230.

Asame

Ismét jólesően felnyögök, ahogy Deon birtokba veszi nyakamat, vállamat, s ráfogva csípőjére segítek neki megtartani azt a ritmust, amit felvett. Talán egy kicsit gyorsabb tempót is mutatok neki, így hajszolva magunkat a beteljesülés felé. Hosszú percekig ringunk így, egyre mélyebbre taszítva egymást a gyönyörben. Kezem rácsúszik farkára és szeretkezésünk ütemére kezdi el kényeztetni őt. Érzem, ahogy megremeg teste és nem sokkal később elélvez, de még nem hagyom megállni, nekem még kell egy kicsi, így újra megragadva csípőjét, kérem őt, hogy folytassa tovább mozgását. Már nem kell sok. Izmaim megfeszülnek, ahogy átjár a beteljesülés és fejem Deon nyakához hajtva nyögök fel, ahogy elélvezek benne, miközben szorosan magamhoz ölelem. Apró, a vállára és nyakára elhelyezett puszikkal jutalmazom, szeretve, gyengéden, kedvesen.


Percekig öleljük egymást, míg végül leemelem ölemből és elfektetve az ágyon, nyúlok a még nyirkos törülközőjéért, hogy rendbe szedjem magunkat. Gyengéden törlöm végig hasát mellkasát csókolva, majd ugyanezt teszem magammal is, miközben egy percig nem hagyom abba bőrének kényeztetését. Végül kénytelen vagyok felállni mellőle és bevíve a törülközőt a fürdőbe megszabadulok az óvszertől is. Nem tart sokáig a dolog, alig pár perccel később már újra mellette fekszem fejem vállára hajtva, átölelve őt, s magunkra terítem a takarót. Kezem még mindig elkalandozik mellkasán, de csak gyengéden cirógatja bőrét. Nincs szükségünk szavakra, hogy elmondjuk egymásnak, mit érzünk. Bár néha képesek vagyunk félszavakból is teljesen félreérteni egymást. De nem most, nem ilyenkor.

- Jó éjt, csibém – suttogom nyakának bőrére a szavakat és lehunyom szemem. Deon magához ölel, puszit nyom fejemre és ő is elmormol egy rövid „jó éjt”-et. Sokáig hallgatom szuszogását, egészen addig, míg bele nem csúszik az álmok világába, s nem sokkal később engem is elnyom a fáradtság.


Nem tudom, hány órát sikerül aludnom, de még sötét van, mikor megébredek és kinézek az ablakon. Már nem ölelem Deont. Visszahajolok hozzá és puszit nyomva fejére kimászom az ágyból. Nem bízom abban, hogy nem ébred meg, de igyekszem óvatosan kikelni mellőle és szinte hangtalanul veszek elő egy bokszert és bújok bele, majd elindulok megnézni Akihitot. A falon lévő óra komótosan jelzi, hogy hajnal három van. Az őr most nem posztol Aki ajtaja előtt, így csendben nyitom ki azt és lépek be hozzá a szobába. Ryuu nem messze az ágyától az egyik fotelban alszik, így elveszek egy takarót az ágyról és ráterítem azt testőrömre, majd visszasétálok Aki mellé és leülve az ágy szélére fogom meg kezét. Nagyon csúnyán fest. Akkor láttam ennyire összeverve, mikor az apja elverte a szemem láttára, hogy bebizonyítsa hűségét apámnak és hogy megleckéztesse a fiát azért, mert nekem falazott, engem védett. Akkor is én okoztam a dolgokat, ahogy most is.... Túl közel engedtem őt a tűzhöz.


Ahogy nézem őt, eszembe jut az a nap, mikor apám eljött értem a dojoba és megverette őt. Kényszerített, hogy végignézzem. Napokig rémálmaim voltak utána és pokoli bűntudatom. Aki túlélte ugyan a verést, bár az orvosok napokig nem tudták megmondani, hogy felépül-e vagy sem. Mégis felépült, mégis talpra állt belőle. De nem úszta meg ilyen könnyen azért a dolgot. Olyan súlyos belső sérüléseket szenvedett, hogy soha többet nem élhet teljes életet.


Hosszú ideig ülök az ágyán, őt nézve, némán és ezerszer bocsánatot kérve tőle azért, hogy idáig jutottak a dolgok. Alig fogom fel, hogy szememből megerednek könnyeim, s hosszú idő óta most először újra... sírok.