A szél hiánya az első, ami feltűnik a Mazdában. Cirógatásnak tűnt minden fuvallat, ám az álló légben rájövök, hogy igencsak jeges kezű paskolásnak is beillett egy idő után minden apró löket. Jó érzés a szél nélkül lenni, végre megnyugodhat a bőröm. Ledobnám a kabátot is, mikor Asame magához húz, ahhoz azonban nincs elég meleg még idebent sem, és az ő keze még mindig melegebb az enyémnél. Hogy csinálja? Az egy dolog, hogy én fagyosszent vagyok, az meg egy másik, hogy milyen gyorsan kihűlök. De Asame hogyhogy nem?! Szeretném tudni a titkát, hátha elsajátíthatom és meleg maradhatok hidegben, szélben, hóban, fagyban. Fain lenne. Nem kellene a következő idejövetelünkkor azon aggódnia, hogy megfázom, bár a melengetés rettenetesen kellemes érzés, úgyhogy lehet, pont jó ez így, ahogy van.
Amint Asame újabb történetbe fog, elvigyorodom. Saját mesélőm van. Frenetikus. És rajtam kívül csak Akihito tudja, hogy a rideg yakuza ilyesmit is ismer. Nekem minden történet új és érdekes, mintha gyerek lennék, ráadásul nem csak a hang kedves nekem, amelyen szólnak, hanem a forma is, ahogy előadja. Kuncogok az elvékonyított hangon, néha a szófordulatokon, és szívembe zárom a Hold és a cseresznyefa szerelmének történetét, mert valahogy úgy érzem, ez a történet hozzám szól. Ellágyulva hagyom magam megcsókolni és érzem, hogy a gyomromban kellemes lepkerajzás kerekedik, én pedig továbbra sem értem, hogy képes Asame ilyesmiket kiváltani belőlem. Nem akarom elereszteni, kiengedni a közelemből, ezért ha kuncogva is, de hajolok utána, mikor az ajkaimra suttog egy mondatot és visszahúzódik tőlem.
- Leszek cseresznyefa, ha leszel a Holdam, a tengerem, a homokom és a csillagos égboltom is – mondom ki gyorsan. Kicsúszik a számon, ami azt illeti, mert én igazából csak meg akartam őt csókolni. Hát ez ciki. Zavartan megvonom a szám és hátrahőkölök, aztán egyszerűen bólintok a kérdésre és már menekülök is ki a kocsiból, hogy a kinti hideg, csípős, szeles levegő kijózanítson. Meg is teszi, két mély szippantásnál többre nem is vágyom, mert a tengert egyre vadabb szél borzolja, a hajamat az arcomba fújja és az ülésre visszaejtett kabát nélkül a pulcsim szövetén át belemar a bőrömbe. Miután helyet foglalok a vezető melletti ülésen, ujjaimmal átboronálom a hajam és igyekszem úgy tenni, mintha a korábbi megszólalásom csak a fejemben hangzott volna el, az is nagyon rég, de még így is elvörösödöm. Sietősen bekötöm magam, fázósan kicsire húzom össze, aztán meg se szólalok hazafele úton, mert nem akarok több ilyen mértékű dolgot kiejteni a számon. Komolyan mondom, nem értem, miért egyszerűbb nekem egy ilyen csöpögős vallomást megejteni, mint könnyedén Asame szemébe mondani, hogy szeretem őt. Tényleg hülye vagyok, na.
Az autópálya egyhangúsága végül csak elnyugtat. Néha nézek csak a mellettem ülő vezetőre, de nem merem sokáig rajta felejteni a szememet, nehogy megeredjen a nyelvem. Szeretek Asaméval beszélgetni, hallgatni a gondolatait, a történeteit, az emlékeit, mindent. Jó, attól összeugrik a gyomrom, ha a múltja fájdalmas részéről beszél, de ez is őhozzá tartozik. Kicsit talán furcsa is, hogy milyen kemény szigorral nevelte őt az apja, míg engem mennyire lazán fogtak, de ha a kettőnk közti különbségekre gondolok, gyorsan fellelhető a neveltetésünkből eredő másság.
A macska jut eszembe, amit függőben hagytam kettőnk közt. Lesz cicám! Ennek eszméletlenül örülök. Már nagyon hiányzik egy szőrgombóc, ami bújik, meg nyafog, hogy szeretgessem, meg lehet menni utána megvigasztalni, ha megsértem. A macskák nagy arcok, úgyhogy szerintem Asame sem fogja megbánni, hogy belement a dologba.
A garázsban kiszállva a Mazdából nagyot nyújtózom, majd szeppenten rámosolygok Asaméra, jelezve, nekem tetszik az ötlet. A számat még most sem merem kinyitni. Azok után, amit mondtam, még egy ideig lehet, hogy hallgatni fogok. Bár nem biztos, látva Ryuuichi ideges arcát. Ösztönösen odalépdelek Asame mellé és megszívom magam erővel, így felkészülve arra, ami következik, bármi is legyen az.
Amint Asame újabb történetbe fog, elvigyorodom. Saját mesélőm van. Frenetikus. És rajtam kívül csak Akihito tudja, hogy a rideg yakuza ilyesmit is ismer. Nekem minden történet új és érdekes, mintha gyerek lennék, ráadásul nem csak a hang kedves nekem, amelyen szólnak, hanem a forma is, ahogy előadja. Kuncogok az elvékonyított hangon, néha a szófordulatokon, és szívembe zárom a Hold és a cseresznyefa szerelmének történetét, mert valahogy úgy érzem, ez a történet hozzám szól. Ellágyulva hagyom magam megcsókolni és érzem, hogy a gyomromban kellemes lepkerajzás kerekedik, én pedig továbbra sem értem, hogy képes Asame ilyesmiket kiváltani belőlem. Nem akarom elereszteni, kiengedni a közelemből, ezért ha kuncogva is, de hajolok utána, mikor az ajkaimra suttog egy mondatot és visszahúzódik tőlem.
- Leszek cseresznyefa, ha leszel a Holdam, a tengerem, a homokom és a csillagos égboltom is – mondom ki gyorsan. Kicsúszik a számon, ami azt illeti, mert én igazából csak meg akartam őt csókolni. Hát ez ciki. Zavartan megvonom a szám és hátrahőkölök, aztán egyszerűen bólintok a kérdésre és már menekülök is ki a kocsiból, hogy a kinti hideg, csípős, szeles levegő kijózanítson. Meg is teszi, két mély szippantásnál többre nem is vágyom, mert a tengert egyre vadabb szél borzolja, a hajamat az arcomba fújja és az ülésre visszaejtett kabát nélkül a pulcsim szövetén át belemar a bőrömbe. Miután helyet foglalok a vezető melletti ülésen, ujjaimmal átboronálom a hajam és igyekszem úgy tenni, mintha a korábbi megszólalásom csak a fejemben hangzott volna el, az is nagyon rég, de még így is elvörösödöm. Sietősen bekötöm magam, fázósan kicsire húzom össze, aztán meg se szólalok hazafele úton, mert nem akarok több ilyen mértékű dolgot kiejteni a számon. Komolyan mondom, nem értem, miért egyszerűbb nekem egy ilyen csöpögős vallomást megejteni, mint könnyedén Asame szemébe mondani, hogy szeretem őt. Tényleg hülye vagyok, na.
Az autópálya egyhangúsága végül csak elnyugtat. Néha nézek csak a mellettem ülő vezetőre, de nem merem sokáig rajta felejteni a szememet, nehogy megeredjen a nyelvem. Szeretek Asaméval beszélgetni, hallgatni a gondolatait, a történeteit, az emlékeit, mindent. Jó, attól összeugrik a gyomrom, ha a múltja fájdalmas részéről beszél, de ez is őhozzá tartozik. Kicsit talán furcsa is, hogy milyen kemény szigorral nevelte őt az apja, míg engem mennyire lazán fogtak, de ha a kettőnk közti különbségekre gondolok, gyorsan fellelhető a neveltetésünkből eredő másság.
A macska jut eszembe, amit függőben hagytam kettőnk közt. Lesz cicám! Ennek eszméletlenül örülök. Már nagyon hiányzik egy szőrgombóc, ami bújik, meg nyafog, hogy szeretgessem, meg lehet menni utána megvigasztalni, ha megsértem. A macskák nagy arcok, úgyhogy szerintem Asame sem fogja megbánni, hogy belement a dologba.
A garázsban kiszállva a Mazdából nagyot nyújtózom, majd szeppenten rámosolygok Asaméra, jelezve, nekem tetszik az ötlet. A számat még most sem merem kinyitni. Azok után, amit mondtam, még egy ideig lehet, hogy hallgatni fogok. Bár nem biztos, látva Ryuuichi ideges arcát. Ösztönösen odalépdelek Asame mellé és megszívom magam erővel, így felkészülve arra, ami következik, bármi is legyen az.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése