ellazulnak, jóleső forróság járja át a testem és az orv támadás hatására felhúzott vállaim szép lassan leengednek. Az a gyanúm, hogy Asame pontosan tudja, hogyan szórakozzon és játsszon velem, ami valahol jó, mert nem kell neki túl sokat magyaráznom, mit szeretek, valahol viszont nagyon nem kedvemre való, mert a kiszolgáltatottság még mindig ijeszt. Nem akarok még most sem könnyen kapható lenni, de amit ő képes művelni velem, az teljesen felolvaszt. Kicsit szaporábban lélegezve, még össze se zárt szájjal, apró remegésekkel ácsorgom ott, ahol Asame hagyott, nézve utána, mintha valami út szélére tett, otthagyásra szánt kutya lennék, hiszen nem tudom hirtelen felfogni, miféle tengerpartra gondolt és hogy támadhat csak így le, aztán állhat simán tovább. A görög tengerpartok jutnak eszembe, s az, ahogy elképzelem őket. A forró homok, amelyre még este is fenséges érzés rálépni, a kellemes levegő, vagy a napközben tapasztalható, már-már elviselhetetlen kánikula, a türkizkék tenger finom illata, amely este egybevegyül a sültek és zöldségek nyálcsorgásra késztető aromájával. Hiába most ettem, ettől most is összefut a számban a nyál és hiába nem jártam még sosem Görögországban, olyan erősen vágyom arra, hogy belegyalogoljak a tengerbe, mintha valami vízi lény lennék, amit kiszakítottak onnan. A képzelgéseimből Asame kérdése ébreszt fel, én pedig pislogok párat, hogy eltüntessem az ábrándokat a szememből.
- Marad a hóhér! – mondom neki sietősen, azzal elhúzom mellette a csíkot, csak hogy érezze a törődést és lássa, hogy nem szándékozom egy perccel tovább sem a házban maradni. A szobámban már kicsit megnehezedik a dolog, mert fogalmam sincs, mit kéne magamra vennem, hogy jól is nézzek ki, ne bontsam meg a mai sztájlt, de ha esetleg nincs olyan meleg kint, vagy sokáig maradnánk, ne fagyjak jéggé. A zokni még oké, meg a tornacsuka is, de felülre… Felsőnek még mit vegyek fel?! Kicsit hagyom a kérdést, inkább az övtáskámba pakolom bele a telefonjaimat, cigit, öngyújtót, az irataimat, meg tetemes mennyiségű pézsét, mert ezekre mindig szükség lehet, aztán visszatalálok a szekrényemhez és vacillálok a cuccokat piszkálva. Kicsit hosszúra nyúlhat a dolog, mert Asame is sürget. – Sietek! – vágok neki vissza gyerekes hangon, miközben tovább válogatok. Ha kicsit több időt hagy készülni, kihúztam volna a szemem és parfümöt is nyomtam volna a ruhámra, de így még örülhetek, hogy az öltözékemhez megfelelő színű cuccot találhatok. Gyorsan előhúzok egy bézs színű, kapucnis, cipzáros pulcsit, ami nem a legmegfelelőbb, de azért van némi köze a halványsárga csíkokhoz a nadrágomon, úgyhogy városban elmegy, faluban nem nézik alapon kiegyezem vele, átvetem felsőtestemen az övtáskát, s indulhatunk is. Azért persze nem maradhat szó nélkül, amit mondott, ezért rávigyorgom kezdésnek. – Én már túlvagyok ezen a részen, úgyhogy a ráijesztés a továbbiakban a te feladatod – passzolom is át pimaszul neki a dolgot.
Köszönök Ryuuichinek, mikor összefutunk vele és egyik lábamról a másikra helyezkedve hallgatom őt. Már nagyon mehetnékem van, ezért türelmetlenül várom, hogy abbahagyja a beszédet, de ő még atyai szigorral óvatosságra szeretne minket inteni. Szelíd mosollyal nézek rá, és hagyom, hogy Asame elsimítsa a helyzetet, aztán a szabadulásunk után már pattanok is be a Mazdába. Olyan gyorsan, hogy elfelejtem hátrarakni a kezemben szorongatott pulcsit és még az autót sem simogatom meg. Megoldom, hátrafordulok és a hátsó ülésre dobom a cuccot, majd bekötöm magam, Asame pedig nem tétlenkedik, felpörgeti a motort. Önkéntelenül vigyorba szalad a szám, mert imádom ezt. Már nagyon várom azt is, hogy én is vezethessek, meg hogy saját kocsim legyen. Jó érzés ezt a motordorombolást hallgatni, s tudni, hogy most még szelíd, halk hangú a Mazda, de amint szabad utat kap, bevadul és valósággal morogva tép végig az utakon.
Élvezem azt is, ahogy normál tempóban hagyjuk el a lakott területeket, de akkor ül csak igazán ki az arcomra a vidámság, mikor felérünk az autópályára, s fokozatosan álomsebességre gyorsulunk. Elröhögöm magam, mert Asame a rend őreit szidja, aztán kényelmesen elterpeszkedek az ülésben. Most van időm és lehetőségem hátradőlni, nem majd mikor én hajtom ezt, vagy a sajátomat, vagy egy másikat.
- Hova mennél nyaralni, mennyi időre, miért oda, és mit vinnél magaddal? – kérdezem meg egyszeriben Asamét. Ha már ennyiszer eszembe juttatja a görög álomnyaralásom, megérdeklődöm, ő hogy képzeli el a sajátját. Álmodozni bizonyos kereteken belül igenis jó.
- Marad a hóhér! – mondom neki sietősen, azzal elhúzom mellette a csíkot, csak hogy érezze a törődést és lássa, hogy nem szándékozom egy perccel tovább sem a házban maradni. A szobámban már kicsit megnehezedik a dolog, mert fogalmam sincs, mit kéne magamra vennem, hogy jól is nézzek ki, ne bontsam meg a mai sztájlt, de ha esetleg nincs olyan meleg kint, vagy sokáig maradnánk, ne fagyjak jéggé. A zokni még oké, meg a tornacsuka is, de felülre… Felsőnek még mit vegyek fel?! Kicsit hagyom a kérdést, inkább az övtáskámba pakolom bele a telefonjaimat, cigit, öngyújtót, az irataimat, meg tetemes mennyiségű pézsét, mert ezekre mindig szükség lehet, aztán visszatalálok a szekrényemhez és vacillálok a cuccokat piszkálva. Kicsit hosszúra nyúlhat a dolog, mert Asame is sürget. – Sietek! – vágok neki vissza gyerekes hangon, miközben tovább válogatok. Ha kicsit több időt hagy készülni, kihúztam volna a szemem és parfümöt is nyomtam volna a ruhámra, de így még örülhetek, hogy az öltözékemhez megfelelő színű cuccot találhatok. Gyorsan előhúzok egy bézs színű, kapucnis, cipzáros pulcsit, ami nem a legmegfelelőbb, de azért van némi köze a halványsárga csíkokhoz a nadrágomon, úgyhogy városban elmegy, faluban nem nézik alapon kiegyezem vele, átvetem felsőtestemen az övtáskát, s indulhatunk is. Azért persze nem maradhat szó nélkül, amit mondott, ezért rávigyorgom kezdésnek. – Én már túlvagyok ezen a részen, úgyhogy a ráijesztés a továbbiakban a te feladatod – passzolom is át pimaszul neki a dolgot.
Köszönök Ryuuichinek, mikor összefutunk vele és egyik lábamról a másikra helyezkedve hallgatom őt. Már nagyon mehetnékem van, ezért türelmetlenül várom, hogy abbahagyja a beszédet, de ő még atyai szigorral óvatosságra szeretne minket inteni. Szelíd mosollyal nézek rá, és hagyom, hogy Asame elsimítsa a helyzetet, aztán a szabadulásunk után már pattanok is be a Mazdába. Olyan gyorsan, hogy elfelejtem hátrarakni a kezemben szorongatott pulcsit és még az autót sem simogatom meg. Megoldom, hátrafordulok és a hátsó ülésre dobom a cuccot, majd bekötöm magam, Asame pedig nem tétlenkedik, felpörgeti a motort. Önkéntelenül vigyorba szalad a szám, mert imádom ezt. Már nagyon várom azt is, hogy én is vezethessek, meg hogy saját kocsim legyen. Jó érzés ezt a motordorombolást hallgatni, s tudni, hogy most még szelíd, halk hangú a Mazda, de amint szabad utat kap, bevadul és valósággal morogva tép végig az utakon.
Élvezem azt is, ahogy normál tempóban hagyjuk el a lakott területeket, de akkor ül csak igazán ki az arcomra a vidámság, mikor felérünk az autópályára, s fokozatosan álomsebességre gyorsulunk. Elröhögöm magam, mert Asame a rend őreit szidja, aztán kényelmesen elterpeszkedek az ülésben. Most van időm és lehetőségem hátradőlni, nem majd mikor én hajtom ezt, vagy a sajátomat, vagy egy másikat.
- Hova mennél nyaralni, mennyi időre, miért oda, és mit vinnél magaddal? – kérdezem meg egyszeriben Asamét. Ha már ennyiszer eszembe juttatja a görög álomnyaralásom, megérdeklődöm, ő hogy képzeli el a sajátját. Álmodozni bizonyos kereteken belül igenis jó.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése