Asame csak átölel és nyugtatgatni kezd. Ez mi?! Kicsit lehiggaszt, hogy aztán megmondja, eszében sincs engedni ezen kérésemnek? Nem, amikor ellenáll, ő is azonnal teszi leginkább, nem vár, nem csitít előtte, szóval most tényleg szeretne megnyugtatni. Ezek szerint megértette, miről beszélek és enged a kérésemnek? Meglehetősen kevés dologban kívánom szabotálni a terveiket, magamhoz képest igazán jól viselkedem. Engedek, amiben érzem, hogy kell és megpróbálom jól megélni, élvezni, kigyűjteni a jó dolgait egy-egy szituból. Mindennel így csinálok, és ha Asame mégsem hajlandó lemondani Lien idehozásáról, akkor is meg fogom találni azt, amivel elfogadhatóvá teszem a helyzetet. Mondjuk vele töltöm a szabadidőm és nem Asaméval. Szép lenne, de ha valóban koncként Fei elé lógatnák Lient, nem is akarnék egyik yakuzával sem beszélgetni, hiszen a korábban vázolt okok miatt az nálam valami olyan súlyos dolog lenne, amitől gyökerestől rángatnának meg a földemben.
Azt hallom, amit hallani akartam és a nyugalom, mint egy meditáció alatt, szétárad a testemben, megtölt. Most érzem azt, hogy tényleg megnyugodtam, nem csak a görcsös ragaszkodás és kapaszkodás csitult el bennem. Már csak hálából ölelem Asamét, magárét az érzésért, hogy hozzá bújhatok, itt van nekem és az marad, akinek én látom őt. A saját gerincét tépné ki a szememben egy olyan tettel, amit feltételeztem, ezt pedig nem élném túl. Nem is akarnám, de az életemhez ragaszkodom, hanem ahhoz, hogy Asame megmaradhasson az én szememben a tökéletesség megtestesítőjének, egy istennek, akit imádok, akiben megbízom és akiben hiszek, akit követek, akinek a mintájára meg akarom teremteni saját magam, akiért bármire képes vagyok, akinek mindent meg akarok adni. Ezek alapjai jelenlegi életemnek, ezek nélkül rengeteg gondja lenne velem és nem lenne ilyen jó a kapcsolatunk sem.
- Semmi más nem érdekel ezzel kapcsolatban, csak az, hogy Lien teljesen kimaradjon a sztoriból - mondom meg őszintén. - Fei természetesen parázhat, hogy tudod, hol van Lien, hogy nyomtalanul el tudod tüntetni, meg minden... - A hangom egyáltalán nem olyan magabiztos, még mindig benne van az a hangzás, amivel a kérésemet fogalmaztam meg. Elesettség? Nem tudom. Eleresztem Asamét, hogy a szemébe nézve folytathassam, mire ő mosolyogva megsimogatja az arcomat, s visszatér a tanításhoz, a gyönyörű fadobozért nyúl, amiben a dobócsillagok vannak. Itt nem tudom megosztani vele rendesen az aggályaimat, a félelmeimet és a paráimat, mert ő itt a dojo szelleme által van vezérelve, így nem tudom megmondani neki, hogy ha elhúzza ezt a madzagot Fei orra előtt és esetleg a vadászkutya mégis képben van velem kapcsolatban, mármint hogy nem csak Asame pártfogoltja vagyok, hanem hogy az Elerden-fiú is, akkor rövid úton a markába kapja a családomat és bukhat az egész Kobayashi-lebuktatós tervezet is, ha a kínaiak elég ügyesek hozzá. Meg kellene ezeket beszélnem vele, de ő teljesen átszellemül. Túllendül a beszédtémánkon, meg mindenen és mesélni kezd, én pedig meg akarok nyugodni, ugyanúgy túl akarok lépni most az egészen, ahogy ő, ezért minden figyelmem a hallottakra koncentrálom.
Lassan felveszem a tanítvány kellemes érzésvilágát és félmosollyal az arcomon hallgatom Asamét persze végig őt nézve. Nem érzem úgy, hogy hülyének nézne, azért mond el olyan alapdolgokat, minthogy az erőnlét nem feltétlen jelent bodybilderséget, inkább aranyosnak találom és ezért mosolygok. Bár azért az is hozzájátszik, hogy úgy érzem, minden feltételt teljesíteni tudok idővel, hogy én is harcművész lehessek, mint Asame. Mindhárom síkon fejlődni akarok és erről hajdanán a karateedzőm is beszélt, hogy most még csak jó móka, hogy üthetek, rúghatok, katákat járok, hogy küzdhetek vele, talán majd másokkal is, meg a tudat fontos részévé válik a magabiztosságomnak, hogy meg tudom magam védeni adott esetben, de majd egyszer megtanulom átélni, értékelni a tudásomat, és akkor fog igazán a véremmé válni a fejlődés. Hogy enélkül ifjonti hév hajt, azzal már valamiféle vágy, hogy több lehessek, hogy mesterszintre fejlődhessek. Ilyesmik rémlenek.
Lenyűgöz a három fok és fázis bemutatásával, majd azzal, hogy látszólag teljesen spontán elhajítja a csillagokat, mégis pontos találatot ér el. Megbűvölt vele, s amit utána mond... Hátat fordítok neki és elröhögöm magam, mert ennek a nyomorult tükörnek a hibájából ha eddig nem vette volna észre, már elrejteni sem tudom, hogy Asame levett a lábamról. Saját tükörképemmel nézek farkasszemet és csóválom a fejem, mintha azt akarnám látni, hogy a másik felem megfedd, aztán a tükörben keresem fel Asame pillantását.
- Ez kurvajó volt - osztom meg vele őszintén, elismerően.
Anya jut eszembe erről, ahogy a tükörben látom magunkat, a bábút és a rajta a tökéletes találatot, meg a színházi táncterem. Emlékszem, mennyire lenyűgözött, hogy látják magukat, de arra is, milyen hülyén éreztem magam, amikor mindenki kiment és gyerekként odaálltam a tükör elé, hogy kipróbáljam, milyen érzés így táncolni. A mozdulatokat könnyen megjegyeztem, ám látva, hogy egyáltalán nem tudom olyan precízen leutánozni, mint amennyire képzeltem, nagyon letört. Nem beszélve arról, hogy rájöttem, a tükör segítségével azok is látják a bénázásomat, akik esetleg nem látnák. Erre már csak a hab volt a tortán az a pillanat, amikor megláttam a tükörben egy nagyon vigyorgó, hátát a falnak támasztó Yuujit. Alig dolgozott ott fél éve, mégis olyan otthonosan mozgott a színházban, mintha oda teremtették volna. Szimpatizált velem, kereste a társaságomat, mert mindig megnevettettem, holott tíz-tizenegy évvel idősebb nálam, de az, amikor a tükörben találkozott a pillantásunk, valami olyan jelentőségteljes dolog volt, hogy utána mindig egyik lábunkról a másikra álltunk, mikor egymással beszélgettünk. Persze ezek az alkalmak jócskán megritkultak. Valamit láttunk a másikban a tükör segítségével, amit addig nem, ami mindent megváltoztatott és elmosott egy határféleséget közöttünk. Azóta Asame az első, akinek a tükrön keresztül a szemébe merek nézni.
Azt hallom, amit hallani akartam és a nyugalom, mint egy meditáció alatt, szétárad a testemben, megtölt. Most érzem azt, hogy tényleg megnyugodtam, nem csak a görcsös ragaszkodás és kapaszkodás csitult el bennem. Már csak hálából ölelem Asamét, magárét az érzésért, hogy hozzá bújhatok, itt van nekem és az marad, akinek én látom őt. A saját gerincét tépné ki a szememben egy olyan tettel, amit feltételeztem, ezt pedig nem élném túl. Nem is akarnám, de az életemhez ragaszkodom, hanem ahhoz, hogy Asame megmaradhasson az én szememben a tökéletesség megtestesítőjének, egy istennek, akit imádok, akiben megbízom és akiben hiszek, akit követek, akinek a mintájára meg akarom teremteni saját magam, akiért bármire képes vagyok, akinek mindent meg akarok adni. Ezek alapjai jelenlegi életemnek, ezek nélkül rengeteg gondja lenne velem és nem lenne ilyen jó a kapcsolatunk sem.
- Semmi más nem érdekel ezzel kapcsolatban, csak az, hogy Lien teljesen kimaradjon a sztoriból - mondom meg őszintén. - Fei természetesen parázhat, hogy tudod, hol van Lien, hogy nyomtalanul el tudod tüntetni, meg minden... - A hangom egyáltalán nem olyan magabiztos, még mindig benne van az a hangzás, amivel a kérésemet fogalmaztam meg. Elesettség? Nem tudom. Eleresztem Asamét, hogy a szemébe nézve folytathassam, mire ő mosolyogva megsimogatja az arcomat, s visszatér a tanításhoz, a gyönyörű fadobozért nyúl, amiben a dobócsillagok vannak. Itt nem tudom megosztani vele rendesen az aggályaimat, a félelmeimet és a paráimat, mert ő itt a dojo szelleme által van vezérelve, így nem tudom megmondani neki, hogy ha elhúzza ezt a madzagot Fei orra előtt és esetleg a vadászkutya mégis képben van velem kapcsolatban, mármint hogy nem csak Asame pártfogoltja vagyok, hanem hogy az Elerden-fiú is, akkor rövid úton a markába kapja a családomat és bukhat az egész Kobayashi-lebuktatós tervezet is, ha a kínaiak elég ügyesek hozzá. Meg kellene ezeket beszélnem vele, de ő teljesen átszellemül. Túllendül a beszédtémánkon, meg mindenen és mesélni kezd, én pedig meg akarok nyugodni, ugyanúgy túl akarok lépni most az egészen, ahogy ő, ezért minden figyelmem a hallottakra koncentrálom.
Lassan felveszem a tanítvány kellemes érzésvilágát és félmosollyal az arcomon hallgatom Asamét persze végig őt nézve. Nem érzem úgy, hogy hülyének nézne, azért mond el olyan alapdolgokat, minthogy az erőnlét nem feltétlen jelent bodybilderséget, inkább aranyosnak találom és ezért mosolygok. Bár azért az is hozzájátszik, hogy úgy érzem, minden feltételt teljesíteni tudok idővel, hogy én is harcművész lehessek, mint Asame. Mindhárom síkon fejlődni akarok és erről hajdanán a karateedzőm is beszélt, hogy most még csak jó móka, hogy üthetek, rúghatok, katákat járok, hogy küzdhetek vele, talán majd másokkal is, meg a tudat fontos részévé válik a magabiztosságomnak, hogy meg tudom magam védeni adott esetben, de majd egyszer megtanulom átélni, értékelni a tudásomat, és akkor fog igazán a véremmé válni a fejlődés. Hogy enélkül ifjonti hév hajt, azzal már valamiféle vágy, hogy több lehessek, hogy mesterszintre fejlődhessek. Ilyesmik rémlenek.
Lenyűgöz a három fok és fázis bemutatásával, majd azzal, hogy látszólag teljesen spontán elhajítja a csillagokat, mégis pontos találatot ér el. Megbűvölt vele, s amit utána mond... Hátat fordítok neki és elröhögöm magam, mert ennek a nyomorult tükörnek a hibájából ha eddig nem vette volna észre, már elrejteni sem tudom, hogy Asame levett a lábamról. Saját tükörképemmel nézek farkasszemet és csóválom a fejem, mintha azt akarnám látni, hogy a másik felem megfedd, aztán a tükörben keresem fel Asame pillantását.
- Ez kurvajó volt - osztom meg vele őszintén, elismerően.
Anya jut eszembe erről, ahogy a tükörben látom magunkat, a bábút és a rajta a tökéletes találatot, meg a színházi táncterem. Emlékszem, mennyire lenyűgözött, hogy látják magukat, de arra is, milyen hülyén éreztem magam, amikor mindenki kiment és gyerekként odaálltam a tükör elé, hogy kipróbáljam, milyen érzés így táncolni. A mozdulatokat könnyen megjegyeztem, ám látva, hogy egyáltalán nem tudom olyan precízen leutánozni, mint amennyire képzeltem, nagyon letört. Nem beszélve arról, hogy rájöttem, a tükör segítségével azok is látják a bénázásomat, akik esetleg nem látnák. Erre már csak a hab volt a tortán az a pillanat, amikor megláttam a tükörben egy nagyon vigyorgó, hátát a falnak támasztó Yuujit. Alig dolgozott ott fél éve, mégis olyan otthonosan mozgott a színházban, mintha oda teremtették volna. Szimpatizált velem, kereste a társaságomat, mert mindig megnevettettem, holott tíz-tizenegy évvel idősebb nálam, de az, amikor a tükörben találkozott a pillantásunk, valami olyan jelentőségteljes dolog volt, hogy utána mindig egyik lábunkról a másikra álltunk, mikor egymással beszélgettünk. Persze ezek az alkalmak jócskán megritkultak. Valamit láttunk a másikban a tükör segítségével, amit addig nem, ami mindent megváltoztatott és elmosott egy határféleséget közöttünk. Azóta Asame az első, akinek a tükrön keresztül a szemébe merek nézni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése