241.

Asame

Elmosolyodom Deon szavait hallgatva. Ezért nem foglalkoztam soha mélyebben a ninjutsuval, mert annak ellenére, hogy a fegyverei tetszenek, sok filozófiájával nem értek egyet. Igen, az egész életünk arról szól, hogy készülünk a halálra, tudatosan, vagy nem, ezt már mindenki maga dönti el. Aki csak éli napjait és nem gondol arra, mi lesz, ha, az is ugyanúgy tisztában van azzal, hogy egyszer mindennek vége. Persze különbözőek vagyunk, mindenki máshogy éli az életét.

- Egyszer nézz ki az ablakon az alattad elhaladó tömeget figyelve... Nézd meg őket jól... Mind engedelmes rabszolgák. Gépek... Reggel felkelnek, elmennek dolgozni, gyereket nevelnek, végül úgy halnak meg, hogy ugyan elérték azt, amit célul tűztek ki maguknak, de semmire nem mentek vele... Nem lettek tőle boldogak, nem változtak meg. Ugyanúgy keltek fel mindennap éveken keresztül, ugyanazzal az unott fapofával várták a metrót, vagy azt, hogy a lámpa zöldre váltson és semmi élet nem volt bennük... Mert nem élnek... - mondom csendesen és felállok, hogy kivegyem a szekrényből a kusarigamát. Megállok Deontól messzebb, hogy a két fegyver ne akadjon össze és én is gyakorolni kezdek. A mozdulataim hasonlóak azokhoz, mint amiket Deon használt, persze a sarlónak más a súlya, így egészen máshogy kell eldobni és visszarántani, de rövid idő alatt ismét sikerül eggyé válnom a fegyverrel. Eldobom, visszarántom, lépek vele, majd változtatok a dolgon. Most nem a sarlót dobom, hanem a lánc végén lévő súlyt. Ha az ember pontos, pillanatok alatt ölhet meg valakit, vagy tehet mozgásképtelenné. - Mellesleg – szólalok meg újra, még mindig gyakorolva a mozdulatokat – abszolúte baromságnak tartom a ninjutsu filozófiáját – jelentem ki könnyedén. - Vannak benne igazságok, de van, amivel nem értek egyet, ahogy te sem – mondom őszintén, miközben megint előredobom a lánc végén lévő súlyt, majd visszarántom és csapok egyet a sarlóval, hogy utána újra folytassam a technikákat. - Ezért sem ezt választottam. Addig érdekelt a dolog, míg a fegyvereket megtanultam használni. Addig érdekelt a kötelező technika elsajátítása is, míg nem éreztem magaménak a fegyvert... - mesélek neki. - Yakuzaként mindennap készülök a halálra. Minden napom úgy élem, hogy talán az az utolsó, mert ez is benne van a dologban. Nem vagyok halhatatlan, nem vagyok sebezhetetlen és ezzel akkor is tisztában vagyok, mikor farkasszemet nézek egy pisztolycsővel - mondom komolyan. - Azt mondtad, magas a mázlifaktorod, ha így nézzük, az enyém is... - mosolyodom el halványan és támadom meg a fabábút. A lánc rátekeredik a testre. A felfüggesztése nem erős, így rántok egy erősebbet a láncon, mire a bábú recsegve válik le a keretről és csúszik felém. Lábammal állítom meg a bábú mozgását és szedem le róla a láncot. Nem az első alkalom, hogy erre a sorsra jut szegény bábú. - Ezt azt hiszem, szegény fabábú is tanúsíthatná, ha tudna beszélni – mosolyodom el összetekerve a láncot. - Ám abban is biztos vagyok, hogy ha beszélni tudna, már nem tudna - teszem hozzá vállat vonva. - De ha már szóba került a halál – kezdek bele komolyan -, nem tudom, mennyire vagy tisztában azzal, hogy itt Japánban teljesen más az emberek felfogása ezzel kapcsolatban, mint a nyugatiaknak – mondom csendesen. - Az 1700-as években, az Edo-korban élt egy szamuráj, Yamamoto Tsunemoto. Yamamoto harminc évig szolgálta hűségesen urát, s mikor az elhunyt, a férfi nem követte őt a halálba, ahogy azt a junshi megkövetelte volna. A junshi hasonló volt a seppukuhoz, akkor követték el, ha a szamurájok gazdáját csatában megölték vagy meggyilkolták, Yamamoto mester azonban elítélte ezt a dolgot, így a férfinak nem kellett követnie mesterét a halálba. 1716-ban megjelentetett egy kiadványt, a Hagakuret, melyben rengeteget beszélt a halálról. Persze akkoriban nem igazán foglalkozott senki vele. A kiadvány az 1930-as években kapott igazi elismerést és mint a bushido tanait bemutató könyvként fémjelezték – mesélem. - A japánok halál-képe egyenes és világos, nem egyezik meg a nyugati elképzelésekkel, ahol a halált gyűlöletesnek és félelmetesnek állítják be. „A japán nép mindigis olyan volt, amely mindennapi élete mögött tökéletesen tudatában volt a halálnak.” Nem létezett olyan isten, amit az idő rettegett múlása személyesített meg kezében egy kaszával, számukra a halált békesség és nyugalom követi. Tsunetomo szerint a halál olyan, mint a felhőktől megtisztult kék ég frissessége. Ez kétségtelenül megegyezik a kamikaze osztagok képével, melyek lelke a Japán történelmében a legközelebb áll a cselekvés és halál tiszta eszményéhez. Tulajdonképpen nem a Tsunetomo által szuggerált szándékos halálról van szó, szerinte a halál egy olyan dolog, amiről akár mi is szabadon dönthetünk, mi több, azt sugallja, választásunk élet és halál között az utóbbira essen. Ha a választás lehetősége nem adatik meg, akkor igazából nem is állunk szemben a halállal. Az öngyilkosság is hiába tűnik a szabad akarat legvégső megnyilvánulásának, ha figyelembe vesszük a hozzá vezető folyamatot, amely felett nincs hatalma senkinek. A természetes halált megelőző folyamatban is gyakran van valami, ami legalább olyan szándékossá teszi a természetes elmúlást, mint az öngyilkosságot – ismertetek Deonnal néhány gondolatot, amit Tsunetomo írt le annak idején. Hogy magam is így vélem? Részben igen, részben nem... A halált ki lehet játszani, de egyszer úgyis eléri az embert, így vagy úgy. Mindenki saját sorsának kovácsa, a végzet ha nem is megváltoztatható, de befolyásolható, késleltethető. - Tsunetomo különösen kihangsúlyozza minden cselekedet tisztaságának szükségességét. A valami felé tanúsított szenvedély által „elért” halált ugyanúgy tiszteletben tartja és helyesli. A Hagakure filozófiájának megértéséhez vissza kell térnünk a mű legismertebb soraihoz: „Rájöttem, hogy a Bushidou a halálban gyökerezik. Ha dönteni kell élet és halál között, az embernek habozás nélkül a halált kell választania.”. A Hagakure a halál jelenségét, elfogadásának módját és az ember lelki viszonyulását a halálhoz tartja a legfontosabbnak, minden egyéb ezeknek csak egy következménye. A cél természetesen nem az értelmetlen halál, hanem annak az állapotnak az elérése, melyben megszabadulhatunk a halálfélelemtől. Ezt a lelkiállapotot elérve csökken a cselekvésképtelenség, az önsajnálat és mindennemű ragaszkodás, melyek a belső szabadság elérését gátolják. Ezektől megszabadulva paradoxképpen lehetővé válik a halál elfogadásával járó tisztességes élet – magyarázom tovább a Hagakure filozófiáját. - A halál csupán ismeretlensége miatt ijesztő számunkra, de ha képzeletünkben állandóan jelen van: „Mindennap reggel, nyugodt lelkiállapotban gondold azt, hogy halott vagy.” - idézek megint egy részletet az írásból -, közelebb kerülünk hozzá, megszokjuk a közelségét és elmúlik félelmünk. A nyugati gondolkodással ellentétben a Hagakure szerint, aki úgy él, mintha már halott lenne, az mentes mindennemű feszültségtől és félelemtől. Ha már gondolkodásmódjában halottá vált, akkor képes maga mögött hagyni azt az emberi hibáját, hogy tetteinek helyes irányát, célja igazságosságát fontolgassa – fejezem be. - Vannak benne igazságok, vannak benne olyan dolgok, amikkel magam sem értek egyet. Nem élek e szerint, de sok hasznos tanács van benne, amit ha nem is megfogadni kell, de mindenképpen oda kell figyelni rá – mondom komolyan, miközben nekiállok pakolni.