Megfeledkeztem róla, mi is a pálya. Az egyik pillanatban még sértett kamasz vagyok, a másikban már menekülésképtelen hülye, akinek minden érzelem lefagy az arcáról, csak bámul bele a fölé magasodó alak szemébe. Összeszorul a torkom, és bármennyire szeretném moderálni a légzésem, elárul. Elárulja ennek a szemétnek, hogy ezzel most nem csak lépéselőnyt szerzett. Mégis ahogy megszólal és becéz, ahogy az ajkaimra suttogja a szavakat… Kicsit megnyugszom, hiszen ezt akartam. Pontosan ezt. Eddig megfeszültem alatta, de most egyszeriben, mintha varázslatot bocsátana rám, lazán visszahullok a matracra. Hallgatom őt, a hangját, ezt a rideg orgánumot, amit nem sűrűn hallok a magaméhoz képest, ezért amikor mégis, akkor inkább hallgatom, mintsem közbevágjak.
Én unalmas? Ha tényleg unnád, nem foglalkoznál velem. És ha én unnálak, akkor nem szolgáltatnék műsort a kedvedre. Tudok én olyan lenni, mint a hűséges kutyáid, szótlan, tettetlen, kiürült. Viszont ha elmegyek ebből a világból, drágám, nem hozol vissza áramütéssel se. Próbálták, kétszer visszajöttem, utána megtanultam ignorálni. Te nem tudod, kivel játszol. Fogalmad sincs róla. Összegyűjthetsz egy szobányi papírt rólam, de soha senki nem írta le a vágyaimat, a terveimet, a titkaimat, az erősségeimet, a gyengéimet, a lehetőségeimet és az ízlésemet sem. Minden itt van neked, mert te kiszúrtál magadnak.
- Fatökű – szólalok meg, amikor az ajtóhoz ér. – Tudtam, hogy csak ugratsz megint. – Miközben folytatom tovább a megkezdett komor, talán egy kicsit csalódott monológom, felülök az ágyban és megdörgölöm a csuklóimat, egyiket a másik után, hogy a keze nyomát, a szorítása után maradó érzetet eltüntessem. – Sportot űzöl abból, hogy próbálgatod a határaimat, de elmondok valamit. Minél tovább feszíted őket, annál jobban tágulnak. – Tovább magyarázok, és lassan kiszállok az ágyból. Nem akarom hagyni menekülni, viszont azt sem akarom megadni neki, amit akar tőlem. Van köztes megoldás, ami ráadásul vonz is engem. Minden benne van és tökéletesen félreértelmezhető, úgyhogy most én lépdelek felé, de nem komótos, kimért tempóban, hanem könnyedén, a saját ütememre. – Azt hiszed, én vagyok az, aki nem ért valamit? Azért ennyire nem vagyok hülye. Ugyanazokat a feltételeket kapom, mint amit én adtam neked; mindent megkapok, amit nem akarok és semmit, amit kérek. És ha végig hazudtam és ez az egész tök jól alakul szerintem? – kérdezem nyugodtan, szelíden rámosolyogva, miközben elé érek. – Hiheted, hogy félek a fájdalomtól, a veréstől, vagy akár tőled, de nem félek. Azt is hiheted, ha téged boldoggá tesz, hogy gyűlöllek és undorodom tőled, pedig nem. – Közben mindkét vállam megvonom. – Mióta idehozattál, csak kicsipegetem, mint egy csibe – kihangsúlyozom a csibe szót és rávigyorgom közben - az egészből mindazt, ami nekem jó és szépen elfelejtem, ami nem tetszik. Ilyen kakassal még nem találkoztam, mint amilyen te vagy, úgyhogy szívom magamba, amit tudok – osztom meg vele kertelés és szépítés nélkül a dolgokat. Tetszik a baromfis hasonlat, így elképzelem őt egy hatalmas, színpompás farktollakkal és vörös taréjjal ékeskedő, igazi harci kakasnak. Másmilyen nem is lehet; karmokkal a lábán, éber pillantásokkal várja az ellenfeleit és a betakarítható jussokat. – Van a zsebemben nekem is pár pótlap, amivel elcseszem a kis terveidet velem kapcsolatban, csak nem villogok és kérkedek velük. Minek? Sokkal nagyobbat szól, ha csak egyszeriben lerakom az asztal közepére, hogy hopp, nekem ilyen is van, bocsi. – Érzem, hogy a gúnyosság kezd erőt venni rajtam, pedig most nem akartam ilyesmit csinálni, úgyhogy nagyot fújok, mintha ezzel kiűzhetném magamból az évek alatt begyakorolt stratégiát. Hiszen mindig az a legokosabb, ha a védekezésed maga a támadás. Most azonban nem. Ez a férfi szinte várja, hogy támadjak, ahogy azt is, hogy védekezzek. Ha viszont nem teszek semmit, kibillen a lelkibékéjéből. És én nem csinálok semmit, csak nem maradok most le mögötte egy lépésnél távolabb. – Mit gondolsz, nekem meddig lehet érdekes ez a játék? Ha se bringa, se laptop, se semmi, akkor egyszerűen visszamegyek az álomvilágomba, ahova te sem érsz el. Nagyra vagy a fenyegetéseiddel, de igazából tehetetlenné válsz, ha én unom meg ezt a szitut. Te csak eldobsz, mint a szemetet, másra bízod a piszkos munkát, én viszont bármit is döntesz, győztes leszek ebben a játékban. Ne hidd, hogy hülyeségeket hordok össze – kérem szépen, nyugodtan és őszintén. Most nem látszik más rajtam, csak az, hogy komolyan beszélek, hogy burkoltan valami olyasmit árulok el neki, amivel beváltom azt, amit még tegnap mondtam; eladhatatlan portéka vagyok.
Olyasmik fogalmazódnak meg bennem a továbbiakban, amiket nem akarok megformálni a számmal, ezért csak tekintetem összekapcsolom az övével. Szavak nélkül mondom el neki, hogy akarom őt és amíg ez így van, addig vele maradok, de ha lemond rólam, vagy én róla, akkor búcsúzhat mindentől, amiben reménykedik velem kapcsolatban, mert egy kómába esett kölyökkel senki nem fog tudni semmit kezdeni, azt meg kétlem, hogy kitalálja, mivel hozhat vissza. És ha ki is találja, képtelen lesz megtenni. Valami olyasmi kell hozzá, amiért nem fizethet, nem számít, hogy hány embert öl meg, mit áldoz fel, semmi. Az az egyetlen dolog az, ami kikelt engem az életem végéig tartó álomból, csak az és ha az nincs, akkor viszlát a következő életben. Ez a fegyverem ellened, Asame; számodra a halál, számomra az élet. Ez az egyik fegyverem. A másik, hogy kívánlak és veled kívánok lenni. Nem baszni akarok veled, azt bármelyik szajhával megteheted. Én valami olyasmit kínálok neked, aminek a meglétéről neked fogalmad sincs. Elherdálhatod, attól még a tiéd marad. Ha a birtokodba veszel, mindig a tied maradok. Visszasírsz majd az álmaidban, vagy a túlvilágnál is messzebbre kívánsz, mert ha eladsz vagy meg kell ölnöm magam, visszajárok majd hozzád kísérteni, akkor is, ha nem hiszel az ilyesmiben. Zaklatni foglak és elérem, ha lassan is, amit akarok. Te szemet vetettél rám, én nem hagyom, hogy eldobj. Ha kell, játszom a hülyegyereket, színészkedem és a kezedbe adom a gyeplőt, úgy teszek, ahogy akarod, de csak addig, amíg igényt tartasz rám. Varázsszavakat suttogok a füledbe a tekintetemen keresztül, te ostoba állat. Hallod őket? Lehetsz az istenem is, de csupán akkor, ha megérted ezt az egészet. Hogy én mit akarok valójában tőled. Ellenkező esetben nem foglak gyűlölni, egyszerűen csak szánlak majd, mert egy kurvajó lehetőséget basztál el. És ez mindkettőnk lehetősége. Mindkettőnké.
- Kicsit gondold te is újra a dolgokat, mert nem a hullazsák a legfőbb vágyam. Sőt, nagyon is élni akarok. – Most én lépek el, én húzódom vissza, én akarom faképnél hagyni, de nekem ugyanolyan jó az is, ha nem hagyja magát lerázni, ha utánam kap, ha megpróbál fenyíteni, bántani, vagy csak lesajnál.
Én unalmas? Ha tényleg unnád, nem foglalkoznál velem. És ha én unnálak, akkor nem szolgáltatnék műsort a kedvedre. Tudok én olyan lenni, mint a hűséges kutyáid, szótlan, tettetlen, kiürült. Viszont ha elmegyek ebből a világból, drágám, nem hozol vissza áramütéssel se. Próbálták, kétszer visszajöttem, utána megtanultam ignorálni. Te nem tudod, kivel játszol. Fogalmad sincs róla. Összegyűjthetsz egy szobányi papírt rólam, de soha senki nem írta le a vágyaimat, a terveimet, a titkaimat, az erősségeimet, a gyengéimet, a lehetőségeimet és az ízlésemet sem. Minden itt van neked, mert te kiszúrtál magadnak.
- Fatökű – szólalok meg, amikor az ajtóhoz ér. – Tudtam, hogy csak ugratsz megint. – Miközben folytatom tovább a megkezdett komor, talán egy kicsit csalódott monológom, felülök az ágyban és megdörgölöm a csuklóimat, egyiket a másik után, hogy a keze nyomát, a szorítása után maradó érzetet eltüntessem. – Sportot űzöl abból, hogy próbálgatod a határaimat, de elmondok valamit. Minél tovább feszíted őket, annál jobban tágulnak. – Tovább magyarázok, és lassan kiszállok az ágyból. Nem akarom hagyni menekülni, viszont azt sem akarom megadni neki, amit akar tőlem. Van köztes megoldás, ami ráadásul vonz is engem. Minden benne van és tökéletesen félreértelmezhető, úgyhogy most én lépdelek felé, de nem komótos, kimért tempóban, hanem könnyedén, a saját ütememre. – Azt hiszed, én vagyok az, aki nem ért valamit? Azért ennyire nem vagyok hülye. Ugyanazokat a feltételeket kapom, mint amit én adtam neked; mindent megkapok, amit nem akarok és semmit, amit kérek. És ha végig hazudtam és ez az egész tök jól alakul szerintem? – kérdezem nyugodtan, szelíden rámosolyogva, miközben elé érek. – Hiheted, hogy félek a fájdalomtól, a veréstől, vagy akár tőled, de nem félek. Azt is hiheted, ha téged boldoggá tesz, hogy gyűlöllek és undorodom tőled, pedig nem. – Közben mindkét vállam megvonom. – Mióta idehozattál, csak kicsipegetem, mint egy csibe – kihangsúlyozom a csibe szót és rávigyorgom közben - az egészből mindazt, ami nekem jó és szépen elfelejtem, ami nem tetszik. Ilyen kakassal még nem találkoztam, mint amilyen te vagy, úgyhogy szívom magamba, amit tudok – osztom meg vele kertelés és szépítés nélkül a dolgokat. Tetszik a baromfis hasonlat, így elképzelem őt egy hatalmas, színpompás farktollakkal és vörös taréjjal ékeskedő, igazi harci kakasnak. Másmilyen nem is lehet; karmokkal a lábán, éber pillantásokkal várja az ellenfeleit és a betakarítható jussokat. – Van a zsebemben nekem is pár pótlap, amivel elcseszem a kis terveidet velem kapcsolatban, csak nem villogok és kérkedek velük. Minek? Sokkal nagyobbat szól, ha csak egyszeriben lerakom az asztal közepére, hogy hopp, nekem ilyen is van, bocsi. – Érzem, hogy a gúnyosság kezd erőt venni rajtam, pedig most nem akartam ilyesmit csinálni, úgyhogy nagyot fújok, mintha ezzel kiűzhetném magamból az évek alatt begyakorolt stratégiát. Hiszen mindig az a legokosabb, ha a védekezésed maga a támadás. Most azonban nem. Ez a férfi szinte várja, hogy támadjak, ahogy azt is, hogy védekezzek. Ha viszont nem teszek semmit, kibillen a lelkibékéjéből. És én nem csinálok semmit, csak nem maradok most le mögötte egy lépésnél távolabb. – Mit gondolsz, nekem meddig lehet érdekes ez a játék? Ha se bringa, se laptop, se semmi, akkor egyszerűen visszamegyek az álomvilágomba, ahova te sem érsz el. Nagyra vagy a fenyegetéseiddel, de igazából tehetetlenné válsz, ha én unom meg ezt a szitut. Te csak eldobsz, mint a szemetet, másra bízod a piszkos munkát, én viszont bármit is döntesz, győztes leszek ebben a játékban. Ne hidd, hogy hülyeségeket hordok össze – kérem szépen, nyugodtan és őszintén. Most nem látszik más rajtam, csak az, hogy komolyan beszélek, hogy burkoltan valami olyasmit árulok el neki, amivel beváltom azt, amit még tegnap mondtam; eladhatatlan portéka vagyok.
Olyasmik fogalmazódnak meg bennem a továbbiakban, amiket nem akarok megformálni a számmal, ezért csak tekintetem összekapcsolom az övével. Szavak nélkül mondom el neki, hogy akarom őt és amíg ez így van, addig vele maradok, de ha lemond rólam, vagy én róla, akkor búcsúzhat mindentől, amiben reménykedik velem kapcsolatban, mert egy kómába esett kölyökkel senki nem fog tudni semmit kezdeni, azt meg kétlem, hogy kitalálja, mivel hozhat vissza. És ha ki is találja, képtelen lesz megtenni. Valami olyasmi kell hozzá, amiért nem fizethet, nem számít, hogy hány embert öl meg, mit áldoz fel, semmi. Az az egyetlen dolog az, ami kikelt engem az életem végéig tartó álomból, csak az és ha az nincs, akkor viszlát a következő életben. Ez a fegyverem ellened, Asame; számodra a halál, számomra az élet. Ez az egyik fegyverem. A másik, hogy kívánlak és veled kívánok lenni. Nem baszni akarok veled, azt bármelyik szajhával megteheted. Én valami olyasmit kínálok neked, aminek a meglétéről neked fogalmad sincs. Elherdálhatod, attól még a tiéd marad. Ha a birtokodba veszel, mindig a tied maradok. Visszasírsz majd az álmaidban, vagy a túlvilágnál is messzebbre kívánsz, mert ha eladsz vagy meg kell ölnöm magam, visszajárok majd hozzád kísérteni, akkor is, ha nem hiszel az ilyesmiben. Zaklatni foglak és elérem, ha lassan is, amit akarok. Te szemet vetettél rám, én nem hagyom, hogy eldobj. Ha kell, játszom a hülyegyereket, színészkedem és a kezedbe adom a gyeplőt, úgy teszek, ahogy akarod, de csak addig, amíg igényt tartasz rám. Varázsszavakat suttogok a füledbe a tekintetemen keresztül, te ostoba állat. Hallod őket? Lehetsz az istenem is, de csupán akkor, ha megérted ezt az egészet. Hogy én mit akarok valójában tőled. Ellenkező esetben nem foglak gyűlölni, egyszerűen csak szánlak majd, mert egy kurvajó lehetőséget basztál el. És ez mindkettőnk lehetősége. Mindkettőnké.
- Kicsit gondold te is újra a dolgokat, mert nem a hullazsák a legfőbb vágyam. Sőt, nagyon is élni akarok. – Most én lépek el, én húzódom vissza, én akarom faképnél hagyni, de nekem ugyanolyan jó az is, ha nem hagyja magát lerázni, ha utánam kap, ha megpróbál fenyíteni, bántani, vagy csak lesajnál.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése