23.

Asame

Míg visszafelé tartok szobámba, őszintén megmosolygom a kölyköt. Ennyire látványosan még senki sem vágyott arra, hogy a falra kenjem, és ez megmosolyogtat. Azért nagyon remélem, hogy ez nem azt jelenti, hogy hirtelen érzelgős kislánnyá változik és majd kenhetem a vajas kenyeremre dzsem helyett, mert az kurvára nem szeretném. Lehetőséget kap, bizonyíthat, és valahol meg vagyok győződve arról, hogy ha más nem, Deon fog is. Az elején eladásra szántam, betörni és túladni rajta, mint egy értéktelen ukén. Aztán, mikor a dolgozószobámban nem hagyta magát még akkor sem, mikor a wakizashit szorítottam a nyakához, megmutatta magát önkéntelenül is. Megmutatta a lehetőségeket, amiket jelenthet. Ideje kiaknáznunk végre.


Elfekszem az ágyamon. Eszembe jut gyerekkorom, mikor apám rám uszította a saját vérebeit, hogy lássák el a bajom, mondván, meg kell tanulnom megvédenem magam. Akihito mellém állt, együtt harcoltunk a kutyák ellen. Én vállon veregetést kaptam, ő olyan verést, amivel kórházba került. Sokáig azt hittem, többet nem látom őt. Hónapokkal később végül visszatért, de megváltozott. Huszonhat éves voltam, mikor egy este partit szerveztem neki. Rengeteg lányt és fiút hozattam, jelen volt az alvilág krémje, de Akihitonak senki nem kellett. Végül, két üveg whisky közös elfogyasztása után bevallott nekem mindent. Soha többet nem lesz képes szexuális életet élni. Az apja alaposan helyben hagyta akkor, s bár életben maradt, a testi örömöktől örökre megfosztotta az öreg.


A következő csapás rögtön ez után ért. Apám új testőröket szervezett maga mellé és akkor ismertem meg Tatsuot. Ő volt a legfiatalabb mind közül, bár így is két évvel idősebb volt nálam. Egymásba szerettünk. Bátran jelenthetem ki, hogy ő volt életem első, igazi szerelme, és egyszerre vált hirtelen sima kopóból több mint testőrré. Nem tartott sokáig a boldogságunk. Épphogy megkaptam magamnak, elvették tőlem. Apám kegyetlen hidegvérrel lőtte agyon őt a szemem előtt egyik este a dolgozószobájában. Azóta is gyűlölöm azt a helyet, bár már átalakíttattam, az asztal az egyetlen, ami mindig emlékeztet arra, mit is tett az öreg csak azért, hogy a drágalátos kisfiának kurvára ne legyen egyszerű és fájdalommentes élete semmilyen téren. Végül is, valahol jót is tett az öreg ezzel az egésszel, mert bár még mindig fáj Tatsuo, és fájó pont is marad, elérte azt, hogy ne szeressek többet bele senkibe, hogy ne érdekeljenek az olyan dolgok, mint a szerelem, az érzelgősség, mert ezek tesznek igazán sebezhetővé. Akihito talpra állított és én azóta is úgy élem a mindennapjaimat, hogy várom, mikor jön el számomra is az a feloldozás, melyre Tatsuo halála óta várok. Lassan azonban abban sem vagyok biztos, hogy akarom ezt....


Reggel korán keltem, magamra vettem egy inget és egy öltönynadrágot, majd ahelyett, hogy első utam a dojoba vezetett volna, egyenesen a kölyök szobája felé vettem az irányt. Ryuuichi és Naoto furcsa fejet vágtak, mikor közöltem velük, mit szeretnék aznapra, de nekik az a dolguk, hogy engedelmeskedjenek, még ha a gazdájuk épp most készül elkövetni valami mérhetetlen faszságot. Beléptem a szobába és egyenesen az ágyhoz sétáltam. Majd egy laza mozdulattal lerántottam a kölyökről a takarót.

- Jó reggelt, Csipkerózsika! - kapta reggeli ébresztőt a tőlem már annyira megszokott ridegséggel, mint mindig. - Kapard fel szépen a hátsódat az ágyból és lódulj öltözni, kapsz tizenöt percet, hogy letalálj a dojoba – mondtam el neki reggeli látogatásom okát, és már indultam is lefele, hogy átöltözve várjak rá. Kíváncsi leszek, késik-e és ha igen, mennyit... Seizába ültem le a tatamira, s lehunyva szemem egy könnyed reggeli meditálásba kezdtem. Persze meghagytam Ryuunak, hogy azért sürgesse meg kicsit a kölyköt, mert nem akarom elunni odalent az életem...