Nem ezt akartam elérni, de tökéletesen elégedett vagyok azzal, amit sikerült kihoznom Asaméból. Nem puszta kedvtelésből hergelem, s nem azért nem foglalkozom nagyon a szavai értelmével, mert jó nekem bokszzsáknak lenni, de néha bevállalom, ha kiugatja magát és ettől megnyugszik. Húzzam még tovább az idegeit? Táncoljak még kicsit a vad orra előtt, hátha rám veti magát? Azt hiszem, erre semmi szükség. Félreteszem, hogy olyasmit is hallottam, ami nagyon nem tetszik, amiről szeretném lebeszélni, ám úgyis tudom, hogy még megpróbálni is felesleges, mert bármit mondanék, nem érdekelné, nem engedne abból, hogy inkább meghal miattam, mintsem engem hagyjon veszni, s nagyon finoman végiggyúrok a vállai és nyaka közti területeken. Szívesen megkérdezném, jobban érzi-e magát, megnyugodott-e egy kicsit, de nem teszem, hátha ez is csak újra felbosszantaná. Helyette, mielőtt még békítő csókot nyomok a hajába, ellépek Asamétól és felülök mellette az asztalára. A szokott hely...
Csendben hallgatom mindazt, amit a cégről, a szenátorról és a kínairól mond. Ha majd kellő humorunk lesz, miután leszámoltunk ezen problémákkal, írhatnánk egy tanító mesét erről valami ínycsiklandó kis csattanóval a végén. Mókás lenne. Asaménak vajon tetszene az ötlet? Egyelőre nem viccelődöm ezzel, majd ha ő is jó kedvében lesz.
Viszont apám cége nem hagy nyugodni. Lehet, hogy rossz nyom, lehet, hogy csak mint saját területet, be akarom járni, nem tudom, de egyszerűen zsigeri mélységben érzem, hogy a hozzá fűződő kapcsolatom fontos és nem csak nekem. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ha pattogni kezdek, azzal felhívom a családomra a figyelmet. Szóval nyugi, Deon. Inkább majd tervbe kell vennem, mit lehet kezdeni egy olyan céggel, mint az. Milyen szemét húzás lenne már megvásárolni! Nem örökölhetem? Megveszem. Kurva nagy lenne! Ekkora görénységet én sem csinálok, ha nincs rá nyomós okom, de ha már egy néven fut velem, kicsit helyre pofozom a dolgokat. Csak nem apával, hátha Ayakonak több esze van és hallgat rám. Addig is még sok időm van végiggondolni, mit lehetne kezdeni azzal a céggel.
- Az én mázlifaktorom elég magas. És a tied? - kérdezem meg elvigyorodva Asamét. Eddig túl sokat hallgattam, úgyhogy ideje kicsit bevetnem magam, mert a végén még azt hiszi, gondterhelt vagyok, esetleg hogy jófiú lettem. Mert nem. Egyik sem. Ha hagynám, hogy eluralkodjon rajtam valamilyen negatív érzelem, azzal nagyon mínuszba tenném a hangulatot. Nem szeretek egyébként sem búskomor vagy hisztis lenni. - Legalább kétszer gyorsabban rúgok fejbe valakit – közlöm vele büszkén, még mindig vigyorogva. - Megbeszéltük. - Túl könnyen mentem bele? Minek hadakozzak? Úgysem fog letenni erről, ahogy azt meg is mondta, másfelől ha megtanulok bánni a pisztollyal, talán nem fogok tőle félni annyira. A félelem amúgy is akkor múlik el, akkor szalad világgá, ha a képébe röhögsz. Hát én meg akarom tenni. Egy mordály az oldalamon nagyon nyugtalanító lenne, de egyelőre ezek szerint ezt az eszközt kapom önvédelmi fegyverként, később meg majd kiderül, tudok-e mással olyan jól harcolni, hogy ne legyen szükségem a pisztolyra.
Asame végre mosolyog, én pedig kíváncsian figyelem őt, mire készül. A szekrényhez lép, s elővesz belőle egy gyönyörű dobozt. Felcsillannak a szemeim és kíváncsian mérem végig a faragást, mikor mellém teszi a tárgyat, aztán széles vigyorba szalad a szám.
- Például – felelem elégedetten. Tekintetemmel élvezettel simítom végig a csillagokat, különös gondot fordítva a pengéjükre, aztán megkísérlek kivenni egyet a dobozból, ám Asame a csuklómra fog és figyelmeztet rá, hogy éles. Elnevetem magam, s megcsóválom a fejem. Édes a féltése, mégis a kezembe veszek egy csillagot, persze a kérésének megfelelően óvatosan, és megforgatom, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Újra felnevetek, mikor kellemes koppanással az ajtóba fúródik az Asame által megfogott darab, mert mulattat, mennyire nem sajnálja a fát, és milyen felelőtlenség egy olyan helyen az ajtót dobálni, ahol pár rövid koppantás után már lép is be valaki a szobába. - Állítólag ha elfogad egy éles tárgy, többé nem vág meg, csak venni kell a fáradtságot, hogy megbeszéld vele a dolgot – mondom szórakozottan, aztán leutánozva az ő mozdulatát, én is megcélzom az ajtót a kezemben tartott tárggyal. A leírt ív nem olyan egyenes, mint Asame dobásáénak, a csillag mégis elegánsan két ágával fúródik bele az ajtóban az övétől nem messzire. Az erő hiányzik leginkább a dobásomból, egyébként pedig nem idegen teljesen tőlem ez. Ha valamiben az ügyességemet kell latba vetni, meg fogom állni a helyem, főleg, ha valami olyasmiről van szó, amit korábban valamiért már csináltam, vagy ahhoz hasonlót. - Olyan, mint a darts – jelentem ki apró, sunyi mosollyal. - Csak teljesen más – teszem hozzá vigyorogva. Mindenesetre azt most már Asame is tudja, hogy nem véletlenül említettem a dobófegyvereket, mint kívánt felszerelést. Tatsuki szereti a különleges dolgokat, a szalonjából egy kellemes, kaotikus kis pihenő nyílik, ám azon túl, a magánlakosztályán, olyan kincsek lapulnak, amelyek szerintem még Asamét is lenyűgöznék. A falra ékül tett, különleges markolatú katana, vagy a szemközti falon díszelgő, míves szablya, esetleg a fiókjában lapuló, aprólékos kidolgozottságú, apró dobótőrök, melyek csak első pillantásra idézik azt, hogy kisgyerekek kezébe készítették őket, de ha az ember kézbe veszi és elhajítja, rögtön megérzi, hogy mestermunkákról van szó, melyek a precíz sebzést, és a tiszta gyilkolást szolgálják. A szoba másik éke egy páncél, mely úgy fénylik, mintha minden nap suvickolnák, ami mellett groteszk látványt nyújt a pöpec, faragott, ódon rajzasztal rajta a rumlival és a tőle nem messze elterülő, tiszteletet parancsoló, törtfehér kárpitú kanapé.
Csendben hallgatom mindazt, amit a cégről, a szenátorról és a kínairól mond. Ha majd kellő humorunk lesz, miután leszámoltunk ezen problémákkal, írhatnánk egy tanító mesét erről valami ínycsiklandó kis csattanóval a végén. Mókás lenne. Asaménak vajon tetszene az ötlet? Egyelőre nem viccelődöm ezzel, majd ha ő is jó kedvében lesz.
Viszont apám cége nem hagy nyugodni. Lehet, hogy rossz nyom, lehet, hogy csak mint saját területet, be akarom járni, nem tudom, de egyszerűen zsigeri mélységben érzem, hogy a hozzá fűződő kapcsolatom fontos és nem csak nekem. Viszont abban is biztos vagyok, hogy ha pattogni kezdek, azzal felhívom a családomra a figyelmet. Szóval nyugi, Deon. Inkább majd tervbe kell vennem, mit lehet kezdeni egy olyan céggel, mint az. Milyen szemét húzás lenne már megvásárolni! Nem örökölhetem? Megveszem. Kurva nagy lenne! Ekkora görénységet én sem csinálok, ha nincs rá nyomós okom, de ha már egy néven fut velem, kicsit helyre pofozom a dolgokat. Csak nem apával, hátha Ayakonak több esze van és hallgat rám. Addig is még sok időm van végiggondolni, mit lehetne kezdeni azzal a céggel.
- Az én mázlifaktorom elég magas. És a tied? - kérdezem meg elvigyorodva Asamét. Eddig túl sokat hallgattam, úgyhogy ideje kicsit bevetnem magam, mert a végén még azt hiszi, gondterhelt vagyok, esetleg hogy jófiú lettem. Mert nem. Egyik sem. Ha hagynám, hogy eluralkodjon rajtam valamilyen negatív érzelem, azzal nagyon mínuszba tenném a hangulatot. Nem szeretek egyébként sem búskomor vagy hisztis lenni. - Legalább kétszer gyorsabban rúgok fejbe valakit – közlöm vele büszkén, még mindig vigyorogva. - Megbeszéltük. - Túl könnyen mentem bele? Minek hadakozzak? Úgysem fog letenni erről, ahogy azt meg is mondta, másfelől ha megtanulok bánni a pisztollyal, talán nem fogok tőle félni annyira. A félelem amúgy is akkor múlik el, akkor szalad világgá, ha a képébe röhögsz. Hát én meg akarom tenni. Egy mordály az oldalamon nagyon nyugtalanító lenne, de egyelőre ezek szerint ezt az eszközt kapom önvédelmi fegyverként, később meg majd kiderül, tudok-e mással olyan jól harcolni, hogy ne legyen szükségem a pisztolyra.
Asame végre mosolyog, én pedig kíváncsian figyelem őt, mire készül. A szekrényhez lép, s elővesz belőle egy gyönyörű dobozt. Felcsillannak a szemeim és kíváncsian mérem végig a faragást, mikor mellém teszi a tárgyat, aztán széles vigyorba szalad a szám.
- Például – felelem elégedetten. Tekintetemmel élvezettel simítom végig a csillagokat, különös gondot fordítva a pengéjükre, aztán megkísérlek kivenni egyet a dobozból, ám Asame a csuklómra fog és figyelmeztet rá, hogy éles. Elnevetem magam, s megcsóválom a fejem. Édes a féltése, mégis a kezembe veszek egy csillagot, persze a kérésének megfelelően óvatosan, és megforgatom, hogy alaposabban szemügyre vegyem. Újra felnevetek, mikor kellemes koppanással az ajtóba fúródik az Asame által megfogott darab, mert mulattat, mennyire nem sajnálja a fát, és milyen felelőtlenség egy olyan helyen az ajtót dobálni, ahol pár rövid koppantás után már lép is be valaki a szobába. - Állítólag ha elfogad egy éles tárgy, többé nem vág meg, csak venni kell a fáradtságot, hogy megbeszéld vele a dolgot – mondom szórakozottan, aztán leutánozva az ő mozdulatát, én is megcélzom az ajtót a kezemben tartott tárggyal. A leírt ív nem olyan egyenes, mint Asame dobásáénak, a csillag mégis elegánsan két ágával fúródik bele az ajtóban az övétől nem messzire. Az erő hiányzik leginkább a dobásomból, egyébként pedig nem idegen teljesen tőlem ez. Ha valamiben az ügyességemet kell latba vetni, meg fogom állni a helyem, főleg, ha valami olyasmiről van szó, amit korábban valamiért már csináltam, vagy ahhoz hasonlót. - Olyan, mint a darts – jelentem ki apró, sunyi mosollyal. - Csak teljesen más – teszem hozzá vigyorogva. Mindenesetre azt most már Asame is tudja, hogy nem véletlenül említettem a dobófegyvereket, mint kívánt felszerelést. Tatsuki szereti a különleges dolgokat, a szalonjából egy kellemes, kaotikus kis pihenő nyílik, ám azon túl, a magánlakosztályán, olyan kincsek lapulnak, amelyek szerintem még Asamét is lenyűgöznék. A falra ékül tett, különleges markolatú katana, vagy a szemközti falon díszelgő, míves szablya, esetleg a fiókjában lapuló, aprólékos kidolgozottságú, apró dobótőrök, melyek csak első pillantásra idézik azt, hogy kisgyerekek kezébe készítették őket, de ha az ember kézbe veszi és elhajítja, rögtön megérzi, hogy mestermunkákról van szó, melyek a precíz sebzést, és a tiszta gyilkolást szolgálják. A szoba másik éke egy páncél, mely úgy fénylik, mintha minden nap suvickolnák, ami mellett groteszk látványt nyújt a pöpec, faragott, ódon rajzasztal rajta a rumlival és a tőle nem messze elterülő, tiszteletet parancsoló, törtfehér kárpitú kanapé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése