Asaménak tetszhet, amit mondok, mert elmosolyodik. Ez jó, ez tetszik. Kuncogok a kérésén, majd mindent értően bólogatok.
- Ez a livehackerkedés alapja, hogy az emberek minden nap ugyanabban a szürkeségben léteznek, amibe jössz te a színeiddel, hülyeségeiddel, ötleteiddel és egy kicsit megbolygatod benne őket. Már elég odamenni egy étkezőhöz és azt mondani neki, hogy "jó étvágyat", már attól fennakadás van. Mintha hiba lenne a Mátrixban - magyarázom lelkesen még mindig pörgetve-forgatva a fegyvert. - Képzeld el azt, amikor bringával bevágtam egy bevásárlóközpontba esős napon. A gumi csúszik, fain kis hangokat lehet kicsalni a kövön, az emberek meg sikítva ugranak félre, a zsernyákok meg utánam, de előbb esnek pofára a húzott vízcsíkon, minthogy én megfontoljam, elcsúszhatok-e, végül kigurultam a forgóajtón és húztam a francba. Kurvajó volt! - árulom el minden bizonnyal csillogó szemekkel. - Azok az emberek, akik láttak, már kaptak beszédtémát otthonra! Nagyon gáz, de két-három napig nem a begyöpösödött napjaik unalomig rágott monotóniájáról meséltek az ismerőseiknek, hanem arról, hogy volt egy nagyon hülye, aki majdnem a nyakát törte és pokolian jól szórakozott a saját baromságán - folytatom tovább a beszédet vidáman, büszkén. - Mint már korábban mondtam, bár lehet, hogy nem így, de szerintem semmit nincs értelme úgy csinálni, hogy azt nem élvezed. Pont azért, amiről te is beszélsz, mert értéktelen tett, felesleges - az utolsó szót kiemelem. Beszéd közben az eldobott fegyvert visszarántom, bár érzem, hogy nagyon helytelenül, aztán elvezetem oldalra, újra visszarántom, előre hajolok, magam felett átfordítom, majd ahogy félkört ír le, felemelkedem, a lándzsaféleség után fordulok, aztán ellentétesen mozdulok és újra támadom képzelt ellenfelemet. - Hogy lehet célt érni anélkül, hogy nem lettél több sem az oda vezető úton, sem magától a célszalag átszakításától? - kérdezem meg némi fintorgással, s oldalra pillantok, hogy láthassam Asamét. Ezzel elveszítem a saját eszközöm felett az uralmat, megbillenek, majd inkább dobok egy hátast, mintsem engedjem, hogy belém álljon a cucc. Elsiklik fölöttem, aztán puffan a földön, én pedig vigyorogva és egy kicsit lihegve ülök fel törökülésbe.
Tetszik ez az eszköz, szeretném is megtanulni bővebben a használatát, mert sikerélményem van vele, érzem, hogy tudok vele bánni. Szimpatizálunk egymással, ha úgy tetszik. A sarló, amit Asame forgat, is pöpec cucc, de ez... kicsi, alattomos és elegáns. A súlya sem vészes, lehet vele trükközni, látványos és azt hiszem, össze lehet hangolni ezzel-azzal.
- Mi is ez? - emelem meg a láncot, jelezve, hogy a fegyver neve még nem hangzott el. - Kedvelem - teszem hozzá könnyedén. - Úúúú, megnyugodtam - jelentem ki azonnal, mikor Asame baromságnak nevezi a ninjutsu filozófiáját. - A fegyverei látványosak, tetszenek, akarom tudni használni valamennyit, de ennyi, nálam elvágta magát azzal a filozófia, hogy a ninjutsu művészet, amely a személyiséget teremti. Szerintem, aki azt vallja, nem tanult meg gondolkodni, vagy nagyon súlyos fogalom- és képzavara van - teszem hozzá majdnem elröhögve magam. - Azért értékelném, ha a halál helyett a túlélésre koncentrálnál - szúrom be Asaménak. - Tény, hogy benne van és ehhez nem kell yakuzának lenni. Simán elcsaphat egy autó is, nem muszáj pisztollyal szembe nézni - mondom könnyedén, de az arcomon látszik, hogy nem veszem annyira félvállról a dolgot, mint amennyire mutatom. Egy rövid mosolyra futja a mázlifaktor emlegetésére, aztán az hoz újra vigyort a képemre, hogy rituálisan kigyilkolja Asame a fabábút. Vicces, mert gondoltam rá, hogy támadom, de nem akartam jobban leamortizálni, erre ő tőből tépi ki. Nevetek rajta és megtapsolom. - Mielőtt megtanulhatott volna beszélni, végleg elhallgattattad - közlöm Asaméval vidáman. - Bár kétlem, hogy iksz dobócsillag benyelése után nagyon élő akart volna lenni - teszem hozzá meglehetősen jót szórakozva a bábú kiiktatásán. Jól nézett ki, tetszett.
Hallgatom őt a halállal kapcsolatban, és mielőtt közbeszólnék, befogom a szám. Ráér, amit mondani akarok, nem szeretném félbeszakítani, hiszen egyfelől tiszteletlenség ilyesmit tenni, főleg egy ilyen monológnál, másfelől Asame ha mesél, azt szeretem hallgatni annyira, hogy szó szerint tartsam a pofám, ha máshogy nem bírok csendben maradni. Persze van olyan rész, aminél nemértően grimaszolok, újragondolom, aztán integrálom az egészet a mondandómhoz. Amikor elhallgat és pakolni kezd, én is felkelek a földről, összenyalábolom a fegyverem láncát, majd átadom neki, hogy elpakolhassa.
- Tegyük azért azt hozzá, hogy a halálképét a nyugatiaknak az egyház kibaszottul elcseszte, tekintve, hogy ha jól tudom, a szent könyvük, amik alapján a szertartásaikat tartják, nem tartalmaz semmit a halálról. Nem tudják, hogy kell - itt macskakörmöket mutatok - megélni, hogy kell - itt is - hozzáállni. Semmit. A nyugati ember számára a halál azért pánikos szitu, mert nekik nem mondja senki, hogy bazdmeg, nem a testedből állsz, ha meghalsz, nincs vége mindennek. Ja, tény, hogy a földi pályafutásnak vége, de nem a pokol vagy a menny jön, amivel tömik a hülye fejüket, hanem a megnyugvás, a béke, a mindenbe való visszacsatlakozás. Számukra nem születhet senki se újjá, nincs reinkarnáció, számukra a halál tényleg rémisztő, hiszen örökléti pokollal fenyegetik őket. Egy végleges állapot, amelyben ők, mint olyanok, megszűnnek! - magyarázok egyre hevesebben. - A nyugati ember számára a legrosszabb vége valaminek a halál. Ők inkább gépre kötik a szerencsétlent, mert reménykednek abban, hogy valahogy mégis visszajön a kurva kómából, vagy visszaforrasztja az idegeit, hogy élni tudjon, mintsem megadják neki a végtisztességet, hiszen a halál rossz. - Igen, tényleg ideges leszek ettől, mert szerintem meghalni jobb, mint ágyban megöregedni és nyomorral kiszenvedni. - Nagyon könnyű utálni és félni a halált, ha az egyház, amely a nyugatiak életét mittomén, hányszáz éve befolyásolja, jobban mondva irányítja, eszközként használja ellenük. Én is be lennék szarva, ha mást se hallottam volna kiskoromtól kezdve, hogy ha nem élek szent - a szó hangsúlyt és macskakörmöt kap tőlem - életet, elvisz az ördög, a pokolban fogok szétégni újra és újra, vagy megcsonkítanak.
Tartok pár pillanat szünetet, hogy megnyugodjak, mert érzem, hogy mint egy megveszett kutya, ugatok és támadok, pedig semmi okom sincs rá.
- A lényeg, hogy a nyugatiak számára a halál egy nagyon természetellenes dolog - kezdek újra beszélni immár higgadtan, lecsillapodva. - Nem az élet velejárója, hanem egy félelmetes szitu, amit inkább nem akarnak a tudatukban tartani, csakhogy mentesüljenek tőle. Olvastál már nyugati népmesét? Nem is egy szól arról, hogy a hős megpróbálja kijátszani a halált és meg is teszi. Van olyan, amiben láthatatlanná válik, van, amelyikben átveri magát a megszemélyesített halált, de kismillió monda kering az örök életről, a halhatatlanságról és az újraéledésről. Ide vehetjük nyugodtan a különféle varázslényeket, mint a vámpírokat, akik nem öregszenek, gyönyörűek, veszélyesek és nehéz őket megölni, vagy a boszorkákat, akik örök élet elixírt isznak, megfiatalítják magukat... Asame, a nyugati kultúra nem akarja elfogadni, hogy az ember megöregszik és meghal. Nézd meg, milyen könyvek uralják az eladási topot. Mind azt bizonyítja, hogy őket elidegenítik a haláltól. Ezt testközelből láttam apámon, azért kaptam fel a vizet - osztom meg vele. - Halálosan idegesít a tudatlansága, és az, hogy mennyire nem érti, hogy egy év alatt ő is meghal, ha úgy vesszük, hiszen az emberi test minden sejtje egy év, mire lecserélődik. Asszem, a szemet tart egy évig kicserélni, tehát nem mondhatja anyámnak, hogy "ezekbe a szemekbe szerettem bele", mert hússzor kicserélődött azóta minimum - morgolódom. - Be van szarva a betegségektől, rinyál egy kibaszott megfázáskor is, eljátssza a hattyú halálát, de így konkrétan, én meg csak azért nem verem a fejem a falba az ilyen alapvető baromságoktól, mert azzal csak pusztítom az agysejtjeim, amikre még szükségem lehet - cinizálok élesen. - Kamikazék - váltok témát. - Meghalni a hazáért, mint eszme, fantasztikus, mint háttértett, na azt már inkább nem minősíteném. Rászedni tizenéveseket, hogy beüljenek egy gépbe és a halálba kormányozzák magukat, ráadásul a semmiért... de Japán sok ilyen elmés, embertelen tettet követelt már a népétől, úgyhogy mindegy - zárom is le ennyivel. - Szerintem az öngyilkosság elég vitatható, van, amikor elfogadható, van, amikor szánalmas az én véleményem szerint. Becsületből, vagy a méltóság megőrzéséért meghalni valami, de azért, mert egy helyzeten nem tudsz túllendülni és a saját tehetetlenséged szülte dühöt önmagad ellen fordítani, az gáz, a totális hülyeség, nem pozitívan értve most ez a szót - jelentem ki csendesen. - A nyugatiak például elítélik az öngyilkosságot, mert ölni bűn szerintük és ez igaz a saját magad megölésére is. Én meg úgy gondolom, ki rendelkezzen az életemmel, ha nem én? Az enyém az életem és azt csinálok vele, amit akarok. Jogom van tönkre tenni a testem, szétcseszni a lelkem és megválni a tudatomtól, és igenis jogom van kinyírni magam. Ha a nyugati gondolkodást veszem, akkor már csak azért is jogom van hozzá, mert meg tudom tenni. Ha az istenük annyira hatalmas, akkor egy pislantással kiírná a sztorijukból az öngyilkosságot, a gyilkosságot és minden mást, amit bűnnek tekintenek, mert ha egy tökéletes világ létrehozása, megélése a cél, és ezek rosszak, akkor az istenüknek kell lennie olyan hatalmának, hogy ezeket egyszerűen megszüntesse. Nem? - kérdezem meg azért, mert kíváncsi vagyok, Asame mennyire ért velem egyet. - Amúgy azt nem tartom követendő példának, hogy a halált kell választani, ha választani kell, de amit a halálfélelemmel kapcsolatban mondtál, azzal egyet értek - jelentem ki elmosolyodva. - Pont azt használja ki az egyház nyugaton, hogy a halálfélelemmel irányíthatóvá válnak az emberek - teszem hozzá komolyan. - Azon amúgy majdnem röhögtem, hogy reggel képzeljem azt, hogy halott vagyok. Ezt főleg akkor vicces hallani, ha egy olyan állapotból ébredsz fel, amelyet a halál állapotához nagyon hasonlónak tekintesz és fél órádba kerül életet verni magadba - mondom elviccelve a dolgot. - Bírom, hogy szelektálunk - jegyzem meg vidáman, majd odalépek Asaméhoz és átölelem a testét. - Azt meg még jobban, hogy nagyjából egyforma dolgokkal értünk egyet.
- Ez a livehackerkedés alapja, hogy az emberek minden nap ugyanabban a szürkeségben léteznek, amibe jössz te a színeiddel, hülyeségeiddel, ötleteiddel és egy kicsit megbolygatod benne őket. Már elég odamenni egy étkezőhöz és azt mondani neki, hogy "jó étvágyat", már attól fennakadás van. Mintha hiba lenne a Mátrixban - magyarázom lelkesen még mindig pörgetve-forgatva a fegyvert. - Képzeld el azt, amikor bringával bevágtam egy bevásárlóközpontba esős napon. A gumi csúszik, fain kis hangokat lehet kicsalni a kövön, az emberek meg sikítva ugranak félre, a zsernyákok meg utánam, de előbb esnek pofára a húzott vízcsíkon, minthogy én megfontoljam, elcsúszhatok-e, végül kigurultam a forgóajtón és húztam a francba. Kurvajó volt! - árulom el minden bizonnyal csillogó szemekkel. - Azok az emberek, akik láttak, már kaptak beszédtémát otthonra! Nagyon gáz, de két-három napig nem a begyöpösödött napjaik unalomig rágott monotóniájáról meséltek az ismerőseiknek, hanem arról, hogy volt egy nagyon hülye, aki majdnem a nyakát törte és pokolian jól szórakozott a saját baromságán - folytatom tovább a beszédet vidáman, büszkén. - Mint már korábban mondtam, bár lehet, hogy nem így, de szerintem semmit nincs értelme úgy csinálni, hogy azt nem élvezed. Pont azért, amiről te is beszélsz, mert értéktelen tett, felesleges - az utolsó szót kiemelem. Beszéd közben az eldobott fegyvert visszarántom, bár érzem, hogy nagyon helytelenül, aztán elvezetem oldalra, újra visszarántom, előre hajolok, magam felett átfordítom, majd ahogy félkört ír le, felemelkedem, a lándzsaféleség után fordulok, aztán ellentétesen mozdulok és újra támadom képzelt ellenfelemet. - Hogy lehet célt érni anélkül, hogy nem lettél több sem az oda vezető úton, sem magától a célszalag átszakításától? - kérdezem meg némi fintorgással, s oldalra pillantok, hogy láthassam Asamét. Ezzel elveszítem a saját eszközöm felett az uralmat, megbillenek, majd inkább dobok egy hátast, mintsem engedjem, hogy belém álljon a cucc. Elsiklik fölöttem, aztán puffan a földön, én pedig vigyorogva és egy kicsit lihegve ülök fel törökülésbe.
Tetszik ez az eszköz, szeretném is megtanulni bővebben a használatát, mert sikerélményem van vele, érzem, hogy tudok vele bánni. Szimpatizálunk egymással, ha úgy tetszik. A sarló, amit Asame forgat, is pöpec cucc, de ez... kicsi, alattomos és elegáns. A súlya sem vészes, lehet vele trükközni, látványos és azt hiszem, össze lehet hangolni ezzel-azzal.
- Mi is ez? - emelem meg a láncot, jelezve, hogy a fegyver neve még nem hangzott el. - Kedvelem - teszem hozzá könnyedén. - Úúúú, megnyugodtam - jelentem ki azonnal, mikor Asame baromságnak nevezi a ninjutsu filozófiáját. - A fegyverei látványosak, tetszenek, akarom tudni használni valamennyit, de ennyi, nálam elvágta magát azzal a filozófia, hogy a ninjutsu művészet, amely a személyiséget teremti. Szerintem, aki azt vallja, nem tanult meg gondolkodni, vagy nagyon súlyos fogalom- és képzavara van - teszem hozzá majdnem elröhögve magam. - Azért értékelném, ha a halál helyett a túlélésre koncentrálnál - szúrom be Asaménak. - Tény, hogy benne van és ehhez nem kell yakuzának lenni. Simán elcsaphat egy autó is, nem muszáj pisztollyal szembe nézni - mondom könnyedén, de az arcomon látszik, hogy nem veszem annyira félvállról a dolgot, mint amennyire mutatom. Egy rövid mosolyra futja a mázlifaktor emlegetésére, aztán az hoz újra vigyort a képemre, hogy rituálisan kigyilkolja Asame a fabábút. Vicces, mert gondoltam rá, hogy támadom, de nem akartam jobban leamortizálni, erre ő tőből tépi ki. Nevetek rajta és megtapsolom. - Mielőtt megtanulhatott volna beszélni, végleg elhallgattattad - közlöm Asaméval vidáman. - Bár kétlem, hogy iksz dobócsillag benyelése után nagyon élő akart volna lenni - teszem hozzá meglehetősen jót szórakozva a bábú kiiktatásán. Jól nézett ki, tetszett.
Hallgatom őt a halállal kapcsolatban, és mielőtt közbeszólnék, befogom a szám. Ráér, amit mondani akarok, nem szeretném félbeszakítani, hiszen egyfelől tiszteletlenség ilyesmit tenni, főleg egy ilyen monológnál, másfelől Asame ha mesél, azt szeretem hallgatni annyira, hogy szó szerint tartsam a pofám, ha máshogy nem bírok csendben maradni. Persze van olyan rész, aminél nemértően grimaszolok, újragondolom, aztán integrálom az egészet a mondandómhoz. Amikor elhallgat és pakolni kezd, én is felkelek a földről, összenyalábolom a fegyverem láncát, majd átadom neki, hogy elpakolhassa.
- Tegyük azért azt hozzá, hogy a halálképét a nyugatiaknak az egyház kibaszottul elcseszte, tekintve, hogy ha jól tudom, a szent könyvük, amik alapján a szertartásaikat tartják, nem tartalmaz semmit a halálról. Nem tudják, hogy kell - itt macskakörmöket mutatok - megélni, hogy kell - itt is - hozzáállni. Semmit. A nyugati ember számára a halál azért pánikos szitu, mert nekik nem mondja senki, hogy bazdmeg, nem a testedből állsz, ha meghalsz, nincs vége mindennek. Ja, tény, hogy a földi pályafutásnak vége, de nem a pokol vagy a menny jön, amivel tömik a hülye fejüket, hanem a megnyugvás, a béke, a mindenbe való visszacsatlakozás. Számukra nem születhet senki se újjá, nincs reinkarnáció, számukra a halál tényleg rémisztő, hiszen örökléti pokollal fenyegetik őket. Egy végleges állapot, amelyben ők, mint olyanok, megszűnnek! - magyarázok egyre hevesebben. - A nyugati ember számára a legrosszabb vége valaminek a halál. Ők inkább gépre kötik a szerencsétlent, mert reménykednek abban, hogy valahogy mégis visszajön a kurva kómából, vagy visszaforrasztja az idegeit, hogy élni tudjon, mintsem megadják neki a végtisztességet, hiszen a halál rossz. - Igen, tényleg ideges leszek ettől, mert szerintem meghalni jobb, mint ágyban megöregedni és nyomorral kiszenvedni. - Nagyon könnyű utálni és félni a halált, ha az egyház, amely a nyugatiak életét mittomén, hányszáz éve befolyásolja, jobban mondva irányítja, eszközként használja ellenük. Én is be lennék szarva, ha mást se hallottam volna kiskoromtól kezdve, hogy ha nem élek szent - a szó hangsúlyt és macskakörmöt kap tőlem - életet, elvisz az ördög, a pokolban fogok szétégni újra és újra, vagy megcsonkítanak.
Tartok pár pillanat szünetet, hogy megnyugodjak, mert érzem, hogy mint egy megveszett kutya, ugatok és támadok, pedig semmi okom sincs rá.
- A lényeg, hogy a nyugatiak számára a halál egy nagyon természetellenes dolog - kezdek újra beszélni immár higgadtan, lecsillapodva. - Nem az élet velejárója, hanem egy félelmetes szitu, amit inkább nem akarnak a tudatukban tartani, csakhogy mentesüljenek tőle. Olvastál már nyugati népmesét? Nem is egy szól arról, hogy a hős megpróbálja kijátszani a halált és meg is teszi. Van olyan, amiben láthatatlanná válik, van, amelyikben átveri magát a megszemélyesített halált, de kismillió monda kering az örök életről, a halhatatlanságról és az újraéledésről. Ide vehetjük nyugodtan a különféle varázslényeket, mint a vámpírokat, akik nem öregszenek, gyönyörűek, veszélyesek és nehéz őket megölni, vagy a boszorkákat, akik örök élet elixírt isznak, megfiatalítják magukat... Asame, a nyugati kultúra nem akarja elfogadni, hogy az ember megöregszik és meghal. Nézd meg, milyen könyvek uralják az eladási topot. Mind azt bizonyítja, hogy őket elidegenítik a haláltól. Ezt testközelből láttam apámon, azért kaptam fel a vizet - osztom meg vele. - Halálosan idegesít a tudatlansága, és az, hogy mennyire nem érti, hogy egy év alatt ő is meghal, ha úgy vesszük, hiszen az emberi test minden sejtje egy év, mire lecserélődik. Asszem, a szemet tart egy évig kicserélni, tehát nem mondhatja anyámnak, hogy "ezekbe a szemekbe szerettem bele", mert hússzor kicserélődött azóta minimum - morgolódom. - Be van szarva a betegségektől, rinyál egy kibaszott megfázáskor is, eljátssza a hattyú halálát, de így konkrétan, én meg csak azért nem verem a fejem a falba az ilyen alapvető baromságoktól, mert azzal csak pusztítom az agysejtjeim, amikre még szükségem lehet - cinizálok élesen. - Kamikazék - váltok témát. - Meghalni a hazáért, mint eszme, fantasztikus, mint háttértett, na azt már inkább nem minősíteném. Rászedni tizenéveseket, hogy beüljenek egy gépbe és a halálba kormányozzák magukat, ráadásul a semmiért... de Japán sok ilyen elmés, embertelen tettet követelt már a népétől, úgyhogy mindegy - zárom is le ennyivel. - Szerintem az öngyilkosság elég vitatható, van, amikor elfogadható, van, amikor szánalmas az én véleményem szerint. Becsületből, vagy a méltóság megőrzéséért meghalni valami, de azért, mert egy helyzeten nem tudsz túllendülni és a saját tehetetlenséged szülte dühöt önmagad ellen fordítani, az gáz, a totális hülyeség, nem pozitívan értve most ez a szót - jelentem ki csendesen. - A nyugatiak például elítélik az öngyilkosságot, mert ölni bűn szerintük és ez igaz a saját magad megölésére is. Én meg úgy gondolom, ki rendelkezzen az életemmel, ha nem én? Az enyém az életem és azt csinálok vele, amit akarok. Jogom van tönkre tenni a testem, szétcseszni a lelkem és megválni a tudatomtól, és igenis jogom van kinyírni magam. Ha a nyugati gondolkodást veszem, akkor már csak azért is jogom van hozzá, mert meg tudom tenni. Ha az istenük annyira hatalmas, akkor egy pislantással kiírná a sztorijukból az öngyilkosságot, a gyilkosságot és minden mást, amit bűnnek tekintenek, mert ha egy tökéletes világ létrehozása, megélése a cél, és ezek rosszak, akkor az istenüknek kell lennie olyan hatalmának, hogy ezeket egyszerűen megszüntesse. Nem? - kérdezem meg azért, mert kíváncsi vagyok, Asame mennyire ért velem egyet. - Amúgy azt nem tartom követendő példának, hogy a halált kell választani, ha választani kell, de amit a halálfélelemmel kapcsolatban mondtál, azzal egyet értek - jelentem ki elmosolyodva. - Pont azt használja ki az egyház nyugaton, hogy a halálfélelemmel irányíthatóvá válnak az emberek - teszem hozzá komolyan. - Azon amúgy majdnem röhögtem, hogy reggel képzeljem azt, hogy halott vagyok. Ezt főleg akkor vicces hallani, ha egy olyan állapotból ébredsz fel, amelyet a halál állapotához nagyon hasonlónak tekintesz és fél órádba kerül életet verni magadba - mondom elviccelve a dolgot. - Bírom, hogy szelektálunk - jegyzem meg vidáman, majd odalépek Asaméhoz és átölelem a testét. - Azt meg még jobban, hogy nagyjából egyforma dolgokkal értünk egyet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése