225.

Asame

Mély meditációmból, melybe sikerült belecsúsznom, a hirtelen megszűnő forró permet hiánya, a hátamon landoló törülköző és a hozzám simuló test rángat ki. Elmosolyodom és lazítva Deon szorításán fordulok meg ölelésében, hogy hátam a csempének támasztva húzzam őt vissza magamhoz és öleljem át. Puszit nyomok fejére. Szegény kölyök... Nem tudom, mit gondolhatott, de nem bánom, hogy itt van. Nincs kedvem beszélni, legalábbis semmi olyanról, ami most ezzel a helyzettel vagy Feijel, esetleg Akihitoval kapcsolatos. A pára lassan kezd feloszlani a fürdőből, így a hőmérséklet is csökkenni kezd szép lassan, ami ha kicsit is ugyan, de megborzongat. Ellököm magam a faltól és kibontakozva Deon öleléséből - legalábbis egy kis időre – derekam köré csavarom az eddig hátamon pihenő puha anyagot, majd gyengéden megcsókolom a kölyköt megköszönve neki ezzel is, hogy itt van velem, s kifejezve azt, hogy szeretem. Miután ajkaink elválnak, magamhoz ölelem őt újra és elindulok vele befelé a szobába. Leülök az ágyra és az ölembe húzom Deont is, miközben az éjjeliszekrényem fiókjából előhalászom a cigarettámat. Alapjában véve kellemes volt a mai nap, jó volt kettesben lenni vele. Rágyújtok és elmosolyodva kifújom a füstöt, majd újabb csókot lehelek ajkaira.

- Neked sem ártana egy zuhany, csibe - mondom csendesen.- Teljesen átfagytál odakint – árulom el neki, mielőtt még azt hinné, teljesen más miatt mondom mindezt. Persze eszem ágában sincs őt elengedni most még. Amíg cigarettámat szívom, el-elkalandoznak gondolataim, de már semmi olyanra nem tudok gondolni, ami a ma estével lenne kapcsolatos. A mély meditáció szerencsére egy időre kiürítette az elmémet és nem is akarom, hogy egyelőre visszatérjenek gondolataim, sokkal inkább egy újabb mesét keresek az emlékeim között, egy egyszerűt, rövidet, amit mindketten szerettünk Akihitoval még gyerekként, főleg, ha azt anyám mesélte és nem magunknak adtuk elő, miközben el is játszottuk. Azok is remek pillanatok voltak, de igazán attól vált különlegessé az egész, mikor anyám adta elő és mi csak gondtalanul nevetgélve élveztük, hogy belebújhatunk a hősök szerepébe. - Régen volt egy másik kedvenc mesénk is Akihitoval – oltom el cigarettámat és hajtom fejem a kölyök mellkasára. - Azért szerettük, mert lényegében az egész elég bugyuta, de anyám mindig akkor mesélte, mikor eljött az uzsonna ideje, így tudtuk, ha ez jön, bizony megtömhetjük a hasunkat és még jól is szórakozunk majd. Kisfiúként imádtam enni – mondom mosolyogva és belekezdek a mesébe. - Volt egyszer két béka. Az egyik Oszaka város mellett lakott egy gödörben, a másik pedig Kiotó mellett egy patakban. Mit gondoltak, mit nem, mind a kettőnek nagy kedve kerekedett, hogy világot lássanak. Az egyik béka, amelyik Kiotóban lakott, szerette volna látni Oszakát; a másik pedig, amelyik Oszakában lakott, az meg szerette volna látni Kiotót, a Mikádó városát. Egymást nem ismerték, soha egymásnak hírét sem hallották s íme, mégis egyszerre, egy pillanatban gondoltak erre az utazásra. Egy órában indult mind a kettő a nagy útra. Mentek, mendegéltek, hát bizony csak lassan haladtak s merthogy volt egy szörnyű magas hegy is a két város között, bizony sok idő telt belé, amíg annak a magas hegynek a tetejére kiértek, de bezzeg elcsodálkozott mindkettő, mikor a hegy tetejére kiértek s ottan meglátták egymást. „Adj’ Isten”, köszöntötte az egyik béka a másikat. „Adj’ Isten! Hát te hová indultál, testvér?”, kölcsönzök a másik békának egy másfajta hangszínt. „Én bizony”, mondotta az egyik, amelyik Kiotóból indult „szeretném meglátni Oszaka városát.”, „Ugyan bizony? Na lám, én meg Oszakából indultam azért, hogy lássam Kiotót, a Mikádó híres városát.”, „Ejnye, de jó!”, lelkendezett az egyik. „Ugye, de jó?”, felelt rá imigyen a másik. Ott mindjárt leültek, megbarátkoztak, ettek-ittak, mulattak, még táncra is kerekedtek, tánc után pedig leheveredtek a jó magas fűbe s pihentek, aztán elkezdettek beszélgetni: „No lám”, mondotta a kiotói béka „erről a hegyről jól lehetne látni mind a két várost, hogyha fel tudnánk állani a lábunkra.”, „Hiszen azt megtehetjük”, mondta az oszakai béka ”álljunk fel a hátulsó lábunkra, az első lábunkkal öleljük által egymást, fogódzunk jó erősen egymásba; te nézz Oszaka felé, én nézek Kiotó felé; akkor legalább nem kell tovább fáradnunk; anélkül, hogy odamennénk, mind a ketten látjuk egymásnak a városát.”. Tetszett a terv. Egyszeribe talpra ugrottak, felálltak, összefogództak s néztek, néztek, egyik erre, másik arra. Az ám, csakhogy a fejüket amint felemelték, mind a kettőnek a szeme hátrafelé fordult. A kiotói béka, amelyik háttal volt Kiotónak, Kiotót látta; az oszakai béka az meg Oszakát látta. „Ni, te, ni”, mondotta a kiotói béka, „hiszen Oszaka éppen olyan város, mint Kiotó”, „No, hallod”, mondotta az oszakai béka, „engem is öl a csuda, hiszen Kiotó éppen olyan, mint Oszaka. Na, ezért igazán kár volt kimászni ennek a hegynek a tetejére. ”Le is mondottak egyszeribe arról, hogy tovább menjenek. Még jól kimulatták magukat, ettek, ittak, pihentek egyet, azzal aztán szépen elbúcsúztak egymástól: a kiotói béka ment haza Kiotó­ba; az oszakai béka ment haza Oszakába. Otthon mind a kettő elmondotta a többi béká­nak, hogy Kiotó éppen olyan, mint Oszaka, Oszaka olyan, mint Kiotó és soha, de soha, haláluk napjáig senki el nem tudta hitetni velük, hogy bizony Kiotó nem Oszaka és Oszaka nem Kiotó – fejezem be végül a mesét. - Látványos lehetett, mikor békaként ugrálva haladtunk egymás felé Akihitoval. Főleg én, aki inkább gurult, mint ugrált többnyire. Rendszerint nagy nevetések közepette jutottunk fel a hegyre... - mondom csendesen és az emlék megmosolyogtat, ahogy eszembe jut, hogy Akival álltunk az udvar közepén egymásba kapaszkodva, hátra hajtott fejjel és nevettünk.