Látom, hogy az idegesség Asaméra is átterjed, vagyis nagyon nem jó hír fog következni, főleg, ha Ryuu lóhalálában is megpróbálja elmondani. Igazán sajnálom, mert reméltem, hogy a véreb csak borzasztóan aggódott a hosszú távollétünk és elérhetetlenségünk miatt, ám ennél, úgy fest, jóval komolyabb a helyzet. Sőt, a forró fürdő is ugrott. Egy időre legalábbis biztosan.
Fei ide jön? Öööö… ez határozottan nagyon nem jó, főleg amiatt a gondterheltség miatt, amit Asame arcán látok, mikor találkozik a pillantásunk, meg a felkészültség, amit elrendel. Hagyom gondolkodni, mérlegelni és dönteni. Nekem bármi jó lesz, amit most határoz velem kapcsolatban, hogy ezzel is nyugodtabbá tehessem, mert látom rajta, hogy ez az elsődleges dolog, amiről rendelkezni akar: a biztonságom. Picsába, hogy ennyire félt. Én értem, hogy miért, nagyon is tisztában vagyok azzal, mi múlik azon, hogy Fei megkaparint-e, vagy kárt tesz-e bennem, de még mindig csak részben vagyok pótolható. Oké, egyre nagyobb részben, de akkor is…
Biccentek Asaménak, majd követem őt. A lépései is mások, merevek a szokotthoz képest, ahogy az egész tartása is még több erőt sugárzik, mint általában. Ideges, feszült és ez nagyon rossz érzést kelt bennem. Minden, amit mond, szinte nekem vakkantott parancs, bármennyire is igyekszik szépen kérni. A komolyság, amely rátelepszik, elűzi azt a gyengéd szerelmest, ami a szíve mélyén, ezért én is egy elképzelt pincébe zárom az érzéseimet és mire a dolgozószobába érünk, már én is másképp érzem magam. Ugyan még szeretném megkérdezni, hogy ha Fei nem lesz abban a helyzetben, hogy pattogjon, miért ne cseszhetném fel az agyát, de nem akarom ezzel idegesebbé tenni Asamét, szóval marad a „legyünk jófiúk” projekt. Próbálkozni fogok, az biztos.
Figyelem a ténykedését, azt, ahogy szíverősítőnek whiskyt tölt két pohárba, amitől egy apró mosoly suhan végig az arcomon, majd azt, amint előkeres egy fegyvert. Rosszat sejtek és a szőrszálak felmerednek a karomon. Ugye nem gondolja, hogy…?! De, méghozzá tök komolyan gondolja! Ú, bassza meg…! Csak azért veszem el tőle a fegyvert, mert gyakorlatilag rám parancsol. Ügyetlenül tartom, semmit sem csinálok vele, mintha valami olyasmi lenne, amitől piszkos leszek, de meg kellene fognom egy rövid időre. Barátkozom a fogásával, ám a hideg fém úgy érzem, sosem fog a tenyeremhez melegedni, ahogy én sem fogom sosem szívlelni. Eszembe jut Kazu is, ahogy előrántotta a legutóbbi versenyen, amitől halálra rémültem, és ezzel eldőlt, mit csinálok. Amint leteszi Asame a telefonját egy sikertelen hívás után, feliszom a nekem készített whiskyt. Utálom, de jólesik. Fintorgom, ahogy végigmar a nyelőcsövemen, majd megköszörülöm a torkomat.
- Te figyelj… - kezdem tőlem szokatlanul vékony hangon, ám elszántam magam arra, hogy az álláspontomat még ebben az idegtépő helyzetben is megosszam Asaméval, aztán az asztalra teszem a nehéz tárgyat és ellépek tőle. Kardot, éleset, igazit, simán a kezembe veszek, akár kettőt is. Kést is, bármilyen pengéjűt. De pisztolyt… Undorodom ettől a tárgytól és félek is tőle. – Körülbelül három másodpercig fog hatni a megtévesztés, mert ezelőtt sosem volt a kezemben és ez látszani fog. Másfelől nekem teljesen mindegy, töltve van-e, vagy tök üres, nem tudom, hogy működik és félek, hogy kirántja a vállam – hadarom el a vallomásomat. Ciki, nem ciki, ez van, Asame pedig kénytelen egy kis figyelmet szakítani rám, hogy megnyugtasson és rávegyen a használatára. Körülbelül annyira kellemes elfogadni a kérését, mint beleegyezni a fogászaton, hogy kihúzzák a lukas fogadat, vagy gyökérkezeléssel megöljék. Noha egyikben sem volt részem, fültanúja voltam elbeszéléseknek, míg a szokásos rutinellenőrzésre vártam.
Most már én is ideges vagyok. Remeg a kezemben a bögre, amiben a teám van, a szemeim szikrákat szórnak és az izmaim is görcsösen feszülnek. Tudom, hogy nyugodtnak kell maradnom, és higgadtan gondolkodnom, ám a fegyver, ami nálam van, sokkal jobban idegesít, mint bármi más, ami ránk vár. Nem akarom használni. Megsérülni, vagy áldozatul esni sem, de… A kurva életbe, egy töltetlen fegyver nem fog megvédeni semmitől! Legszívesebben letenném az asztalra, beülnék a BMW-be és megvárnám, míg a kínai vadászkutya elhúzza innen a belét. De nem tehetem meg. Asame úgy döntött, itt kell lennem és nálam kell legyen ez a szar, úgyhogy kivételesen engedelmeskedem annak ellenére, hogy minden sejtem veszettül tiltakozik. A forró tea gőzének felszívásába, az illatának ízlelésébe és abba menekülök, ahogy felmelegít, s mire elfogy, egy hajszálnyival jobban érzem magam.
Mindaddig, amíg Ryuuichi be nem jelenti, hogy Fei megérkezett. Akkor görcs áll a gyomromba és megpróbál szétrobbanni, s mint valami véreb, úgy vonulok vissza Asame széke mögé, ám amint megjelenik a kínai, furcsa mód megszáll a nyugalom. Szemtől szembe az ellenséggel, ez valahogy annyira tiszta és egyértelmű, hogy kiszáll belőlem az idegesség. Már nem kell játszanom a szajhát, meghunyászkodnom, vagy úgy tennem, mintha eltiporható senki lennék, ezért a tartásom sem olyan, mint amilyennek korábban láthatta. Feszes, egyenes, határozott. A bevetés, ez az éles helyzet, a könnyed gúnyolódás és az, ahogy Fei rám vigyorog, még valahogy kellemes érzéssel is tölt el. Izgalommá válik bennem a feszültség. Hát Asame… megint abnormális reakcióra számíthatsz tőlem, mert bármennyire is tudom, hogy hülye vagyok, pedig normálisnak kéne lennem, képtelen vagyok rá. Halvány, büszke kis mosolyfélével válaszolok nem kívánatos vendégünk élcelődésére, s szemem le nem veszem róla. Figyelem az arcát, a szemeit, a mozgását, mindent, amit csak lehet. Próbálok olvasni róla, hiszen Asame is bízik a megfigyelőkészségemben. A bájcsevelyt most hagyom neki, igyekszem nem megborzongni Hiroto sorsa miatt, és nem megpróbálni elképzelni, milyen lehet a kínaiak bánásmódja, vagy milyen lehetett Asaméé korábban. Remélem, a pszichoterrorban nyomult erőteljesebben, mert az erőszakot nem bírom túl jól. Bár kétlem, hogy sokszor volt alkalma bárkinek is igazán élvezni, amit vele művelt.
Szeretem Asame keserű humorát, amit Fei nem csak értékelni nem tud, de látszólag nem is nagyon ért meg. Mosolyt csal a szám szegletébe a megállapítás, de pillantásom tele van szánakozással. Mulattat, mennyire nem talál rajta fogást ez a kínai féreg, az viszont elveszi a vidámságom, hogy nyíltan végső leszámolásra hívja Asamét. Ezek szerint rájött, hogy kénytelen lesz szembe nézni vele, ám valahogy úgy érzem, nem azért jött elsősorban, hogy ezt közölje. Amint távozik, előre lendülök és megszabadulok a pisztolytól, aztán undorodva törlöm meg a nadrágomban a kezeimet. Tudom, hogy tiszta pszicho, amit csinálok, de nem érdekel. Negyedik-ötödik mozdulat után már megnyugszom, ám amíg az a tárgy az asztalon van, én oda fel nem ülök. Helyette az ablakhoz sétálok, s mellette a falnak dőlök. Nem látszom ki, csak a közelében vagyok, de ha valaki rám akarna lőni, minimum meg kellene tanulnia kanyarítani a golyó útját. Mély lélegzetet veszek, s kifújom azt.
- Te is úgy gondolod, hogy a folklór – itt macskakörmöket mutatok – igenis szükséges volt a számára? – kérdezem meg csendesen, de komolyan. – Szerintem semmit sem tesz véletlenül és fontos információkat tudott meg, azért lépett le ilyen gyorsan és hirtelen – jelentem ki. – Lehet, hogy csak arról akart megbizonyosodni, hogy valóban a pártfogoltad vagyok-e, de az is lehet, hogy felmérte az embereidet, vagy valamit, amit elrejthetett az ágyasokkal kapcsolatos beszélgetésben – folytatom a beszélgetés boncolgatását. – Szerintem feltűnően érdekelik a szexuális szokásaid és a szajhákhoz való hozzáállásod – kockáztatom meg ezt a kijelentést is, aztán majd Asame cáfolja, vagy igazat ad neki. – Ha megfigyeled, mindig ezzel élcelődik, ám mivel nem talál rajtad igazán fogast, mindig visszavonul, hogy aztán új helyzetben a régi témát feszegesse. Mit nyer ezzel? Mert kétlem, hogy a veszteség öröméért gyalogolna bele állandóan egy kudarca ítélt harcba.
Fei ide jön? Öööö… ez határozottan nagyon nem jó, főleg amiatt a gondterheltség miatt, amit Asame arcán látok, mikor találkozik a pillantásunk, meg a felkészültség, amit elrendel. Hagyom gondolkodni, mérlegelni és dönteni. Nekem bármi jó lesz, amit most határoz velem kapcsolatban, hogy ezzel is nyugodtabbá tehessem, mert látom rajta, hogy ez az elsődleges dolog, amiről rendelkezni akar: a biztonságom. Picsába, hogy ennyire félt. Én értem, hogy miért, nagyon is tisztában vagyok azzal, mi múlik azon, hogy Fei megkaparint-e, vagy kárt tesz-e bennem, de még mindig csak részben vagyok pótolható. Oké, egyre nagyobb részben, de akkor is…
Biccentek Asaménak, majd követem őt. A lépései is mások, merevek a szokotthoz képest, ahogy az egész tartása is még több erőt sugárzik, mint általában. Ideges, feszült és ez nagyon rossz érzést kelt bennem. Minden, amit mond, szinte nekem vakkantott parancs, bármennyire is igyekszik szépen kérni. A komolyság, amely rátelepszik, elűzi azt a gyengéd szerelmest, ami a szíve mélyén, ezért én is egy elképzelt pincébe zárom az érzéseimet és mire a dolgozószobába érünk, már én is másképp érzem magam. Ugyan még szeretném megkérdezni, hogy ha Fei nem lesz abban a helyzetben, hogy pattogjon, miért ne cseszhetném fel az agyát, de nem akarom ezzel idegesebbé tenni Asamét, szóval marad a „legyünk jófiúk” projekt. Próbálkozni fogok, az biztos.
Figyelem a ténykedését, azt, ahogy szíverősítőnek whiskyt tölt két pohárba, amitől egy apró mosoly suhan végig az arcomon, majd azt, amint előkeres egy fegyvert. Rosszat sejtek és a szőrszálak felmerednek a karomon. Ugye nem gondolja, hogy…?! De, méghozzá tök komolyan gondolja! Ú, bassza meg…! Csak azért veszem el tőle a fegyvert, mert gyakorlatilag rám parancsol. Ügyetlenül tartom, semmit sem csinálok vele, mintha valami olyasmi lenne, amitől piszkos leszek, de meg kellene fognom egy rövid időre. Barátkozom a fogásával, ám a hideg fém úgy érzem, sosem fog a tenyeremhez melegedni, ahogy én sem fogom sosem szívlelni. Eszembe jut Kazu is, ahogy előrántotta a legutóbbi versenyen, amitől halálra rémültem, és ezzel eldőlt, mit csinálok. Amint leteszi Asame a telefonját egy sikertelen hívás után, feliszom a nekem készített whiskyt. Utálom, de jólesik. Fintorgom, ahogy végigmar a nyelőcsövemen, majd megköszörülöm a torkomat.
- Te figyelj… - kezdem tőlem szokatlanul vékony hangon, ám elszántam magam arra, hogy az álláspontomat még ebben az idegtépő helyzetben is megosszam Asaméval, aztán az asztalra teszem a nehéz tárgyat és ellépek tőle. Kardot, éleset, igazit, simán a kezembe veszek, akár kettőt is. Kést is, bármilyen pengéjűt. De pisztolyt… Undorodom ettől a tárgytól és félek is tőle. – Körülbelül három másodpercig fog hatni a megtévesztés, mert ezelőtt sosem volt a kezemben és ez látszani fog. Másfelől nekem teljesen mindegy, töltve van-e, vagy tök üres, nem tudom, hogy működik és félek, hogy kirántja a vállam – hadarom el a vallomásomat. Ciki, nem ciki, ez van, Asame pedig kénytelen egy kis figyelmet szakítani rám, hogy megnyugtasson és rávegyen a használatára. Körülbelül annyira kellemes elfogadni a kérését, mint beleegyezni a fogászaton, hogy kihúzzák a lukas fogadat, vagy gyökérkezeléssel megöljék. Noha egyikben sem volt részem, fültanúja voltam elbeszéléseknek, míg a szokásos rutinellenőrzésre vártam.
Most már én is ideges vagyok. Remeg a kezemben a bögre, amiben a teám van, a szemeim szikrákat szórnak és az izmaim is görcsösen feszülnek. Tudom, hogy nyugodtnak kell maradnom, és higgadtan gondolkodnom, ám a fegyver, ami nálam van, sokkal jobban idegesít, mint bármi más, ami ránk vár. Nem akarom használni. Megsérülni, vagy áldozatul esni sem, de… A kurva életbe, egy töltetlen fegyver nem fog megvédeni semmitől! Legszívesebben letenném az asztalra, beülnék a BMW-be és megvárnám, míg a kínai vadászkutya elhúzza innen a belét. De nem tehetem meg. Asame úgy döntött, itt kell lennem és nálam kell legyen ez a szar, úgyhogy kivételesen engedelmeskedem annak ellenére, hogy minden sejtem veszettül tiltakozik. A forró tea gőzének felszívásába, az illatának ízlelésébe és abba menekülök, ahogy felmelegít, s mire elfogy, egy hajszálnyival jobban érzem magam.
Mindaddig, amíg Ryuuichi be nem jelenti, hogy Fei megérkezett. Akkor görcs áll a gyomromba és megpróbál szétrobbanni, s mint valami véreb, úgy vonulok vissza Asame széke mögé, ám amint megjelenik a kínai, furcsa mód megszáll a nyugalom. Szemtől szembe az ellenséggel, ez valahogy annyira tiszta és egyértelmű, hogy kiszáll belőlem az idegesség. Már nem kell játszanom a szajhát, meghunyászkodnom, vagy úgy tennem, mintha eltiporható senki lennék, ezért a tartásom sem olyan, mint amilyennek korábban láthatta. Feszes, egyenes, határozott. A bevetés, ez az éles helyzet, a könnyed gúnyolódás és az, ahogy Fei rám vigyorog, még valahogy kellemes érzéssel is tölt el. Izgalommá válik bennem a feszültség. Hát Asame… megint abnormális reakcióra számíthatsz tőlem, mert bármennyire is tudom, hogy hülye vagyok, pedig normálisnak kéne lennem, képtelen vagyok rá. Halvány, büszke kis mosolyfélével válaszolok nem kívánatos vendégünk élcelődésére, s szemem le nem veszem róla. Figyelem az arcát, a szemeit, a mozgását, mindent, amit csak lehet. Próbálok olvasni róla, hiszen Asame is bízik a megfigyelőkészségemben. A bájcsevelyt most hagyom neki, igyekszem nem megborzongni Hiroto sorsa miatt, és nem megpróbálni elképzelni, milyen lehet a kínaiak bánásmódja, vagy milyen lehetett Asaméé korábban. Remélem, a pszichoterrorban nyomult erőteljesebben, mert az erőszakot nem bírom túl jól. Bár kétlem, hogy sokszor volt alkalma bárkinek is igazán élvezni, amit vele művelt.
Szeretem Asame keserű humorát, amit Fei nem csak értékelni nem tud, de látszólag nem is nagyon ért meg. Mosolyt csal a szám szegletébe a megállapítás, de pillantásom tele van szánakozással. Mulattat, mennyire nem talál rajta fogást ez a kínai féreg, az viszont elveszi a vidámságom, hogy nyíltan végső leszámolásra hívja Asamét. Ezek szerint rájött, hogy kénytelen lesz szembe nézni vele, ám valahogy úgy érzem, nem azért jött elsősorban, hogy ezt közölje. Amint távozik, előre lendülök és megszabadulok a pisztolytól, aztán undorodva törlöm meg a nadrágomban a kezeimet. Tudom, hogy tiszta pszicho, amit csinálok, de nem érdekel. Negyedik-ötödik mozdulat után már megnyugszom, ám amíg az a tárgy az asztalon van, én oda fel nem ülök. Helyette az ablakhoz sétálok, s mellette a falnak dőlök. Nem látszom ki, csak a közelében vagyok, de ha valaki rám akarna lőni, minimum meg kellene tanulnia kanyarítani a golyó útját. Mély lélegzetet veszek, s kifújom azt.
- Te is úgy gondolod, hogy a folklór – itt macskakörmöket mutatok – igenis szükséges volt a számára? – kérdezem meg csendesen, de komolyan. – Szerintem semmit sem tesz véletlenül és fontos információkat tudott meg, azért lépett le ilyen gyorsan és hirtelen – jelentem ki. – Lehet, hogy csak arról akart megbizonyosodni, hogy valóban a pártfogoltad vagyok-e, de az is lehet, hogy felmérte az embereidet, vagy valamit, amit elrejthetett az ágyasokkal kapcsolatos beszélgetésben – folytatom a beszélgetés boncolgatását. – Szerintem feltűnően érdekelik a szexuális szokásaid és a szajhákhoz való hozzáállásod – kockáztatom meg ezt a kijelentést is, aztán majd Asame cáfolja, vagy igazat ad neki. – Ha megfigyeled, mindig ezzel élcelődik, ám mivel nem talál rajtad igazán fogast, mindig visszavonul, hogy aztán új helyzetben a régi témát feszegesse. Mit nyer ezzel? Mert kétlem, hogy a veszteség öröméért gyalogolna bele állandóan egy kudarca ítélt harcba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése