Elmosolyodom nyögését hallva. Örülök, hogy örömet tudok okozni neki, a hangja tetszik, az pedig izgat, hogy finoman irányít. Ennyire szelíden el tudom viselni. Nem kell megadnom magam teljesen, de csak akkor működik kettőnk közt igazán a dolog, ha hagyom, hogy vezessen. Így még jobb is szeretkezni, mert érzem azt az erőt Asaméban, ami lenyűgöz engem. És mégsem érint rosszul a gyengeségem. Nem, mert ettől az erőtlenségtől tud ő feltölteni, kábulatba ejteni és mámoros boldogságot okozni a lelkemnek. Immár nincs mit túlcsordítani bennem, nincsenek üvegek, amik szétpattannának a túl soktól és majdnem elviselhetetlen fájdalmat okoznának, csak szabadság van, végtelen szabadság.
Élvezet jár át keze munkájára, nyögök és reszketek, de nem sokáig, mert már túl közel voltam a beteljesüléshez. A torkomban ragad minden, még a levegő is, és megfeszít az orgazmus. Szédülve omlanék Asaméra, mikor a kéj kienged karmaiból, remegve és zihálva kapaszkodnék a vállába, de ő további mozgásra késztet. Kell is, ha követni akar a kielégültség örömébe. Márpedig akar, miért ne akarna, én pedig szívesen adom meg neki, amit tőlem finoman követel. Az ő boldogsága az enyém is, ezért mikor eljut a csúcsra, mámort érzek én is. Viszonzom apró csókjait, szuszogás közben szórom meg fejét, nyakát és vállát, aztán nem bírom tovább, végre meg kell pihennem a testén egy kicsit.
Együtt, ez a szó ilyenkor új értelmet kap. Nem tudom megmagyarázni, csak érzem. Mintha mindenhogyan egyek lennénk. Nagyon jó érzés, elmondhatatlanul jó. Fekszem Asamén, hozzábújva, talán még a bőréhez is ragadva és idült mosollyal élvezem, ahogy szép lassan megnyugszunk. Kellemes. Aztán lassan leemel magáról és az ágyra terít, én pedig húznám magamra, ha mozdulni tudnék, de a kezeim még zsibbadnak egy kicsit, Asame azonban gyakorlatiasan letörölgeti bőrömről az élvezetemet, majd a sajátjáról is. Számomra bámulatos, hogy mennyi mindenre képes figyelni, mert ha rajtam múlna, még mindig a testén feküdnék és hagynám, hogy az öröm álomba ringasson. Ő nem, ő ad az utójátékra is, amihez nekem már erőm sincs, de kegyetlen jólesik. Beletúrok hajába, kedveskedőn átboronálom a tincseit, aztán kezem visszahull az ágyra, mikor elhúzódik tőlem. Gusztálva magabiztos, könnyed mozgását követem tekintetemmel a fürdőig, majd a plafonra vigyorgok. A szerelem tök hülyévé tesz. Rosszabb vagyok, mint valaha.
Mire Asame visszatér hozzám, már egy kicsit összeszedettebb vagyok, így húzom magamhoz őt, átkarolom és cirógatom a hátát. A hideg takaró érintésétől megborzongom, de akartam is, hogy betakarózzunk, mert kezdtem fázni. Asame bőre meleg, ketten meg hamar jó időt fogunk varázsolni, úgyhogy örömmel fészkelődöm, hogy még jobban összesimulhassunk. Szeretek így lenni vele.
Átölelve puszit nyomok a fejére a búcsúzását hallva, majd én is jó éjszakát kívánok neki, s lecsukom a szemeimet. Ha így kellene örök álmot aludnom és Asame is velem tartana, talán beleegyeznék, de az az igazság, hogy ébren lenni is szeretek most már.
* * *
Puszit nyomnak a fejemre. Anya jut eszembe róla, aki gyakran csinálta ezt gyerekkoromban, mikor azt hitte, már mély álomba zuhantam. Így búcsúzott el tőlem éjszakára. De most... anya nincs itt, ő nem búcsúzhat. De Asame igen. És ettől kipattannak a szemeim. Fáradtság tart az ágyban, ráadásul mozdulatlanul, kómás szédülés homályosítja el a látásomat, ám annyira azért nem vagyok kiütve, hogy ne fogjam fel Asame távozását. Hova megy?! Egy pillanatnyi rémület után eszembe jut Akihito, aki összeverten fekszik az egyik vendégszobában és ezzel az álomittasságomnak vége. Nem számít az erőtlenség, a szédülés és a derekamba álló fájdalom, felkászálódom az ágyból, kibotorkálok a fürdőbe, iszom egy pár korty vizet, majd alsógatyát húzok, megkeresem az ágyban hagyott pólót, ami ugyan Asaméé, ám pont ezen tényből adódóan nagy rám és eltakar egy kicsit.
Ismét lopózok a házban. Mint egy macska, hangtalan léptekkel, célirányosan jutok el oda, ahol Akihito fekszik, s mivel az ajtó résnyire nyitva, nagyon lassan bekukkolok rajta. Ryuuichi egy fotelben, betakarva alszik, Asame pedig barátja ágyán előre görnyedve sír. Végre. Ideje volt, hogy beteljen benne az a hatalmas, pohárnak már nem nevezhető tárolóedény, amibe a fájdalmas érzelmeket gyűjtötte és végre kisírja magából az évek alatt felgyűlt kínokat. Visszavonulok a leselkedésből, még vissza is húzom az ajtót abba az állapotba, amiben Asame hagyta, aztán otthagyom őt a bánatával és a barátaival. Mert bármit is mondana, Ryuuichi is a barátja. Nem olyan, mint Akihito, de a kapcsolat kettejük közt inkább baráti, mint munkaadó-testőri. Valahol a kettő között. Sárkány, ha felébred is, nem hiszem, hogy zavarná most Asamét, ő is hagyná megkönnyebbülni, én pedig visszavárom az ágyba. Ha nem jön, úgy is jó, de nem akarom még azzal is terhelni, hogy bűntudata legyen a felébresztésem miatt. Van Asaménak elég, mi azonban hiába mondanánk, hogy nem kell, hogy nem kényszerített forró vassal, hogy szolgáljuk, egyetértsünk vele, nem az ő hibája, ha megsérülünk, bajunk esik, vagy valami.
Ha hibást kell keresni, én a sorsot fogom megvádolni és egy kicsit elítélni, amiért yakuza-életet szánt Asaménak. De minek tegyem, hiszen öröme is van azért ebben a létben elég. Bánata és mérge lehet, hogy több, ezen viszont azért vagyok itt, hogy változtassak. Meg fogom tanítani Asamét örülni. Élvezni tud, szeretni már megtanították, nekem már csak az aprólékos feladatok maradtak és cseppet sem bánom, mert magamat is tanítanom kell, nekem sokkal többet kell tanulnom.
Levetkőzöm, aztán visszabújok az ágyba. Nem tudom, várjak-e, vagy ne, egyelőre az ablakon át az eget nézem és mint oly sokszor, összekötögetem a csillagokat úgy, hogy valami értelmes képet kapjak.
Élvezet jár át keze munkájára, nyögök és reszketek, de nem sokáig, mert már túl közel voltam a beteljesüléshez. A torkomban ragad minden, még a levegő is, és megfeszít az orgazmus. Szédülve omlanék Asaméra, mikor a kéj kienged karmaiból, remegve és zihálva kapaszkodnék a vállába, de ő további mozgásra késztet. Kell is, ha követni akar a kielégültség örömébe. Márpedig akar, miért ne akarna, én pedig szívesen adom meg neki, amit tőlem finoman követel. Az ő boldogsága az enyém is, ezért mikor eljut a csúcsra, mámort érzek én is. Viszonzom apró csókjait, szuszogás közben szórom meg fejét, nyakát és vállát, aztán nem bírom tovább, végre meg kell pihennem a testén egy kicsit.
Együtt, ez a szó ilyenkor új értelmet kap. Nem tudom megmagyarázni, csak érzem. Mintha mindenhogyan egyek lennénk. Nagyon jó érzés, elmondhatatlanul jó. Fekszem Asamén, hozzábújva, talán még a bőréhez is ragadva és idült mosollyal élvezem, ahogy szép lassan megnyugszunk. Kellemes. Aztán lassan leemel magáról és az ágyra terít, én pedig húznám magamra, ha mozdulni tudnék, de a kezeim még zsibbadnak egy kicsit, Asame azonban gyakorlatiasan letörölgeti bőrömről az élvezetemet, majd a sajátjáról is. Számomra bámulatos, hogy mennyi mindenre képes figyelni, mert ha rajtam múlna, még mindig a testén feküdnék és hagynám, hogy az öröm álomba ringasson. Ő nem, ő ad az utójátékra is, amihez nekem már erőm sincs, de kegyetlen jólesik. Beletúrok hajába, kedveskedőn átboronálom a tincseit, aztán kezem visszahull az ágyra, mikor elhúzódik tőlem. Gusztálva magabiztos, könnyed mozgását követem tekintetemmel a fürdőig, majd a plafonra vigyorgok. A szerelem tök hülyévé tesz. Rosszabb vagyok, mint valaha.
Mire Asame visszatér hozzám, már egy kicsit összeszedettebb vagyok, így húzom magamhoz őt, átkarolom és cirógatom a hátát. A hideg takaró érintésétől megborzongom, de akartam is, hogy betakarózzunk, mert kezdtem fázni. Asame bőre meleg, ketten meg hamar jó időt fogunk varázsolni, úgyhogy örömmel fészkelődöm, hogy még jobban összesimulhassunk. Szeretek így lenni vele.
Átölelve puszit nyomok a fejére a búcsúzását hallva, majd én is jó éjszakát kívánok neki, s lecsukom a szemeimet. Ha így kellene örök álmot aludnom és Asame is velem tartana, talán beleegyeznék, de az az igazság, hogy ébren lenni is szeretek most már.
* * *
Puszit nyomnak a fejemre. Anya jut eszembe róla, aki gyakran csinálta ezt gyerekkoromban, mikor azt hitte, már mély álomba zuhantam. Így búcsúzott el tőlem éjszakára. De most... anya nincs itt, ő nem búcsúzhat. De Asame igen. És ettől kipattannak a szemeim. Fáradtság tart az ágyban, ráadásul mozdulatlanul, kómás szédülés homályosítja el a látásomat, ám annyira azért nem vagyok kiütve, hogy ne fogjam fel Asame távozását. Hova megy?! Egy pillanatnyi rémület után eszembe jut Akihito, aki összeverten fekszik az egyik vendégszobában és ezzel az álomittasságomnak vége. Nem számít az erőtlenség, a szédülés és a derekamba álló fájdalom, felkászálódom az ágyból, kibotorkálok a fürdőbe, iszom egy pár korty vizet, majd alsógatyát húzok, megkeresem az ágyban hagyott pólót, ami ugyan Asaméé, ám pont ezen tényből adódóan nagy rám és eltakar egy kicsit.
Ismét lopózok a házban. Mint egy macska, hangtalan léptekkel, célirányosan jutok el oda, ahol Akihito fekszik, s mivel az ajtó résnyire nyitva, nagyon lassan bekukkolok rajta. Ryuuichi egy fotelben, betakarva alszik, Asame pedig barátja ágyán előre görnyedve sír. Végre. Ideje volt, hogy beteljen benne az a hatalmas, pohárnak már nem nevezhető tárolóedény, amibe a fájdalmas érzelmeket gyűjtötte és végre kisírja magából az évek alatt felgyűlt kínokat. Visszavonulok a leselkedésből, még vissza is húzom az ajtót abba az állapotba, amiben Asame hagyta, aztán otthagyom őt a bánatával és a barátaival. Mert bármit is mondana, Ryuuichi is a barátja. Nem olyan, mint Akihito, de a kapcsolat kettejük közt inkább baráti, mint munkaadó-testőri. Valahol a kettő között. Sárkány, ha felébred is, nem hiszem, hogy zavarná most Asamét, ő is hagyná megkönnyebbülni, én pedig visszavárom az ágyba. Ha nem jön, úgy is jó, de nem akarom még azzal is terhelni, hogy bűntudata legyen a felébresztésem miatt. Van Asaménak elég, mi azonban hiába mondanánk, hogy nem kell, hogy nem kényszerített forró vassal, hogy szolgáljuk, egyetértsünk vele, nem az ő hibája, ha megsérülünk, bajunk esik, vagy valami.
Ha hibást kell keresni, én a sorsot fogom megvádolni és egy kicsit elítélni, amiért yakuza-életet szánt Asaménak. De minek tegyem, hiszen öröme is van azért ebben a létben elég. Bánata és mérge lehet, hogy több, ezen viszont azért vagyok itt, hogy változtassak. Meg fogom tanítani Asamét örülni. Élvezni tud, szeretni már megtanították, nekem már csak az aprólékos feladatok maradtak és cseppet sem bánom, mert magamat is tanítanom kell, nekem sokkal többet kell tanulnom.
Levetkőzöm, aztán visszabújok az ágyba. Nem tudom, várjak-e, vagy ne, egyelőre az ablakon át az eget nézem és mint oly sokszor, összekötögetem a csillagokat úgy, hogy valami értelmes képet kapjak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése