Tíz-tizenöt év? Hmm... Ez azt jelenti, hogy ha megvan a kellő elszántságom, márpedig az megvan, a kitartásom, ami valszeg ugyancsak meglesz mindig, és megvan bennem az a plusz, amire Asame gondolt, márpedig annak is meg kell lennie, különben nem foglalkozna velem, akkor harminc éves koromra szép kis tudás birtokában lehetek. Ez biztató. Elégedetten mosolygok, bár még mindig kedvem lenne odarohanni Asaméhoz és átölelni. Mint a tengerparton...
Újabb fegyvert vesz elő a szekrényből, én meg elröhögöm magam. Azt hittem, a shuriken használatát fogom egy minimum szinten elsajátítani ma, de ha így haladunk, a fegyverismeretem jobban bővül, mint a gyakorlati tudásom. Nem mintha bánnám. Teljességgel lenyűgöz az, ahogy Asame egy fegyvert megfog, bemutat, használ. A látvány szerintem lekörözhetetlen. Na jó, azért ez kicsit túlzás, nyilván még dobna a latba nem is keveset, ha megválna a felsőjétől. Úúú, baazz, azt de megnézném! Viszont akkor rövid úton el kéne hagynunk a dojot, mert nem bírnék utána az edzésre koncentrálni. Azt hiszem, pont ezért találták ki az öltözékeket.
- Ez lehet, hogy hülye kérdés, de miért megtanulni egyszerű valamit, nem pedig a saját képedre formálni? - kérdezem meg őszintén Asamét. - Jó, persze nyilván közrejátszik, hogy sok ember harminc-negyven éves korára se jön rá, hogy ő konkrétan milyen, mit szeret, mi a saját stílusa, mi illik hozzá, mi áll neki jól, de ez a harcművészetben is általános érvényű? Úgy értem, ahogy megtanuljuk, hogy a paradicsomot és a tejet nem érdemes együtt fogyasztani, mert kellemetlen mellékhatásai vannak, úgy betanulják a kötött elemeket, formákat, kivitelezéseket is egy-egy harcművészetben és nem tudnak tőlük elszakadni?
Igen, számomra nehéz azt elképzelni, hogy valamit a saját stílusom, egyéniségem nélkül adjak vissza. Biztosan ugyanúgy ütök, mint Asame, a mozdulat tutira ugyanaz, de az érzés minimum más, mint amit érzünk közben. Hiába hasonlít, ő, mint mester, és én, mint tanítvány, nem érezhetjük ugyanazt egy technika bemutatásakor. Benne már csak könnyedség van, míg bennem erősen munkál a megfelelési kényszer, a maximalizmus és más, lázas érzések. Ugyanezen az elven bármit tanulok, elkezdem a saját képemre formálni. Amint érzem, amint tudom, hogy működik, amint a magaménak tudok valamit, a magamévá is teszem. Ha kell átformálom, de mindenképpen beleteszem az egyéniségem, mert megtanultam, hogy a birtokláshoz ez kell, hogy benne legyek, az enyémmé tegyem az adott dolgot. Asame is ettől az enyém, noha nem tudom elképzelni, hogy valaha is ténylegesen birtokolhatnám. Hogy velem teljesen más, mint a többi emberrel. Akihitora is mosolyog, mások is kapnak tőle rideg vagy gyilkos pillantásokat, rajtam kívül ezer suhancot dugott meg, de senkit se szeretett olyan gyengéden és bátran, mint engem. Még Tatsuot sem. Az egy másik helyzet volt, éppen ezért engem sem úgy szeret, ahogy az első szerelmét. Viszont én vagyok az, aki nagy változásokra késztette Asamét, ezért biztos vagyok benne, hogy ahogy én idomulok hozzá, úgy ő is hozzám. Ettől vagyunk egymásé.
Csodálom Asamét, ahogy a legutóbb elővett fegyvert forgatja. Számon szelíd mosollyal, szinte pislogás nélkül iszom be a látványát, a mozdulatait, hogy megjegyezhessem őket és még azt is látom rajta, hogy egy ideig kimért, koncentrál, bezárkózva emlékezteti magát a cucc használatára, mert nem hiszem, hogy Asame beszélne az eszközökhöz, ha már engem is csúr hülyének nézett érte, aztán a figyelme kinyílik, már különös koncentráció nélkül forgatja a fegyvert. Újabb példa arra, mit jelent az, amikor a mozdulat irányítja az embert, és nem az ember a mozdulatot. Valóban páratlan. Olyan, mintha az eszköz a test részévé válna, amit én leginkább a pirszingjeimmel élek meg, velük viszont minden pillanatban. Ezért is idegenkedem annyira attól, hogy kikerüljenek a bőrömből. Hozzám tartoznak. A legszorosabb értelemben.
Könnyűnek tűnik úgy uralni bármit, hogy eggyé válsz vele. Azt hiszem, ez olyasmi, mint a szex; ha megvan az összhang, utána tök mindegy, ki mi és mit csinál, tökéletessé válik minden mozdulat. Vagy ez groteszk példa? Mégis érzem a kettő közt a párhuzamot, mert én például nem tudom elviselni, ha irányítanak, vagy korlátoznak, ennek ellenére imádom, amikor Asame a csípőmnél fogva vezet, diktálja az ütemet. Szelíden, nem akarattal. Nincs benne kényszer, nem kötelességem úgy tenni, mégis megteszem, mert ez az, ami igazán jó nekem. Ugyanígy bánik a fegyverrel is, már nem koncentrál, hanem egy magasabb szinten irányít, amikor már a legkisebb rezdülésből tudja, mire számíthat és mielőtt végiggondolhatná, már pontosan úgy reagált rá, ahogy kellett. Ez az a plusz, amiről beszélt korábban, ami nélkül tök mindegy, mennyire vagy precíz, pontos, erős és okos, nem válsz mesterré. Mint az okosság és a bölcsesség közti különbség. Tudod, hogy nem ugyanaz a kettő, de hogy mi az a kevés, ami elválasztja őket... Egy esszencia, amitől a bölcs többet ér, mint az okos.
A kacsintásra elvigyorodom, majd először meglepődöm, hogy Asame felkínálja nekem a fegyvert kipróbálásra, aztán mielőtt meggondolná magát, felé lépek és kinyújtom a kezeimet. A vigyor nem olvad le az arcomról, de a szemeimben fellelhető az "ez nem biztos, hogy jó ötlet?"-féle érzet. Mindenesetre én nem torpanok meg, kezembe veszem az eszközt, finoman megemelgetem, hogy megszokjam egy kicsit az alapsúlyát, majd annyit engedek le a láncon, hogy a végén függő eszköz akkor érintse a földet, mikor a könyököm körülbelül százhatvan fokos hajlításban van. A művelet után felpillantok Asaméra, hogy helyesen cselekedtem-e.
- Látni és csinálni nem ugyanaz - mondom neki elvigyorodva.
Újabb fegyvert vesz elő a szekrényből, én meg elröhögöm magam. Azt hittem, a shuriken használatát fogom egy minimum szinten elsajátítani ma, de ha így haladunk, a fegyverismeretem jobban bővül, mint a gyakorlati tudásom. Nem mintha bánnám. Teljességgel lenyűgöz az, ahogy Asame egy fegyvert megfog, bemutat, használ. A látvány szerintem lekörözhetetlen. Na jó, azért ez kicsit túlzás, nyilván még dobna a latba nem is keveset, ha megválna a felsőjétől. Úúú, baazz, azt de megnézném! Viszont akkor rövid úton el kéne hagynunk a dojot, mert nem bírnék utána az edzésre koncentrálni. Azt hiszem, pont ezért találták ki az öltözékeket.
- Ez lehet, hogy hülye kérdés, de miért megtanulni egyszerű valamit, nem pedig a saját képedre formálni? - kérdezem meg őszintén Asamét. - Jó, persze nyilván közrejátszik, hogy sok ember harminc-negyven éves korára se jön rá, hogy ő konkrétan milyen, mit szeret, mi a saját stílusa, mi illik hozzá, mi áll neki jól, de ez a harcművészetben is általános érvényű? Úgy értem, ahogy megtanuljuk, hogy a paradicsomot és a tejet nem érdemes együtt fogyasztani, mert kellemetlen mellékhatásai vannak, úgy betanulják a kötött elemeket, formákat, kivitelezéseket is egy-egy harcművészetben és nem tudnak tőlük elszakadni?
Igen, számomra nehéz azt elképzelni, hogy valamit a saját stílusom, egyéniségem nélkül adjak vissza. Biztosan ugyanúgy ütök, mint Asame, a mozdulat tutira ugyanaz, de az érzés minimum más, mint amit érzünk közben. Hiába hasonlít, ő, mint mester, és én, mint tanítvány, nem érezhetjük ugyanazt egy technika bemutatásakor. Benne már csak könnyedség van, míg bennem erősen munkál a megfelelési kényszer, a maximalizmus és más, lázas érzések. Ugyanezen az elven bármit tanulok, elkezdem a saját képemre formálni. Amint érzem, amint tudom, hogy működik, amint a magaménak tudok valamit, a magamévá is teszem. Ha kell átformálom, de mindenképpen beleteszem az egyéniségem, mert megtanultam, hogy a birtokláshoz ez kell, hogy benne legyek, az enyémmé tegyem az adott dolgot. Asame is ettől az enyém, noha nem tudom elképzelni, hogy valaha is ténylegesen birtokolhatnám. Hogy velem teljesen más, mint a többi emberrel. Akihitora is mosolyog, mások is kapnak tőle rideg vagy gyilkos pillantásokat, rajtam kívül ezer suhancot dugott meg, de senkit se szeretett olyan gyengéden és bátran, mint engem. Még Tatsuot sem. Az egy másik helyzet volt, éppen ezért engem sem úgy szeret, ahogy az első szerelmét. Viszont én vagyok az, aki nagy változásokra késztette Asamét, ezért biztos vagyok benne, hogy ahogy én idomulok hozzá, úgy ő is hozzám. Ettől vagyunk egymásé.
Csodálom Asamét, ahogy a legutóbb elővett fegyvert forgatja. Számon szelíd mosollyal, szinte pislogás nélkül iszom be a látványát, a mozdulatait, hogy megjegyezhessem őket és még azt is látom rajta, hogy egy ideig kimért, koncentrál, bezárkózva emlékezteti magát a cucc használatára, mert nem hiszem, hogy Asame beszélne az eszközökhöz, ha már engem is csúr hülyének nézett érte, aztán a figyelme kinyílik, már különös koncentráció nélkül forgatja a fegyvert. Újabb példa arra, mit jelent az, amikor a mozdulat irányítja az embert, és nem az ember a mozdulatot. Valóban páratlan. Olyan, mintha az eszköz a test részévé válna, amit én leginkább a pirszingjeimmel élek meg, velük viszont minden pillanatban. Ezért is idegenkedem annyira attól, hogy kikerüljenek a bőrömből. Hozzám tartoznak. A legszorosabb értelemben.
Könnyűnek tűnik úgy uralni bármit, hogy eggyé válsz vele. Azt hiszem, ez olyasmi, mint a szex; ha megvan az összhang, utána tök mindegy, ki mi és mit csinál, tökéletessé válik minden mozdulat. Vagy ez groteszk példa? Mégis érzem a kettő közt a párhuzamot, mert én például nem tudom elviselni, ha irányítanak, vagy korlátoznak, ennek ellenére imádom, amikor Asame a csípőmnél fogva vezet, diktálja az ütemet. Szelíden, nem akarattal. Nincs benne kényszer, nem kötelességem úgy tenni, mégis megteszem, mert ez az, ami igazán jó nekem. Ugyanígy bánik a fegyverrel is, már nem koncentrál, hanem egy magasabb szinten irányít, amikor már a legkisebb rezdülésből tudja, mire számíthat és mielőtt végiggondolhatná, már pontosan úgy reagált rá, ahogy kellett. Ez az a plusz, amiről beszélt korábban, ami nélkül tök mindegy, mennyire vagy precíz, pontos, erős és okos, nem válsz mesterré. Mint az okosság és a bölcsesség közti különbség. Tudod, hogy nem ugyanaz a kettő, de hogy mi az a kevés, ami elválasztja őket... Egy esszencia, amitől a bölcs többet ér, mint az okos.
A kacsintásra elvigyorodom, majd először meglepődöm, hogy Asame felkínálja nekem a fegyvert kipróbálásra, aztán mielőtt meggondolná magát, felé lépek és kinyújtom a kezeimet. A vigyor nem olvad le az arcomról, de a szemeimben fellelhető az "ez nem biztos, hogy jó ötlet?"-féle érzet. Mindenesetre én nem torpanok meg, kezembe veszem az eszközt, finoman megemelgetem, hogy megszokjam egy kicsit az alapsúlyát, majd annyit engedek le a láncon, hogy a végén függő eszköz akkor érintse a földet, mikor a könyököm körülbelül százhatvan fokos hajlításban van. A művelet után felpillantok Asaméra, hogy helyesen cselekedtem-e.
- Látni és csinálni nem ugyanaz - mondom neki elvigyorodva.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése