Ha ki is billen a lelkibékéjéből, akkor is ugyanolyan nyugodtan néz rám, mint korábban. Az egyetlen dolog, ami merőben új, az a mosoly. Ez nem a szokványos nesze-baszd-meg-féle fintor, amit azért kap az ember, hogy úgy higgye, elért valamit, hanem csak kiül a szájára, őszintén, mint minden más emberi lénynek, amikor valaminek örül. Várjunk csak...! Minek is örülsz te tulajdonképpen?! Nem értelek... egyszerűen vagy te vagy túl hülye, vagy én... de mindegy is, melyik, a mosolyoddal már adtál valamit, amire vágytam, amit akartam, úgyhogy beérem. Ezzel, ennyivel én már beérem. Egy napra lemondok a bringáról és a laptopról, még egy napig élvezem a vendégszereteted, hergelem kicsit a korcsaidat, megpróbálom megismerni az egyik hűséges vérebed, aztán addig foglak zaklatni, amíg bele nem unsz és inkább legalább egy laptopot adsz internettel, csak békénhagyjalak.
Megragadja a csuklóm és már számítok rá, hogy felken a falra és... de nem. Egy kis dobozka kerül a kezembe, amire meglepetten bámulok le. Egy pár pillanatig csak pislogok, aztán csendesen, szelíden elröhögöm magam. Szóval nem veszel komolyan... vagy tényleg fából van a tököd. Rázkódik a vállam is, ahogy a szívemből szólal fel a nevetés, majd üres kezem a homlokomra simítom, megcsóválom a fejem és hátratúrom a hajam, hogy aztán újra a szemébe nézzek. Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy ideges, rideg vagy komoly, ugyanúgy lehengerel vele. Persze nem mondtam én még le arról, hogy kihúzzam azt a legrövidebbnek hitt gyufát nála, csupán egyelőre elnapolom, ezt is, mert jobban tetszik ez a békés arca, a nyílt szavai és az elém táruló ajtó. Gondolod, hogy csak én táncolok úgy, ahogy te fütyülsz? Fogalmad sincs, mennyire boldoggá tesz az, amit most mondasz, mert úgy nézek rád, mintha az oroszlánok vadászási szokásáról hadoválnál. Valamiről, ami nem különösebben érdekel, de meghallgatom, mert te mondod, a te hangodon szól.
Több, mint három éve senki sem lát bennem szemernyi lehetőséget sem. Két ostoba kretén elvette tőlem azt az egyet, amire mindent építettünk a családommal és nem maradt semmim sem. Már hobbi csak az úszás, egyszerű testmozgás, ami fél óra után kínoz, mint a bőrhöz nyomott parázs, mégsem tudom elfelejteni, hogy van a fejemben egy „mi lett volna, ha...”. De most nem bánt a gondolat, mert ez a fazon lát bennem valamit, amit még lehet, hogy én sem magamban. Akar tőlem valamit, én pedig elégedett, flegmaságig erőltetett mosollyal, kicsit leszegett fejjel nézek kék szemeibe.
Csak adj esélyeket, lehetőségeket, kihívásokat, vagy olyasmiket, amit előttem sosem kapott meg senki, és én mindent megteszek, amit csak akarsz. Azt hiszem, még a tárgyalásod közepén is hajlandó lennék leszopni, méghozzá anélkül, hogy megalázva érezném magam. Kényszer és fenyítés nélkül. Egyszerűen csak azért, mert miért ne? De elintézném, hogy ne tudj a kurva tárgyalásodra koncentrálni, Asame. Ezt akarom: amikor velem vagy, az enyém légy. Ez a kulcsa mindennek, ha beteszed a zárba és elfordítod, a lehetőségeim ajtaja szélesebbre tárul előtted, mint valaha is bármelyik ajtó, én pedig teljesen a tiéd leszek. Tudod te ezt? Ha igen és akarod, akkor én megadom a lehetőséget, hogy elérd. Mert én is azt akarom, hogy magadnál tarts.
Szóval ha mégis eladsz, ha mégsem kellek, tudod, drágám, hogy nem leszek másé, inkább kinyírom magam. Ha te eldobsz, ha te lemondasz rólam, nincs senkinek még egy dobása, nincs második kísérlet, második esély. Csak a mi kis játszmánk van, az egy. Ahogy kétszer nem adhatod a szüzességed oda, úgy önmagadat sem azzal az őszinte, bizalomteljes és tökéletes szerelemben, amivel az első komoly kapcsolatodba gázolsz bele, akár egy tóba. Csak egyszer veheted el azt, ami én vagyok és ha eldobod, eltörik és nem fog sehogy sem újra egybe állni. Hiába ragasztasz meg egy vázát is, a repedések rajta maradnak és újra csak arra fog vágyni, hogy lelökjék valahonnan, s aztán a kukába kerüljön, a halálban békére leljen. Ha elbaszod ezt a kurvajó lehetőséget, Asame, lehet, neked most még nem ér sokat, amit veszítesz, de kárpótlom magam, ebben biztos lehetsz és végül te leszel az, aki folyton arra gondolsz, mi lett volna, ha...
Kivételesen nem fogadom el a cigarettát, most inkább a belőle kiáramló füstöt szívnám csupán. Egy apró fejrázással utasítom vissza a kedves gesztust és most a csuklómról sem dörgölöm el a marka bizsergő nyomát. Tovább fixírozom. Vagy úgy... szval várta, hogy megfontoltan kezdjek dalolni neki. Nem is csodálom, én is azt akarnám az ő helyében, hogy szánt szándékkal mondjam ki, ha nem is szavakkal, hogy mi is a helyzet velem. Élvezed, hogy számomra is más vagy, mint a többi, mi? Tudod, mit? Kicsit ragyogok neked, hogy tudd, milyen, amikor a tiéd vagyok. Érezd át, fontold meg, akarod-e és még ennél is többet.
Ha elkezdek hazudni, akkor kezdj aggódni, Asame. Amíg átlátszó vagyok, szabad utad van, egyszerű lesz velem a dolgod minden hülyeségem és csínyem ellenére. Most elengedlek, hagylak visszavonulni, tervezni, ízlelgetni az éjszaka újfajta nyugalmát.
- Neked is jó éjt – köszönök el tőle szelíd hangon, s megvárom, míg távozik, hogy aztán, percekkel később, hogy egyedül maradtam, átengedjem magam a torkomra kúszó sírás vasmarkának és épp csak bele ne fulladjak néma könnyeim árjába. A földre ejtem a kis dobozt és arcomat a tenyereimbe temetem. Olyan régóta vártam arra, hogy valaki meglássa bennem azt, amire már én is megvakultam... annyira nagyon akartam, hogy valakinek jelentsek valamit... hogy fontos legyek a számára... hogy valaki tervezzen velem... hogy felébresszen az álmaimból... Asame, ha komolyan gondoltad, amiket mondtál most nekem, ha nem csak hazudtál, nem színészkedtél, márpedig én hinni akarom, minden szavad és tetted őszinte volt... akkor te megmentesz engem. Érzem, hogy az évek óta rám bilincselt láncok lehullnak rólam, hogy a rabságodban leszek igazán szabad, ha valóra váltod azt az álmom, amelyet odaát nem tudtam és nem is fogok tudni megélni. Fesztelenül és maradéktalanul feláldozok érted, neked, miattad bármit, csak ne csapj be...
Annyira szeretném hinni, hogy most nem álmodom... Igaz, ez az én fantáziámnak túlságosan nagy falat lenne, mégsem vagyok biztos benne, hogy ébren vagyok. Inkább az ágy felé tartva levetem a ruháimat és bemászom a takaró alá. Nem tudom, mennyivel ezelőtt, mikor megint visszatáncolt attól, hogy végre hozzám érjen, azt terveztem, megint bosszúból őt elképzelve kiverem a farkam, de most nem érzek sem vágyat, sem késztetést ilyesmire. Helyette belesimulok a párnába és olyan üdvvel alszom el, mint a kulcscsontjaim törései előtt, amikor még minden rendben volt. Mert most is minden és teljesen rendben van.
De azért holnap nem ezt az érzelgős ukét fogod ám kapni, te puhapöcsű, ne is reménykedj, hogy a szelídség állandó lesz tőlem. Gúnyosan kuncogva merülök álomba, remélve, hogy ez most nem tart magában, mert reggel fel akarok ébredni. Akkor is, ha megint Ryuuichi fog kicibálni az ágyból és morogva vezényel a gazdája edzőtermébe. Sőt, ezesetben főleg fel akarok ébredni.
Megragadja a csuklóm és már számítok rá, hogy felken a falra és... de nem. Egy kis dobozka kerül a kezembe, amire meglepetten bámulok le. Egy pár pillanatig csak pislogok, aztán csendesen, szelíden elröhögöm magam. Szóval nem veszel komolyan... vagy tényleg fából van a tököd. Rázkódik a vállam is, ahogy a szívemből szólal fel a nevetés, majd üres kezem a homlokomra simítom, megcsóválom a fejem és hátratúrom a hajam, hogy aztán újra a szemébe nézzek. Azt hiszem, teljesen mindegy, hogy ideges, rideg vagy komoly, ugyanúgy lehengerel vele. Persze nem mondtam én még le arról, hogy kihúzzam azt a legrövidebbnek hitt gyufát nála, csupán egyelőre elnapolom, ezt is, mert jobban tetszik ez a békés arca, a nyílt szavai és az elém táruló ajtó. Gondolod, hogy csak én táncolok úgy, ahogy te fütyülsz? Fogalmad sincs, mennyire boldoggá tesz az, amit most mondasz, mert úgy nézek rád, mintha az oroszlánok vadászási szokásáról hadoválnál. Valamiről, ami nem különösebben érdekel, de meghallgatom, mert te mondod, a te hangodon szól.
Több, mint három éve senki sem lát bennem szemernyi lehetőséget sem. Két ostoba kretén elvette tőlem azt az egyet, amire mindent építettünk a családommal és nem maradt semmim sem. Már hobbi csak az úszás, egyszerű testmozgás, ami fél óra után kínoz, mint a bőrhöz nyomott parázs, mégsem tudom elfelejteni, hogy van a fejemben egy „mi lett volna, ha...”. De most nem bánt a gondolat, mert ez a fazon lát bennem valamit, amit még lehet, hogy én sem magamban. Akar tőlem valamit, én pedig elégedett, flegmaságig erőltetett mosollyal, kicsit leszegett fejjel nézek kék szemeibe.
Csak adj esélyeket, lehetőségeket, kihívásokat, vagy olyasmiket, amit előttem sosem kapott meg senki, és én mindent megteszek, amit csak akarsz. Azt hiszem, még a tárgyalásod közepén is hajlandó lennék leszopni, méghozzá anélkül, hogy megalázva érezném magam. Kényszer és fenyítés nélkül. Egyszerűen csak azért, mert miért ne? De elintézném, hogy ne tudj a kurva tárgyalásodra koncentrálni, Asame. Ezt akarom: amikor velem vagy, az enyém légy. Ez a kulcsa mindennek, ha beteszed a zárba és elfordítod, a lehetőségeim ajtaja szélesebbre tárul előtted, mint valaha is bármelyik ajtó, én pedig teljesen a tiéd leszek. Tudod te ezt? Ha igen és akarod, akkor én megadom a lehetőséget, hogy elérd. Mert én is azt akarom, hogy magadnál tarts.
Szóval ha mégis eladsz, ha mégsem kellek, tudod, drágám, hogy nem leszek másé, inkább kinyírom magam. Ha te eldobsz, ha te lemondasz rólam, nincs senkinek még egy dobása, nincs második kísérlet, második esély. Csak a mi kis játszmánk van, az egy. Ahogy kétszer nem adhatod a szüzességed oda, úgy önmagadat sem azzal az őszinte, bizalomteljes és tökéletes szerelemben, amivel az első komoly kapcsolatodba gázolsz bele, akár egy tóba. Csak egyszer veheted el azt, ami én vagyok és ha eldobod, eltörik és nem fog sehogy sem újra egybe állni. Hiába ragasztasz meg egy vázát is, a repedések rajta maradnak és újra csak arra fog vágyni, hogy lelökjék valahonnan, s aztán a kukába kerüljön, a halálban békére leljen. Ha elbaszod ezt a kurvajó lehetőséget, Asame, lehet, neked most még nem ér sokat, amit veszítesz, de kárpótlom magam, ebben biztos lehetsz és végül te leszel az, aki folyton arra gondolsz, mi lett volna, ha...
Kivételesen nem fogadom el a cigarettát, most inkább a belőle kiáramló füstöt szívnám csupán. Egy apró fejrázással utasítom vissza a kedves gesztust és most a csuklómról sem dörgölöm el a marka bizsergő nyomát. Tovább fixírozom. Vagy úgy... szval várta, hogy megfontoltan kezdjek dalolni neki. Nem is csodálom, én is azt akarnám az ő helyében, hogy szánt szándékkal mondjam ki, ha nem is szavakkal, hogy mi is a helyzet velem. Élvezed, hogy számomra is más vagy, mint a többi, mi? Tudod, mit? Kicsit ragyogok neked, hogy tudd, milyen, amikor a tiéd vagyok. Érezd át, fontold meg, akarod-e és még ennél is többet.
Ha elkezdek hazudni, akkor kezdj aggódni, Asame. Amíg átlátszó vagyok, szabad utad van, egyszerű lesz velem a dolgod minden hülyeségem és csínyem ellenére. Most elengedlek, hagylak visszavonulni, tervezni, ízlelgetni az éjszaka újfajta nyugalmát.
- Neked is jó éjt – köszönök el tőle szelíd hangon, s megvárom, míg távozik, hogy aztán, percekkel később, hogy egyedül maradtam, átengedjem magam a torkomra kúszó sírás vasmarkának és épp csak bele ne fulladjak néma könnyeim árjába. A földre ejtem a kis dobozt és arcomat a tenyereimbe temetem. Olyan régóta vártam arra, hogy valaki meglássa bennem azt, amire már én is megvakultam... annyira nagyon akartam, hogy valakinek jelentsek valamit... hogy fontos legyek a számára... hogy valaki tervezzen velem... hogy felébresszen az álmaimból... Asame, ha komolyan gondoltad, amiket mondtál most nekem, ha nem csak hazudtál, nem színészkedtél, márpedig én hinni akarom, minden szavad és tetted őszinte volt... akkor te megmentesz engem. Érzem, hogy az évek óta rám bilincselt láncok lehullnak rólam, hogy a rabságodban leszek igazán szabad, ha valóra váltod azt az álmom, amelyet odaát nem tudtam és nem is fogok tudni megélni. Fesztelenül és maradéktalanul feláldozok érted, neked, miattad bármit, csak ne csapj be...
Annyira szeretném hinni, hogy most nem álmodom... Igaz, ez az én fantáziámnak túlságosan nagy falat lenne, mégsem vagyok biztos benne, hogy ébren vagyok. Inkább az ágy felé tartva levetem a ruháimat és bemászom a takaró alá. Nem tudom, mennyivel ezelőtt, mikor megint visszatáncolt attól, hogy végre hozzám érjen, azt terveztem, megint bosszúból őt elképzelve kiverem a farkam, de most nem érzek sem vágyat, sem késztetést ilyesmire. Helyette belesimulok a párnába és olyan üdvvel alszom el, mint a kulcscsontjaim törései előtt, amikor még minden rendben volt. Mert most is minden és teljesen rendben van.
De azért holnap nem ezt az érzelgős ukét fogod ám kapni, te puhapöcsű, ne is reménykedj, hogy a szelídség állandó lesz tőlem. Gúnyosan kuncogva merülök álomba, remélve, hogy ez most nem tart magában, mert reggel fel akarok ébredni. Akkor is, ha megint Ryuuichi fog kicibálni az ágyból és morogva vezényel a gazdája edzőtermébe. Sőt, ezesetben főleg fel akarok ébredni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése