Az egyik pillanatban még álomköd leng körbe, béke, biztonság, meleg, nyugalom, a másikban már egy rideg kék szempár bámul rám le átmetszve mindent. Levegőt sem bírok venni, halálra rémít ez a váltás, csak tátott szemekkel kapálózom olyan mozgást végezve, mintha legyezném magam, de persze egy kortynyi levegőt sem csapdosok magam felé nyitott ujjakkal. Úgy festhetek, mint a partra vetett hal, az is vergődik, vissza próbál jutni az éltető vízbe, ám felfogva, hogy csak ez a címeres ökör szemétkedik velem, szerencsére végre meg tudom tölteni a tüdőm friss oxigénnel.
Beindul az agyam is, reflexből rántom vissza testemre a takarót és ugrom ülő helyzetbe, a fogaimat meg a gyilkos pillantásomat rávillantva erre a görényre, s ahogy tegnap sem, úgy most sem hatja meg különösképp a dolog, csak közli, hogy mit akar. Még mit nem?! Csakazértse! Ekkora répát... Reggelire kávét és cigit kívánok, nem egy veszett vérebet a nyakamba.
A legjobb alvásból riasztott fel ez a vadbarom! Tizenöt perc és legyek a dojoban?! Meg a nagy lószart, fater! Grr...! Hülye fasz vagy! Dúlva-fúlva rángatom magamra a még ropogósan új farmert, s míg megküzdök a kemény anyaggal, megnyugszom annyira, hogy emberi hangon bírjak szólni Ryuuichihez.
- Jó reggelt – köszöntöm még szuszogva a dühtől. - Kérek egy kávét – jelentem be oda sem pillantva rá. Szerintem tudja, hogy megharcolok önmagammal, hogy normálisan beszéljek vele, mert mire eligazítom magamon a pólót, megkapom a kért nedűt. Mielőtt mohón belekortyolnék, ahogy vágyom rá, kifújom magamból az indulatokat. Csak egy szó erejéig. - Köszönöm. - Ezután hunyt szemekkel élvezem ki a megint finomra sikerült cukros-tejes kávémat. A negyedik korty után visszahuppanok az ágyra, immár újra emberinek érezve magam és az éjjeliszekrényen heverő drága cigiért nyúlok. Alamizsna, vagy sem, ciki, nem ciki, nem fogom csak azért feleslegesen elfüstölni, mert attól a szemétládától kaptam. Bármi is van, attól ez még jó cucc, én pedig igenis szeretem a jót. Nagyokat kortyolok hol a dohányból, hol pedig a kávéból, keverem az ízüket, miközben igyekszem őket külön-külön is kiélvezni. Aztán Sárkány közli, hogy még öt percem van leérni a dojoba. Gúnyosan pillantok rá. - Csak nem gondolod, hogy megyek? - kérdezem tőle, mire ridegen viszonozza a gesztust és közli, hogy amíg rajta múlik, én pontosan fogok megérkezni „Asame-samahoz”. Mi a szar?! Na jó, erre nincs időm, még van két slukk a cigimből és egy fél hörpintésnyi a kávémból. Hosszan szívom be a nikotint, ezzel egyenlő mértékűre csökkentve a hátramaró élettartamát a tejeskávéméhoz, ám mielőtt az utolsókat kiélvezném, Ryuuichi komótosan elveszi tőlem és mint tegnap, belenyomja a szálat a bögrébe. - És most azt hiszed, nyertél? - Hát nem. Gyorsan, mint a feltámadó szellő, az ablakhoz pattanok. - Héj, fiúk! - kiáltok le és mielőtt bárki is komolyabban végiggondolna, beleértve engem is, mire készülök, már lendülök is át a párkányon.
Ugye elkaptok?! A zuhanás töredékében úrrá lesz rajtam a rettegés, hogy hagyják kitörni a nyakamat, mert a fenébe is, nem azért csináltam, hogy belehaljak! Csak egy kis hecc. Ám mázlim van, a két kutyus megragad és egyesít a még nedves és hideg földdel.
- Oké, most már elengedhettek, a gazdátok már vár a dojoban – szűröm a fogaim közt, miközben Ryuuichi morgolódását hallgatom, ami fentről is kiszüremlik. Ó, igen, ezért már megérte kivetni magam az ablakon. - A fületeken ültök, vagy csak nem beszélek érthetően? Engedjetek el! - A hangomban parancsolás jelenik meg, de gyanítom, nem ezért, mintsem inkább azért eresztenek el, mert a véreb odafent engedélyt ad rá nekik. Vigyorogva nézek rá fel, kacsintok és egy barátságos integetésre is futja, majd némileg megkésve, a két közönséges korcs által kísérve érkezem meg a ház urához.
A terembe lépve megint elfog az a tisztelet, aminek nem akarok ellenállni, úgyhogy egy rövid meghajlással köszöntöm a dojo szellemét, majd az ajtó mellett seizaba ülök, hogy ne zavarjam meg a fatökűt a meditációban, de jelezzem neki, itt vagyok, megérkeztem, várom, mivel áll elő ma reggel.
Beindul az agyam is, reflexből rántom vissza testemre a takarót és ugrom ülő helyzetbe, a fogaimat meg a gyilkos pillantásomat rávillantva erre a görényre, s ahogy tegnap sem, úgy most sem hatja meg különösképp a dolog, csak közli, hogy mit akar. Még mit nem?! Csakazértse! Ekkora répát... Reggelire kávét és cigit kívánok, nem egy veszett vérebet a nyakamba.
A legjobb alvásból riasztott fel ez a vadbarom! Tizenöt perc és legyek a dojoban?! Meg a nagy lószart, fater! Grr...! Hülye fasz vagy! Dúlva-fúlva rángatom magamra a még ropogósan új farmert, s míg megküzdök a kemény anyaggal, megnyugszom annyira, hogy emberi hangon bírjak szólni Ryuuichihez.
- Jó reggelt – köszöntöm még szuszogva a dühtől. - Kérek egy kávét – jelentem be oda sem pillantva rá. Szerintem tudja, hogy megharcolok önmagammal, hogy normálisan beszéljek vele, mert mire eligazítom magamon a pólót, megkapom a kért nedűt. Mielőtt mohón belekortyolnék, ahogy vágyom rá, kifújom magamból az indulatokat. Csak egy szó erejéig. - Köszönöm. - Ezután hunyt szemekkel élvezem ki a megint finomra sikerült cukros-tejes kávémat. A negyedik korty után visszahuppanok az ágyra, immár újra emberinek érezve magam és az éjjeliszekrényen heverő drága cigiért nyúlok. Alamizsna, vagy sem, ciki, nem ciki, nem fogom csak azért feleslegesen elfüstölni, mert attól a szemétládától kaptam. Bármi is van, attól ez még jó cucc, én pedig igenis szeretem a jót. Nagyokat kortyolok hol a dohányból, hol pedig a kávéból, keverem az ízüket, miközben igyekszem őket külön-külön is kiélvezni. Aztán Sárkány közli, hogy még öt percem van leérni a dojoba. Gúnyosan pillantok rá. - Csak nem gondolod, hogy megyek? - kérdezem tőle, mire ridegen viszonozza a gesztust és közli, hogy amíg rajta múlik, én pontosan fogok megérkezni „Asame-samahoz”. Mi a szar?! Na jó, erre nincs időm, még van két slukk a cigimből és egy fél hörpintésnyi a kávémból. Hosszan szívom be a nikotint, ezzel egyenlő mértékűre csökkentve a hátramaró élettartamát a tejeskávéméhoz, ám mielőtt az utolsókat kiélvezném, Ryuuichi komótosan elveszi tőlem és mint tegnap, belenyomja a szálat a bögrébe. - És most azt hiszed, nyertél? - Hát nem. Gyorsan, mint a feltámadó szellő, az ablakhoz pattanok. - Héj, fiúk! - kiáltok le és mielőtt bárki is komolyabban végiggondolna, beleértve engem is, mire készülök, már lendülök is át a párkányon.
Ugye elkaptok?! A zuhanás töredékében úrrá lesz rajtam a rettegés, hogy hagyják kitörni a nyakamat, mert a fenébe is, nem azért csináltam, hogy belehaljak! Csak egy kis hecc. Ám mázlim van, a két kutyus megragad és egyesít a még nedves és hideg földdel.
- Oké, most már elengedhettek, a gazdátok már vár a dojoban – szűröm a fogaim közt, miközben Ryuuichi morgolódását hallgatom, ami fentről is kiszüremlik. Ó, igen, ezért már megérte kivetni magam az ablakon. - A fületeken ültök, vagy csak nem beszélek érthetően? Engedjetek el! - A hangomban parancsolás jelenik meg, de gyanítom, nem ezért, mintsem inkább azért eresztenek el, mert a véreb odafent engedélyt ad rá nekik. Vigyorogva nézek rá fel, kacsintok és egy barátságos integetésre is futja, majd némileg megkésve, a két közönséges korcs által kísérve érkezem meg a ház urához.
A terembe lépve megint elfog az a tisztelet, aminek nem akarok ellenállni, úgyhogy egy rövid meghajlással köszöntöm a dojo szellemét, majd az ajtó mellett seizaba ülök, hogy ne zavarjam meg a fatökűt a meditációban, de jelezzem neki, itt vagyok, megérkeztem, várom, mivel áll elő ma reggel.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése