219.

Asame

- Nem, nem tudok – mondom mosolyogva és magamhoz ölelve őt, miközben elindulok vele valamerre a tengerparton. Teljesen mindegy, meddig és hova megyünk, a fontos az, hogy itt tényleg nem zavar minket senki. Kellőképpen messze vagyunk Tokiótól ahhoz, hogy itt ne keressenek, ugyanakkor elég közel ahhoz, hogy ha gond van, egy órán belül vissza tudjak térni otthonomba. Sokáig sétálgatunk így, egymást ölelve, mígnem elindulok vissza a kocsihoz. Kezd egyre hűvösebb lenni, bár még nincs kedvem visszamenni Tokióba. Mikor elérünk a Mazdához, leveszem magamról a kabátot és Deonra terítem azt, majd leülök a homokba és intek neki, hogy ő is tegyen így. Megvárom, míg elhelyezkedik lábaim között az ölemben és átkarolva őt összefogom rajta a kabátot és államat megtámasztom vállán. Telihold van, ilyenkor amúgy is sokkal hűvösebb a levegő, mint általában. - Tudod, miért sós a tengervíz? - kérdezem csendesen, de nem várok választ rá, inkább én magam kezdek el mesélni neki egy újabb népmesét arról, miért sós a tengervíz. - Élt réges-régen, az ősidőkben két testvér. Az idősebbik nagyon gazdag volt, a fiatalabbik meg szegény. Éppen az újesztendő közelgett, s a fiatalabbiknak egy marék rizse sem volt az ünnepre, elment hát a bátyjához, hogy egy mérő rizst kérjen kölcsön tőle, de nem kapott. Éppen hazafelé igyekezett a hegyi ösvényen, amikor egy fehér szakállú aggastyánnal találkozott – mondom csendesen, halkan mesélve a történetet, miközben az messzeséget figyelem. - Az aggastyán megkérdezte tőle, merre tart, erre ő elpanaszolta szegénységét is. Erre az öreg egy kis árpacipót vett elő, és így szólt: „Neked adom ezt a kis cipócskát, talán hasznát veheted. Menj el a kis templom ligetébe, a templomocska mögött találsz egy barlangot. Törpék laknak benne. Ezek majd elkérik tőled a cipót, te csak add oda nekik, de se pénzt, se aranyat el ne fogadj érte, mondd csak, hogy a kőmalmocskát kéred érte cserébe.” Minden úgy történt, ahogy a fehér szakállú aggastyán mondta. Mikor a törpék a malmocskát átadták a szegény embernek, így szóltak: „Ez a kézi malmocska a legnagyobb kincsünk, de szívesen odaadjuk az árpacipóért. Ha jobbra forgatod, minden kívánságodat teljesíti, ha balra forgatod, abbahagyja az adományok előteremtését.” - mosolyodom el halványan. - A szegény ember hazavitte a malmocskát, otthon leült a gyékényszőnyegre, háromszor megforgatta a malmot jobbra, és így szólt: „Rizst! Rizst! Rizst kívánok!”, és a malmocskából nagy bőséggel kezdett ömleni a rizs. Akkor aztán balra forgatva megállította, majd újra jobbra forgatta, s kért húst, halat és mindent-mindent, amire csak szüksége volt. Másnap megtanácskozta a feleségével, hogy rozoga kunyhójuk helyett új házat kérnek a malmocskától, és hogy remek új lakásukban lakomát rendeznek, meghívják rokonaikat, barátaikat. Úgy is történt. Eljött a lakomára a gazdag testvér is, és nagyon csodálkozott a hirtelen támadt bőségen. El is határozta, hogy kipuhatolja öccse meggazdagodásának okát. Mikor a lakomának vége volt, a gazda minden vendégnek egy-egy finom süteményt akart adni ajándékul, ezért félrevonult a sarokba, a malmocskához. A bátyja utána lopakodott, megfigyelte, hogyan forgatja meg, és kihallgatta, amikor így szólt: „Süteményt! Süteményt! Süteményt kívánok!”, így aztán megtudta a titkot. Éjszaka belopakodott az öccse házába, ellopta a malmocskát, és a süteményből is jól felpakolt. Zsákmányával a tengerpartra futott, csónakot kerített, kievezett a tengerre, mert valami lakatlan szigeten szeretett volna megtelepedni kincsével, hogy élete végéig minden jóban dúskálhasson, és senkivel se kelljen megosztani gazdagságát. Amint a tengeren evezett, egyszerre erős éhséget érzett, jó sokat megevett hát a süteményből. De a sok édes után valami sósat kívánt, elővette a malmot, megforgatta jobbra, és így szólt: „Sót! Sót! Sót kívánok!” Ömleni is kezdett a só, annyira, hogy hamarosan színültig telt vele a csónak. A kapzsi testvér nem tudta, hogy a malmocskát balra kell forgatnia, ha azt akarja, hogy megszűnjön az áldás. Végül is a csónak elsüllyedt emberestül, malmostul. A kézi malmocska lemerült a tengerfenékre, s mivel azóta sem forgatta meg senki balra, ma is egyre ontja, ontja a sót a tenger vizébe – fejezem be a mesét és adok egy puszit Deon arcára. - Azt hiszem, lassan haza kéne mennünk, mielőtt idefagysz – mosolyodom el. - Nem szívesen hagynálak itt, de a kárpitot sem vizezném össze a kocsiban – heccelem kicsit, majd újabb csókot lehelek nyakára. Nem mozdulok egyelőre, most hagyom, hogy eldöntse, menni akar, vagy még maradunk itt egy kicsit így, kettesben, újabb meséket mesélve neki, vagy csak csendesen nézve az éjszakai tájat és hallgatva a tenger morajlását.