234.

Asame

Láttam kiülni Deon arcára az undort, mikor szóba került Lien és az, hogy mire készülünk ellene, jobban mondva nem is ellene, hanem sokkal inkább Fei ellen. Addig nekem semmi dolgom a nővel, míg Fei nem tesz úgy keresztbe, hogy ilyen eszközökhöz folyamodjak. Nem érdekel, minek gondol ettől vagy minek nem. Értelmetlenül nem fogom felhasználni, ebben biztos lehet.

- Azt hiszem, akkor mindent megbeszéltünk – állok fel végül és Nishida is így tesz. Deon most nem sokat tudott beszélgetni Kazukival, de jelenleg nem tudok mit tenni az érdekében, Kazukinak mennie kell Nishidával most. Miután távoznak, megragadom Deont és magamhoz húzva csókolom meg őt. - Tudom, hogy nem értesz egyet egy-két dologgal, ami itt elhangzott, de nem fogok változtatni a módszereimen. Etikus vagy sem, nem érdekel, én sem fogok tisztán játszani, amíg Fei sem, ezen nincs mit pörögni feleslegesen – mondom komolyan, a szemébe nézve, még mindig tartva őt jobbommal szorosan magamhoz, végül elmosolyodom. - Menj, öltözz át, a dojoban találkozunk – mondom neki csendesen, újabb csókot lehelve ajkaira és elengedem őt. Magamhoz veszem a fadobozt és én is elindulok. Miután Deon bemegy szobájába, én Akihito felé veszem az irányt. Az őr szerint még mindig nem ébredt fel, ami most már kezd nagyon is aggasztani. Egyelőre nem tudok mit tenni. Takashi tegnap azt ígérte, benéz, ha végzett. Nagyon remélem, hogy ha megnézi, akkor jó hírekkel tud majd szolgálni az állapotával kapcsolatban. Leérve a dojoba elvonulok én is átöltözni, s amint ezzel megvagyok, az egyik tatamira ülve várom Deont. Lehunyom szemem, muszáj egy kicsit meditálnom is, mielőtt nekiállnánk az edzésnek.


Nem kell sokat várnom a kölyökre szerencsére, hamar megérkezik, s mikor leül velem szemben, belekezdek a mesélésbe. Számomra fontos az is, hogy megismerje egy-egy harcművészet történetét, eredetét, mielőtt nekiállunk gyakorolni. Nem várom el, hogy megtanulja és nem is kérem tőle, hogy ezt tegye. Egyszerűen tényleg csak szeretném, ha ismerné ezeket is.

- A ninjutsu a nindzsák harcművészete – kezdek bele az eredetének elmesélésébe. - Nindzsákról először egy a 700-as évekből fennmaradt írásban olvashatunk, azonban az itt említett nindzsák már előtte is léteztek. Őseik főleg jamabusik, a hegyekben élő harcos szerzetesek, busik, harcosok, elvonult emberek, de találkozni lehetett velük a „hivatásos” feudális hadseregben is – magyarázom - és kínai bevándorló tudósok, papok, harcosok voltak. A nindzsák magukat a tenguktól származtatták. Ezek az erdőben élő mitikus madárszerű élőlények, akik a harc, különösen a kardforgatás, mesterei. Bár elzárt közösségekben éltek, szabadságukat és önállóságukat tartották a legfontosabbnak és ezért bármilyen eszközt igénybe is vettek. Míg Japánra általában egyre jellemzőbb lett a tradíciókhoz való kötődés és így minden idegen dolgot elutasítottak, addig a nindzsák mindent elfogadtak, ami számukra hasznos volt. Így szivárgott be közéjük a buddhizmus, de így jutott el hozzájuk a lőporkészítés is. Mivel sokszor kerültek két földesúr hatalmi törekvései közé, ezért nem egyszer megegyeztek az egyikkel, hogy kikémlelik, szabotálják, vagy akár meg is ölik a riválisát, ha őket békén hagyja. Így kezdődtek a bérgyilkosságok és egyéb akciók sorozatai, melyek által speciális technikáknak és képességeknek váltak a mestereivé. Mindezeket két dolog is segítette: az egyik, hogy nem kötötte őket a busidó, a szamurájok harci etikai kódexe, így bármilyen eszközt bevethettek, ami a cél elérését szolgálta, másrészt gondosan ügyeltek arra, hogy színpadiasságukkal elhitessék, hogy ember feletti képességekkel bírnak. A legjellemzőbb a füstben eltűnés volt – mosolyodom el. - Munkásságuk és igyekezetük eredménye hamar kézzelfoghatóvá vált. A nindzsákról mendemondák kezdtek terjedni, hogy repülni tudnak, el tudnak tűnni és újra felbukkanni egy teljesen más helyen a pillanat töredéke alatt. Bár a rengeteg edzés és gyakorlás rendkívül ügyessé tette a nindzsákat, az előzőekből semmi nem volt igaz. Egyszerűen gondosan megtervezett akciókról volt szó, melyben kötelekkel, dobbantókkal, füsttel és egyéb segédeszközök és anyagok felhasználásával megtévesztették az embereket. Az idő múlásával egyre inkább féltek tőlük, de még a szamurájok is elbizonytalanodtak, amikor egy nindzsával kellett megküzdeniük. A nindzsák harci képessége nem múlta felül a szamurájokét, ám sokszor elég volt ez az elbizonytalanítás, hogy megfelelő előnyre tegyenek szert – mondom megint csak elmosolyodva. - Az 1500-as évektől egyre kevésbé tudni nindzsákról, bár felbukkannak történelmi írásokban szinte minden évszázadban. Az 1500-as évek második felében, a Tokugava-sógunátus idején maguk a sógunok, Japán tényleges uralkodói alkalmazták egy jelentős részüket, mint testőrt és kémet. Hivatalosan tehát soha nem tűntek el a történelem színpadáról, bár ha úgy nézzük, soha nem is voltak ott. Manapság a nindzsák harci művészetéről ugyanúgy le kellett fújni a port, mint sok más japán harcművészetről. Az 1900-as évek első felében újra feléledtek az addig is rejtetten létező harcművész iskolák. Sok szamuráj iskola létezett és ugyanígy sokfajta nindzsa iskola is. Ezeket, akárcsak a többi budó irányzatot, ma is tanítják, bár a túlnyomó részük kihalt az évszázadok folyamán - fejezem be végül és állok fel, hogy kicsit bemelegítsem izmaimat.