Csillogó szemekkel nézem a szélvédő felé száguldó látképet, meg a mellettünk az üvegen valósággal szétkenődő tájat. Fantasztikus érzés végigrepeszteni a pályán! Az meg csak tovább nevettet, hogy Asame rám szól, hogy ne vigyorogjak. Ilyenen nem lehet nem röhögni! Szerintem ő nem tudja magáról, de nagyon szórakoztató társaság tud lenni, amikor épp nem morog. Bár én azt is el tudom viselni, amikor morog, vagy valami. Azzal együtt szeretem, noha nem érzem épp akkor jól magam, de hát velem sem egyszerű, ezért nem is várom el, hogy mással az legyen, vagy ne viselje időnként rosszul magát miattam.
A választól újabb mosoly jelenik meg a számon és őt figyelem, ahogy kimondja a mondatokat. Tengerpart, helyben is vagyunk, kérem szépen. A görögök is halásznak, ott a kutyát se érdekli, kik vagyunk, örömmel fogadnának, mint mindenkit, hiszen vidám népek, …
Na jó, Deon, stop!
Megint elszálltam egy kicsit a valóságtól. Asame kicsit sem gondol külföldi útra, ő az országon belül gondolkodik. Teljesen másképp vélekedik, mint én, de azon röhögnöm kell, hogy „bepakolna” engem a kocsiba és ezzel mindene meg is lenne a nyaraláshoz. Hízelgő számomra ez, meg rettentően arcpirító is, úgyhogy fel-felröhögve elfordítom a fejem és inkább az ismeretlen tájat bámulom. Kíváncsi lennék, hova visz, de nem nyernék azzal se sokat, ha mondana egy helynevet, ezért nem kíváncsiskodom. Végülis úgyis teljesen mindegy, a lényeg, hogy kettesben vagyunk, nem zavarhat elméletileg minket semmi, ráadásul, ha nagyon akarom, simán elképzelhetem, hogy nyaralni visz. Rövid vakáció lesz, de nem bánom. Asaméval amúgy meg a világ vége is jó hely lenne, szal ennyi.
Lassan nyugszom meg az előbbiből, hiszen eléggé sikerült vele zavarba hoznia. Vannak sejtéseim, miért csak engem vinne. Te perverz…! Beharapva bal ajakpirszingemet sandítok rá, és újra rám tör a kuncogás, de nem eresztem a fémet, hátha kicsit el tudom nyomni a hangom és a feltörekvő vigyoromat. Bármit is gondolt a dolog mögé, abban biztos vagyok, hogy élvezném. Ez a durva, nem?
Hosszú percekig hasítjuk az utat egy kimondatlan cél felé, nekem pedig a mosolygás nem málik le az arcomról. Élvezem a kocsi erejét, gyorsaságát, kellemes hangját, a nyugodt, zavartalan légkört és az utazás örömét, majd mikor újra lakott területre érünk, felülök rendesen és nézelődni kezdek. A tengerpart látványa azonban előhozza belőlem a lököttséget, egyszerűen nem bírom visszafogni magam, hát ujjongásba fogok, mint valami gyerek. Kezeim ökölbe szorulnak és vidáman megrázom őket az izgalomtól, hogy hamarosan végigugrálhatok a tenger mellett, vigyorogva bámulom a partot az alsó ajkamat beharapva és magas kis hangokkal köszöntöm a helyet. Szinte azonnal kiugrom a Mazdából, amint leparkol és még annak is örülök, hogy picit hidegebb van, mint az autóban volt és kellemesen fúj a szél. Visongva rohanok egy kört magam előtt rúgva a homokot, és kiélvezem, ahogy szanaszét szállnak a szemek, a hajam pedig rakoncátlanul lobog. Imádom ezt a percet! Tudom, hogy tisztára egy bolondos kölyökkutyának tűnhetek, de nem érdekel. Most a legkevésbé sem. Ha nem lenne hideg és hoztam volna váltócuccot, meg törölközőt, simán lerúgnám a cipőimet és a zoknijaimat, és belegázolnék a tengerbe. Így viszont, hogy csak az van nálam, ami rajtam van és pöcsfagyasztó élmény belerohanni az ősz közepén a habos vízbe este, inkább kihagyom és ráveszem Asamét, hogy majd jöjjünk vissza a születésnapom táján.
Visszarohanok a férfihez, hogy valósággal lerohanjam az örömömmel. Kezeim bedugom a kabátja mellett és átkarolom a testét, majd tisztára bezsongva lopok tőle egy csókot, vagy nyomok egyet a szájára, nem tudom, melyik helytállóbb, aztán már ugrándozom is tovább, mint valami bakfis, mert leállni, na azt nem fogok tudni egykönnyen. Kiveszem a pulcsimat a Mazdából, mielőtt elfelejteném, hogy nem vagyok fagyálló, aztán rohanok egy kört a járgány körül is.
- Ezek szerint szörfölni is tudsz? – kérdezem vidáman, s kérdésére megjelenek mellette, hogy megkapaszkodhassak a kezében. Kicsit hevesebben szorítom meg, mert túlteng bennem az energia, aztán bocsánatkérően pillantok rá, míg könnyek nem futják el a szemeimet. Ettől tisztára bekattanok, szabad kezem újra befúrom kabátja alá és fél kézzel átölelem Asamét, arcomat pedig a felsőjéhez dörgölöm, beletörölve így örömkönnyeimet. Elmondhatatlanul boldog vagyok, a szívem hevesen ver, a vérem zsong, s képtelen vagyok megköszönni neki, hogy elhozott ide, pedig csak ezt akarom most kimondani. Miért nem megy? Nem értem meg.
A választól újabb mosoly jelenik meg a számon és őt figyelem, ahogy kimondja a mondatokat. Tengerpart, helyben is vagyunk, kérem szépen. A görögök is halásznak, ott a kutyát se érdekli, kik vagyunk, örömmel fogadnának, mint mindenkit, hiszen vidám népek, …
Na jó, Deon, stop!
Megint elszálltam egy kicsit a valóságtól. Asame kicsit sem gondol külföldi útra, ő az országon belül gondolkodik. Teljesen másképp vélekedik, mint én, de azon röhögnöm kell, hogy „bepakolna” engem a kocsiba és ezzel mindene meg is lenne a nyaraláshoz. Hízelgő számomra ez, meg rettentően arcpirító is, úgyhogy fel-felröhögve elfordítom a fejem és inkább az ismeretlen tájat bámulom. Kíváncsi lennék, hova visz, de nem nyernék azzal se sokat, ha mondana egy helynevet, ezért nem kíváncsiskodom. Végülis úgyis teljesen mindegy, a lényeg, hogy kettesben vagyunk, nem zavarhat elméletileg minket semmi, ráadásul, ha nagyon akarom, simán elképzelhetem, hogy nyaralni visz. Rövid vakáció lesz, de nem bánom. Asaméval amúgy meg a világ vége is jó hely lenne, szal ennyi.
Lassan nyugszom meg az előbbiből, hiszen eléggé sikerült vele zavarba hoznia. Vannak sejtéseim, miért csak engem vinne. Te perverz…! Beharapva bal ajakpirszingemet sandítok rá, és újra rám tör a kuncogás, de nem eresztem a fémet, hátha kicsit el tudom nyomni a hangom és a feltörekvő vigyoromat. Bármit is gondolt a dolog mögé, abban biztos vagyok, hogy élvezném. Ez a durva, nem?
Hosszú percekig hasítjuk az utat egy kimondatlan cél felé, nekem pedig a mosolygás nem málik le az arcomról. Élvezem a kocsi erejét, gyorsaságát, kellemes hangját, a nyugodt, zavartalan légkört és az utazás örömét, majd mikor újra lakott területre érünk, felülök rendesen és nézelődni kezdek. A tengerpart látványa azonban előhozza belőlem a lököttséget, egyszerűen nem bírom visszafogni magam, hát ujjongásba fogok, mint valami gyerek. Kezeim ökölbe szorulnak és vidáman megrázom őket az izgalomtól, hogy hamarosan végigugrálhatok a tenger mellett, vigyorogva bámulom a partot az alsó ajkamat beharapva és magas kis hangokkal köszöntöm a helyet. Szinte azonnal kiugrom a Mazdából, amint leparkol és még annak is örülök, hogy picit hidegebb van, mint az autóban volt és kellemesen fúj a szél. Visongva rohanok egy kört magam előtt rúgva a homokot, és kiélvezem, ahogy szanaszét szállnak a szemek, a hajam pedig rakoncátlanul lobog. Imádom ezt a percet! Tudom, hogy tisztára egy bolondos kölyökkutyának tűnhetek, de nem érdekel. Most a legkevésbé sem. Ha nem lenne hideg és hoztam volna váltócuccot, meg törölközőt, simán lerúgnám a cipőimet és a zoknijaimat, és belegázolnék a tengerbe. Így viszont, hogy csak az van nálam, ami rajtam van és pöcsfagyasztó élmény belerohanni az ősz közepén a habos vízbe este, inkább kihagyom és ráveszem Asamét, hogy majd jöjjünk vissza a születésnapom táján.
Visszarohanok a férfihez, hogy valósággal lerohanjam az örömömmel. Kezeim bedugom a kabátja mellett és átkarolom a testét, majd tisztára bezsongva lopok tőle egy csókot, vagy nyomok egyet a szájára, nem tudom, melyik helytállóbb, aztán már ugrándozom is tovább, mint valami bakfis, mert leállni, na azt nem fogok tudni egykönnyen. Kiveszem a pulcsimat a Mazdából, mielőtt elfelejteném, hogy nem vagyok fagyálló, aztán rohanok egy kört a járgány körül is.
- Ezek szerint szörfölni is tudsz? – kérdezem vidáman, s kérdésére megjelenek mellette, hogy megkapaszkodhassak a kezében. Kicsit hevesebben szorítom meg, mert túlteng bennem az energia, aztán bocsánatkérően pillantok rá, míg könnyek nem futják el a szemeimet. Ettől tisztára bekattanok, szabad kezem újra befúrom kabátja alá és fél kézzel átölelem Asamét, arcomat pedig a felsőjéhez dörgölöm, beletörölve így örömkönnyeimet. Elmondhatatlanul boldog vagyok, a szívem hevesen ver, a vérem zsong, s képtelen vagyok megköszönni neki, hogy elhozott ide, pedig csak ezt akarom most kimondani. Miért nem megy? Nem értem meg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése