219.

Deon

Engedem húzni magam, de még mindig ölelem, bújok hozzá. Csak akkor húzódom kicsit vissza, amivel a sétálásunkat is könnyítem, mikor megnyugszom, már nem akarok bőgni. Megtörlöm a szemeimet, aztán a fodrozódó, hullámzó, morajló tengert nézem és a hatalmas, kerek, ezüstfényű teliholdat. A hang és a látvány békét hoz a szívembe. Megvan mindenem, boldogság tüze lobog a szívemben és belátom, egy nyaraláshoz valóban elegek lennénk ketten, nem kellene mást vinnünk, azt hiszem. Szeretnék mesélni Asaménak arról, mit érzek a tenger iránt, hogy mennyire rajongom érte, vagy a gondolataimat megosztani vele a Holdról, de nem tudok megszólalni. Ugyanúgy nem tudom kibökni, ahogy azt sem, hogy szerelmes vagyok belé, hálás azért, mert kihozott ide, mindent hátrahagyva, csak rám figyelve, meg még sok mást. De biztos tudja ezeket. Olvas bennem és egyébként sem tudom előle elrejteni az érzéseimet.


A levegő egyre hűvösebbé válik, ezért kicsit kibontakozom a karjából, míg magamra veszem a pulcsimat, ami a szél ellen nem valami jó, de mégis egy réteggel több, mint a pólóm, aztán folytatjuk az andalgásunkat. Nem beszélgetünk valami sokat, a szavak most nem nagyon akarnak előtörni belőlünk, talán mindketten többre értékeljük az egymáshoz való közelséget, az ittlétet és a környezetet, minthogy beszélgetéssel terheljük a figyelmünket. Lassan visszafordulunk a Mazda irányába, majd ott rám teríti Asame a jól átmelegített kabátját. Lila lett a szám? Vagy dideregtem? Ha igen, én észre sem vettem. Teljesen lefoglalt az öröm, a természet egyszerű szépsége és az egyenletes hullámzás hangja. Hálás pillantást küldök neki a kabát miatt, de aggódom is azért, hogy így ő fog fázni, mert azt nem akarom.

Lassan letelepszem a homokba, háttal Asaménak, s finoman hozzá bújok, ő pedig az állát a vállamra támasztja. Rásandítok, majd elmosolyodom.

- A te hátadat kéne védenie a kabátnak – mondom neki csendesen a megállapításomat, ám amíg ő nem csinál semmit, én a világért nem mozdulnék most ki ebből a helyzetből. Átfogom engem karoló kezeit, így szinte elveszek az ölelésében, de nekem tökéletes minden ebben a percben. Most nem zavar, hogy kicsi vagyok, gyenge és fiatal, talán még egy picit örülök is neki, mert egyszerre gyámolítást kiváltó és megtévesztő ez bennem. Asame újabb mesét mond nekem, amit figyelmesen hallgatok végig, néha-néha elmosolyodva. Mulattat, az emberek mennyi aranyos butaságot találnak ki a gyerekek számára, mégis úgy érzem, fontos, hogy a mesék által jóra neveljék a kicsiket, hitet adjanak a számukra és értékeket. - Többet ér neked a kárpit? – kérdezem végül, majd kibontakozom az öleléséből és felállok. Szembe fordulok vele és elmosolyodom, hiszen a kérdésem heccnek szántam. A bőre az enyémhez képest is melegebb, de aggaszt, hogy esetleg megfázik, ezért a két lehetőség közül egy harmadikat választok. – Maradhatunk még egy kicsit? – kérdem csendesen. – Üljünk be a kocsiba és akkor nem fagyunk meg – javaslom, aztán direkt a hátsó ajtóhoz lépek, jelezve, hogy nem akarok még külön ülni tőle. Hazafele úgyis vagy egy órán keresztül köztünk lesz a sebességváltó, aztán ki tudja, mire érkezünk majd meg. Nem is érdekel, csak az, hogy még egy kicsit lophassak abból az időből, amíg összebújva, a hangját vagy a lélegzését hallgatva itt, a tengerparton lehessünk.