Tombol bennem a düh és a csalódottság, mert nem elég, hogy Asame egy súlyosan beteg embert kíván felhasználni Nishidával együtt Fei ellen, amivel lesüllyednek a kínai szarházi szintjére, de még Kazuval sem tudok félrevonulni beszélgetni, mert mennie kell. Tudom, hogy így van, mert nem ellenkezik, csak megy. Erre még Asame tesz egy lapáttal, mikor magához húz megcsókolni. Szinte harapva-marva viszonzom csókját, belenyomva a nyelvébe a pirszingemet is, ami nekem ugyanannyira durva, mint neki. Utóbb belátom, hogy az indulatosságomat nem vihetem bele sem a csókolózásunkba, sem a szeretkezésünkbe, de addigra már visszavonul. Megint ellágyít. Csak beszél, és mégis megbánom a durvaságomat. Egy pillanatra elfordítom róla tekintetem és sóhajtok, majd újra kék szemeibe nézek.
- Ugyanaz a szitu, mint a qipaoval. Értem, belátom, de meg kell magammal harcolnom, hogy el is fogadjam – hadarom. – Nem egyszerűen etikátlan a szememben, hanem olyan súlyos… bűn… amit nem tudok könnyen leírni. Egy súlyosan beteg embert aduásznak használni… - Olyan mélyről undorít ez a dolog, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. – Lien haldoklik… hagyjátok békén! – szakad ki belőlem, de nem kiabálok, mert hangom az nincs hozzá. – Ha csak hónapjai vannak hátra és segíteni nem tudtok rajta, legalább ne ártsatok neki! Nincs jogotok elvenni vagy elkúrni azt a keveset, ami még hátravan neki! Ez… ez nem egyszerű etikátlanság, Asame, ez… ez… erre nem találok szót… - magyarázom neki. – Az egy dolog, hogy csak te alacsonyodsz le Feihez egy ilyen tettel, és legyőz a rutinjával, de… - Képtelen vagyok tovább folytatni, mert valóban nincs kifejezés a birtokomban, amivel megmagyarázhatom, mit érzek. Az eddigi kétségbeesés és elkeseredettség, amely a csalódottságomból alakult ki, még az arcomon játszik, de elcsitul lassan, mint a tűz, amely feléli az összes táplálékát, és továbbterjedni nem képes. Végül Asame szelíd mosollyal öltözni küld, vagyis érti, miről próbáltam meg beszélni neki, majd csókot lehel a számra. Mikor elenged és újra a szemébe nézek, megérik bennem a gondolat, nem akarom, hogy Lient felhasználja. Sok mindent el tudok viselni, de egy ilyen lépést nem tudom elképzelni, hogy meg tudnék neki bocsátani. Az ajtóhoz lépdelek és visszafordulok, hogy a szemébe mondhassam, mire jutottam. - Ez olyasmi, amit ha megléptek, lehet, hogy nem tudom elpakolni magamban. Ez nekem nem fér bele a képbe – jelentem ki, hiszen a kérdés bennem tényleg azt feszegeti, csalódom-e gyökeres mélységig hatolóan Nishidában és Asaméban, ami ugye alapjaiban rázna meg bennem dolgokat. - A kegyetlenséget elviselem, a kínzást elfogadom, mint alternatívát, a bosszút megértem, magam is rengetegszer éltem vele, noha tudom, hogy hülyeség, de egy olyan embert belerántani ebbe az egészbe, mint Lien, szerintem embertelenség. – Ezzel befejezem a mondandómat és kisétálok a dolgozószobából. Adtam némi gondolkodnivalót Asaménak, a következő részt később teszem hozzá. Akkor, amikor már képes vagyok rá.
Mert nem csak ennyi a történet. Ha Lien külsős és őt használják fel aduásznak, Fei is megteheti ugyanazt, s lényegében karnyújtásnyira van tőle az anyám. Keményen meg lenne szorongatva ezzel a tököm, ami azt illeti, de esküszöm, hogy ha erre sor kerül, még soha nem látott bosszút fogok végrehajtani. Olyat, amit Asame is megirigyelhet. Mert én, ha valamit akarok, elérem. Nincs olyan, hogy nem. Ha kell, meghalok, nem fog nagyon ijeszteni ez a lehetőség, és ha ez kell ahhoz, hogy a pokolba juttassam Feit, gondolkodás nélkül áldozom fel az életemet is. Mégpedig azért, mert ha Lient meglóbálják a kínai orra előtt, mint egy közönséges húscafatot az éhes kutya előtt, olyan mélyen csalódom Asaméban, amiből nem tudom, hogy fel tudok-e állni. Ő képviseli számomra a gerincességet, a tisztességet, a bátorságot, az erőt, a kitartást, … Tisztelem őt, felnézek rá, tanítómnak, mesteremnek és istenemnek választottam őt. A mindenemnek. Ő a Hold és a Nap, az éjjel és a nappal nekem. Olyasmi Asame a számomra, amire nincs megfelelő szó, mert semelyik sem írja le pontosan azt, amit ő jelent. Nekem egyetlen ilyen mély csalódás, durva törés elég volt, én úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy megölöm magam inkább, csak ne kelljen még egyszer elviselnem azt a fájdalmat, amit az apám árulásakor éreztem. Nem akarok csalódni benne. Nem akarok!
Hisztérikusságig fokozódnak az érzelmeim, kimelegszem és még a könnyeim is kibuggyannak, mikor becsapódik mögöttem a szobám ajtaja. Azonnal a fürdőbe megyek egy marék zsebkendőt magamhoz véve és a könnyeimmel áztatom fel a szememre kent sminket, majd letörlöm maradéktalanul. Úgyis meg kell tennem, mert az edzés folytán szétkenődne, így azonban kicsit megkönnyebbülök. Dühöngeni lett volna kedvem korábban. Belerúgni valamibe, méghozzá nem is egyszer. Komolyan meg akartam tenni, most azonban beérem sírással. Megnyugtat, lecsendesít, de véglegesen el nem csitítja bennem az érzelmeket. Mindenesetre át tudok öltözni, talán most már rendesen fel is tudom venni az edzőruhám, aztán a dojoba megyek.
Asame már meditál, így némán köszöntöm a dojo szellemét, majd szemben Asaméval elhelyezkedem seizaba. Hamarosan mesélésbe fog és engem igazán érdekel a ninják harcstílusa, passzol hozzám szerintem a modoruk, de a lelkesedés nem olyan, mint amilyen lehetne. Túlságosan bánt, hogy Lient felhasználná. Annyira, hogy képtelen vagyok az edzésre hangolódni, a történelmi háttérből alig ragad meg valami, majd amint Asame feláll, talpra ugrok és pár gyors lépéssel ott termek, és szorosan átfogom a testét az arcomat akaratosan a nyakához fúrva.
- Kérlek, ne tedd meg – kérem nagyon komolyan, halkan. Nem kenyerem a könyörgés, ez az ügy azonban túl fontos számomra ahhoz, hogy nagyon szépen ne kérjem meg Asamét, hogy hagyja figyelmen kívül Nishida aduászát. - Nem Lien miatt kérem, hanem mert én nem tudok elszámolni a dologgal. Őt felhasználni legalább annyira gyalázatos, mint egy hullát lehugyozni, sírokat kifosztani és szétbarmolni. – Jobb példák nem jutnak eszembe, hogy érzékeltessem, mit gondolok, így remélem, megtaláltam azt, ami végre célt ér.
- Ugyanaz a szitu, mint a qipaoval. Értem, belátom, de meg kell magammal harcolnom, hogy el is fogadjam – hadarom. – Nem egyszerűen etikátlan a szememben, hanem olyan súlyos… bűn… amit nem tudok könnyen leírni. Egy súlyosan beteg embert aduásznak használni… - Olyan mélyről undorít ez a dolog, hogy képtelen vagyok szavakba önteni. – Lien haldoklik… hagyjátok békén! – szakad ki belőlem, de nem kiabálok, mert hangom az nincs hozzá. – Ha csak hónapjai vannak hátra és segíteni nem tudtok rajta, legalább ne ártsatok neki! Nincs jogotok elvenni vagy elkúrni azt a keveset, ami még hátravan neki! Ez… ez nem egyszerű etikátlanság, Asame, ez… ez… erre nem találok szót… - magyarázom neki. – Az egy dolog, hogy csak te alacsonyodsz le Feihez egy ilyen tettel, és legyőz a rutinjával, de… - Képtelen vagyok tovább folytatni, mert valóban nincs kifejezés a birtokomban, amivel megmagyarázhatom, mit érzek. Az eddigi kétségbeesés és elkeseredettség, amely a csalódottságomból alakult ki, még az arcomon játszik, de elcsitul lassan, mint a tűz, amely feléli az összes táplálékát, és továbbterjedni nem képes. Végül Asame szelíd mosollyal öltözni küld, vagyis érti, miről próbáltam meg beszélni neki, majd csókot lehel a számra. Mikor elenged és újra a szemébe nézek, megérik bennem a gondolat, nem akarom, hogy Lient felhasználja. Sok mindent el tudok viselni, de egy ilyen lépést nem tudom elképzelni, hogy meg tudnék neki bocsátani. Az ajtóhoz lépdelek és visszafordulok, hogy a szemébe mondhassam, mire jutottam. - Ez olyasmi, amit ha megléptek, lehet, hogy nem tudom elpakolni magamban. Ez nekem nem fér bele a képbe – jelentem ki, hiszen a kérdés bennem tényleg azt feszegeti, csalódom-e gyökeres mélységig hatolóan Nishidában és Asaméban, ami ugye alapjaiban rázna meg bennem dolgokat. - A kegyetlenséget elviselem, a kínzást elfogadom, mint alternatívát, a bosszút megértem, magam is rengetegszer éltem vele, noha tudom, hogy hülyeség, de egy olyan embert belerántani ebbe az egészbe, mint Lien, szerintem embertelenség. – Ezzel befejezem a mondandómat és kisétálok a dolgozószobából. Adtam némi gondolkodnivalót Asaménak, a következő részt később teszem hozzá. Akkor, amikor már képes vagyok rá.
Mert nem csak ennyi a történet. Ha Lien külsős és őt használják fel aduásznak, Fei is megteheti ugyanazt, s lényegében karnyújtásnyira van tőle az anyám. Keményen meg lenne szorongatva ezzel a tököm, ami azt illeti, de esküszöm, hogy ha erre sor kerül, még soha nem látott bosszút fogok végrehajtani. Olyat, amit Asame is megirigyelhet. Mert én, ha valamit akarok, elérem. Nincs olyan, hogy nem. Ha kell, meghalok, nem fog nagyon ijeszteni ez a lehetőség, és ha ez kell ahhoz, hogy a pokolba juttassam Feit, gondolkodás nélkül áldozom fel az életemet is. Mégpedig azért, mert ha Lient meglóbálják a kínai orra előtt, mint egy közönséges húscafatot az éhes kutya előtt, olyan mélyen csalódom Asaméban, amiből nem tudom, hogy fel tudok-e állni. Ő képviseli számomra a gerincességet, a tisztességet, a bátorságot, az erőt, a kitartást, … Tisztelem őt, felnézek rá, tanítómnak, mesteremnek és istenemnek választottam őt. A mindenemnek. Ő a Hold és a Nap, az éjjel és a nappal nekem. Olyasmi Asame a számomra, amire nincs megfelelő szó, mert semelyik sem írja le pontosan azt, amit ő jelent. Nekem egyetlen ilyen mély csalódás, durva törés elég volt, én úgy indultam neki ennek az egésznek, hogy megölöm magam inkább, csak ne kelljen még egyszer elviselnem azt a fájdalmat, amit az apám árulásakor éreztem. Nem akarok csalódni benne. Nem akarok!
Hisztérikusságig fokozódnak az érzelmeim, kimelegszem és még a könnyeim is kibuggyannak, mikor becsapódik mögöttem a szobám ajtaja. Azonnal a fürdőbe megyek egy marék zsebkendőt magamhoz véve és a könnyeimmel áztatom fel a szememre kent sminket, majd letörlöm maradéktalanul. Úgyis meg kell tennem, mert az edzés folytán szétkenődne, így azonban kicsit megkönnyebbülök. Dühöngeni lett volna kedvem korábban. Belerúgni valamibe, méghozzá nem is egyszer. Komolyan meg akartam tenni, most azonban beérem sírással. Megnyugtat, lecsendesít, de véglegesen el nem csitítja bennem az érzelmeket. Mindenesetre át tudok öltözni, talán most már rendesen fel is tudom venni az edzőruhám, aztán a dojoba megyek.
Asame már meditál, így némán köszöntöm a dojo szellemét, majd szemben Asaméval elhelyezkedem seizaba. Hamarosan mesélésbe fog és engem igazán érdekel a ninják harcstílusa, passzol hozzám szerintem a modoruk, de a lelkesedés nem olyan, mint amilyen lehetne. Túlságosan bánt, hogy Lient felhasználná. Annyira, hogy képtelen vagyok az edzésre hangolódni, a történelmi háttérből alig ragad meg valami, majd amint Asame feláll, talpra ugrok és pár gyors lépéssel ott termek, és szorosan átfogom a testét az arcomat akaratosan a nyakához fúrva.
- Kérlek, ne tedd meg – kérem nagyon komolyan, halkan. Nem kenyerem a könyörgés, ez az ügy azonban túl fontos számomra ahhoz, hogy nagyon szépen ne kérjem meg Asamét, hogy hagyja figyelmen kívül Nishida aduászát. - Nem Lien miatt kérem, hanem mert én nem tudok elszámolni a dologgal. Őt felhasználni legalább annyira gyalázatos, mint egy hullát lehugyozni, sírokat kifosztani és szétbarmolni. – Jobb példák nem jutnak eszembe, hogy érzékeltessem, mit gondolok, így remélem, megtaláltam azt, ami végre célt ér.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése