Elvigyorodom, mikor Asame hümmög. Nem bírom megállni, pedig azért egy kicsit próbálkozom vele. Hát így sikerült. Sandán ránézek, közben beharapom bal oldali ajakpirszingemet, hogy így rejtsem el a vigyoromat, de a tanácsát meg fogom fogadni. Tetszik a bemutatója is, azon viszont egy kicsit elképedek, hogy csak így, simán átadja nekem az egész doboz dobócsillagot. Nem kérdezek rá, hogy komolyan gondolja-e, mert ő az a fajta ember, aki nem igazán mond vagy tesz olyasmit, amit nem gondol komolyan, nem gondolt át legalább egyszer. Inkább szeppenten rámosolygok, ezzel megköszönve a csillagokat és a lehetőséget is. Ennyire futja, a dobozhoz se merek nyúlni, de valahogy moccanni, vagy megszólalni sem megy, ő pedig újabb kísérletet tesz, hogy elérhesse telefonon Akihitot. Nem jár sikerrel és ez nem csak őt, hanem engem is aggaszt. Szeretnék hasznos lenni, valami értelmeset tanácsolni vagy csinálni, ám fogalmam sincs, mi az, ami most dukálna ide. Ha az ember aggódik a barátjáért, nem fogja őt megnyugtatni vagy jobb kedvre deríteni semmi, főleg akkor nem, ha nagyon is nyomós oka van az aggodalomra. Akihito informátor, valószínűleg a tűz közelében ólálkodik, aki pedig túl közel kerül hozzá, az könnyen megégetheti magát. Remélem, semmi hasonló nem történt, ám Asame nyugtalansága átterjed rám is. Csak ront a helyzeten, hogy Ryuuichi beront a szobába, s amit mond, az engem is felzaklat. Látom, hogy Asaménak elborul az agya, ezért én is lehuppanok az asztaláról és néma léptekkel követem, mintha az árnyéka lennék. Távol maradok, hagyom őt dühöngeni, bánkódni, aggódni, szabadon, ahogy éppen jön, de távolról figyelem. Nem tudom, miért félek attól, hogy hülyeséget csinál, mégis szorgalmasan őrzöm Asamét. Azt szeretném, ha miattam nem kellene kontrollálnia magát, ha őszintén reagálhatna minden őt átjáró érzésre, de ha szüksége lenne rám, ha bármihez is kellenék, ott akarok lenni. Egyedül akkor lécelek le, mikor Takashi megjelenik. Nem akarom hallani se, ahogy beszél Asaméval, inkább járok egy kört a házban.
Lelátogatok a medencéhez, végighúzom a víz felszínén a kezem, körbejárom, majd kitérek a videószobához, ahol utolér egy sms, amit a még mindig mellkasomra csatolt övtáskából felcsilingelő Kapocs jelez. Előveszem, elolvasom Asame üzenetét, aztán lassú léptekkel elindulok a szobája felé. Mivel írt, azt szeretné, ha vele lennék, ám mivel nem hívott kifejezetten, csupán tájékoztatott a hollétéről, még adok neki egy pár percet a maga magányában. Mielőtt hozzá mennék, még betérek Akihitohoz is. Szörnyen fest, elég csúnyán elbántak vele, de az őr szerint nem olyan súlyosak a sebei, mint amilyen rémesek. Nem sokáig nézem őt, a látványt elég beinni, mélyre elraktározni, aztán megvonni tőle magam, mert nekem is fáj így látni valakit, akit kedvelek. Hát még annak tudatában lenni, hogy ez az ember fontos Asaménak.
Most már gyorsabban szedem a lábaimat, mert újra felszólal bennem a félsz, hogy valami ostobaságot csinál, de a szobában szétdobált, a fürdő felé vezető ruhákból ítélve csak vízbe akarja magát fojtani. Oké, az nem lesz egyszerű és tudom, mit csináljak vele, úgyhogy leoldom a kezemről a bőrszíjat, s elhagyom útközben, lerúgom a zoknijaimat, majd látva, hogy Asame bőre már vörös a rázúduló forróvíztől, mellette kinyúlva elzárom a csapot. Nem szólok egy mukkot se, csak törölközőt fogok, ráterítem a hátára, lassan végigsimítok az anyagon, így itatva le bőréről a vizet, majd hátulról átkarolom. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, minden, amit teszek, ösztönös, anya gyengéd, gondoskodó, kedves, szerető és őszinte tetteiből eredő cselekedet, olyasmi, amit tőle tanultam el, mikor engem ápolt, s nagyon remélem, hogy nem öntök olajat vele a tűzre, hanem épp ellenkezőleg, lassan oltani tudom azt. Arcomat a törölközőn keresztül Asame hátára fektetem, és hagyom, hogy némán könnyezni kezdjek. Ő nem fog sírni, én viszont szívesen megteszem helyette. Nem reménykedem benne, hogy rajta ez segít, lehet, hogy totál értelmetlenség, mégis valahogy hiszem, hogy kettőnk közt olyan összeköttetés van, mint az ikertestvérek között, vagyis ha az egyik boldog, akkor a másik is, ha az egyik szomorú, akkor a másik is az lesz. Hogy megérezzük, ha gondja van a másiknak és valahogy tudjuk, mire van szüksége.
Asame... én most jól éreztem, hogy erre van szükséged? Hogy egyetlen szó nélkül megakadályozzalak abban, hogy leégesd a bőröd és átöleljelek? De ha nem is erre... akkor arra, hogy tudd, nem vagy egyedül. Hogy érezd, szeretlek.
Lelátogatok a medencéhez, végighúzom a víz felszínén a kezem, körbejárom, majd kitérek a videószobához, ahol utolér egy sms, amit a még mindig mellkasomra csatolt övtáskából felcsilingelő Kapocs jelez. Előveszem, elolvasom Asame üzenetét, aztán lassú léptekkel elindulok a szobája felé. Mivel írt, azt szeretné, ha vele lennék, ám mivel nem hívott kifejezetten, csupán tájékoztatott a hollétéről, még adok neki egy pár percet a maga magányában. Mielőtt hozzá mennék, még betérek Akihitohoz is. Szörnyen fest, elég csúnyán elbántak vele, de az őr szerint nem olyan súlyosak a sebei, mint amilyen rémesek. Nem sokáig nézem őt, a látványt elég beinni, mélyre elraktározni, aztán megvonni tőle magam, mert nekem is fáj így látni valakit, akit kedvelek. Hát még annak tudatában lenni, hogy ez az ember fontos Asaménak.
Most már gyorsabban szedem a lábaimat, mert újra felszólal bennem a félsz, hogy valami ostobaságot csinál, de a szobában szétdobált, a fürdő felé vezető ruhákból ítélve csak vízbe akarja magát fojtani. Oké, az nem lesz egyszerű és tudom, mit csináljak vele, úgyhogy leoldom a kezemről a bőrszíjat, s elhagyom útközben, lerúgom a zoknijaimat, majd látva, hogy Asame bőre már vörös a rázúduló forróvíztől, mellette kinyúlva elzárom a csapot. Nem szólok egy mukkot se, csak törölközőt fogok, ráterítem a hátára, lassan végigsimítok az anyagon, így itatva le bőréről a vizet, majd hátulról átkarolom. Fogalmam sincs, mit kellene csinálnom, minden, amit teszek, ösztönös, anya gyengéd, gondoskodó, kedves, szerető és őszinte tetteiből eredő cselekedet, olyasmi, amit tőle tanultam el, mikor engem ápolt, s nagyon remélem, hogy nem öntök olajat vele a tűzre, hanem épp ellenkezőleg, lassan oltani tudom azt. Arcomat a törölközőn keresztül Asame hátára fektetem, és hagyom, hogy némán könnyezni kezdjek. Ő nem fog sírni, én viszont szívesen megteszem helyette. Nem reménykedem benne, hogy rajta ez segít, lehet, hogy totál értelmetlenség, mégis valahogy hiszem, hogy kettőnk közt olyan összeköttetés van, mint az ikertestvérek között, vagyis ha az egyik boldog, akkor a másik is, ha az egyik szomorú, akkor a másik is az lesz. Hogy megérezzük, ha gondja van a másiknak és valahogy tudjuk, mire van szüksége.
Asame... én most jól éreztem, hogy erre van szükséged? Hogy egyetlen szó nélkül megakadályozzalak abban, hogy leégesd a bőröd és átöleljelek? De ha nem is erre... akkor arra, hogy tudd, nem vagy egyedül. Hogy érezd, szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése