220.

Asame

Kérdésére, miszerint maradhatunk még egy kicsit, aprót bólintok és kinyitom a Mazda ajtaját, hogy be tudjon szállni, és én is ezt teszem. A kellemes melegből, ami volt, mikor jöttünk, már nem sok maradt, de még így is melegebb van, mint odakint. Kényelmesen elhelyezkedve húzom magamhoz újra a kölyköt és kezeit tenyereim közé véve melegítem át őt. Lassan én is kezdek fázni, de egyelőre nem akarom elrontani az örömét, így csak tartom őt karjaimban, miközben az éjszakai tájat figyelem. Percekig csak ülünk így, néma csendben, majd végül ismét megszólalok, mert eszembe jutott egy újabb történet, ahogy a teliholdat figyeltem. Hihetetlen, hogy az emberek mennyi mesét és legendát építettek dolgok köré.

- Valamikor régen, egy leáldozott kor emlékében élt egy vadász. Ez a vadász különösen kedvelte a ritka madarakat, s főleg effélékre vadászott. Zsákmányai között már voltak fürjek, pintyek, fácánok, pávák, paradicsommadarak, és minden egyéb furcsaság. Egyik nap kiment a közeli erdőbe vadászni, hátha elejt egy újabb ritka példányt. Felszerelte magát elég mérgezett nyíllal, de a biztonság kedvéért oldalára kötötte a kardját is. Besétált a vadon sűrűjébe, de miközben baktatott előre, valami ezüstös csillogásra lett figyelmes egy fa ágán. A férfi közelebbről is megnézte a ragyogást, de mikor meglátta, mi fénylik ezüstszínben, nem akart hinni a szemének. Egy csodaszép rigó ült fent a fán, de a tollai mintha színezüstből lettek volna, csőre aranyszínben pompázott, szemei pedig mintha egy-egy obszidián-szem lett volna. Káprázatos látvány volt, a vadász még sohasem látott ehhez fogható szépséget. Elhatározta; meglövi mérgezett nyilaival, s hazaviszi, hogy vendégei megcsodálhassák a páratlan szépségű állatot. Fegyverét célra tartotta, de mire kifújhatta volna a nyilat, a madár felröppent a magasba és tovaszállt. A vadász nem hagyta ezt annyiban, követte az ezüstrigót. Lihegve rohant utána, de már nem látta sehol sem. Kis idő múlva észrevette, hogy egy tóhoz érkezett. A tó közepén egyetlenegy kis szigetecske árválkodott, s a kis földrész szélén egy leány mosta a haját. A vadászt már nem érdekelte az ezüstmadár, inkább a lányt akarta meglesni közelebbről. Óvatosan átúszott a tavon, de amikor lába a szigetet érte, az ott ülő lány észrevette, s ijedten pattant fel ültéből. Menekülni próbált volna, de mindenütt víz vette körül. „Kérlek, ne ijedj meg tőlem!”, kérlelte a vadász, „Csupán egy ezüstszínű rigót üldöztem, de ahogy téged megláttalak, éreztem, hogy téged meg kell ismerjelek!”. A lány háttal állt a vadásznak, mikor ezeket a szavakat kimondta. Ahogy a férfi befejezte a mondatait, a leány megfordult, s a vadász arcára a meglepettséggel vegyes csodálat ült ki. A leány szakasztott úgy nézett ki, mint a madár, akit eddig keresett. Derékig érő, hosszú ezüstös-fekete haja volt, s fehér köntös takargatta porcelánszín testét. Szemei akár az obszidián-szemek, ajka pedig aranyszínűen csillogott. A vadásznak még a szája is tátva maradt. Nem tudott megszólalni, annyira lenyűgözte a tünemény szépsége, és annyira meglepődött, hogy az általa keresett madár most itt áll előtte egy gyönyörű lány képében, hogy egy szót sem tudott kinyögni – mosolyodok el. - „Én a Holdistennő vagyok. Engem üldöztél tisztásokon s erdőn keresztül, mivel ezüst rigó képében járhatok csak az emberek között. S mikor már azt hittem, elvesztetted a nyomomat, iderepültem erre a kis szigetre, hogy megmossam a hajamat a hajsza porától. De rám találtál, s most már tudod a titkomat.” - vékonyítom el a hangom, hogy utánozzam kicsit a mesében szereplő lány hangját, s egy kis vidámságot is csempésszek ebbe a meghittségbe. - „Drága istennőm!”, hebegett a vadász, „Kérlek meséld el nekem, ki is vagy te! Mondd el, ki ez a csoda, ki elrabolta szívemet?”, „Én az Éjszaka leánya vagyok, hajam minden egyes szála a Hold derengő sugara, fekete szemem maga az égbolt, s arany-ajkammal csillagokat csókolok az égre. Teljes hatalmú istennő vagyok, s mivel leleplezted titkomat, teljesítem egy kívánságodat!”, „Drága istennőm, nem kérek tőled egyebet, csak azt, hogy szeress engem, ahogy én téged, s jöjj hozzám feleségül!”, kérlelte a nőt a vadász. „Vigyázz, mit kívánsz, vadász! Ha anyám megtudja, hogy szabadságomat s szívemet elraboltad, mindkettőnket megbüntet. Téged merészségedért, engem óvatlanságomért megátkozna.”, mondta a lány. „Hát ha ily nagy árat fizetnénk ezért a házasságért, akkor inkább nem kívánok semmit. De annyit mondj meg nekem, istennőm! Szeretsz-e engem?”, kérdezte a vadász. „Szeretlek téged, vadász. Madár képében el akartál rabolni, s emberi alakomban sikerült is ellopnod a szívemet. Tiéd vagyok az idők végezetéig!”. A vadász teljesen el volt ragadtatva a leány látványától. Megbabonázva hajolt az istennő ajkai felé, hogy megcsókolhassa az aranyszínű csodákat, de mikor végre elcsattanhatott volna az első csók, egy hatalmas villám rázta meg az eget. A felhőkből özönvízszerű eső zúdult alá, s a sötét égbolton két hatalmas, kobaltkék szempár jelent meg. Az istennő rémülten karolta át a vadászt, tudta, anyja, az Éjszaka eljött értük. „Lányom, Holdistennő! Te felfedted magad egy halandó ember előtt, s szíved neki ajándékoztad! A bűnöd egyszerűen megbocsáthatatlan!” - váltok egy másik hangszínre. - „Anyám, kérlek ne bánts minket! Szeretjük egymást!”, „Az érzelmeitek nem érdekelnek”, mennydörögte az Éjszaka, „Halljátok hát szavamat, megátkozlak titeket! Tőled, leányom, elveszem emberi és állati alakodat, s ezentúl örökké az égen fogsz ragyogni a Hold képében! Téged pedig, vadász, cseresznyefává változtatlak, s az idők végéig ezen a szigeten kell élned!”. Ahogy kimondta ezeket a szavakat, a szerelmesek közé becsapott egy villám, s szétválasztotta őket. A lány Holdként repült föl az égre, s a férfi egy szempillantás alatt fává lett. Ekkor született meg az első cseresznyefa a világon, s azóta világít a Hold fent az égen. A holdistennő és a vadász szerelmét ma is jelzi, hogy a cseresznyefák éjszaka, a telihold édes fényénél virágzanak. A szigeten álló fa pedig göcsörtös ágaival a Hold felé nyúl még ma is, hogy elérhesse hőn áhított kedvesét, s végre elcsattanhasson közöttük az elő csók – fejezem be a mesét és Deon állát megemelve csókolom meg őt gyengéden. - Már csak az a kérdés, melyikünk marad itt cseresznyefának – suttogom ajkaira a szavakat. - Menjünk haza – kérem őt csendesen, s mikor aprót bólint, kiszállok mellőle, majd beülök előre és beindítom a Mazdát. Megvárom, míg ő is elhelyezkedik mellettem az anyósülésen, aztán kicsit megpörgetem a motort, hogy minél előbb bemelegedjen az autó, s elindulunk haza. Az autópályán ismét megküldöm a gépet, a sebességmérő újra kétszáztízet mutat. Alig egy óra alatt érünk haza és beparkolva a garázsba szállok ki az autóból, majd Deonra pillantok. - Forró fürdő? - mosolygok rá kedvesen, ám Ryuuichi idegesen rohan be a garázsba.