- Hát azt mindjárt gondoltam! - vágom rá röhögve. Jólesik Asaméba csimpaszkodni, az pedig kicsit sem izgat, semmilyen módon, hogy előtte megizzasztottuk magunkat. Egyszerűen nem érdekel. Ha van valaki, akit szeretsz, mindegy, hogy a legjobb ruhájában, meztelenül, vagy koszosan-rongyosan jelenik meg előtted, szeretni fogod, nem ez a mérvadó. Erre igazából itt jöttem rá, amikor nem volt lehetőségem vagy időm precízen megcsinálni a külsőm, vagy épp felöltözni rendesen és senki sem ítélt el. Nekem számít, hogy hogy nézek ki, kicsit az is, hogy milyen benyomást teszek másokra, mit gondolnak rólam, az pedig nagyon is fontos, hogy milyen reakciókat váltok ki a környezetemből, szóval ha valamit, akkor azt nagyon nehezményezem, ha nem nézek ki pöpecül. Asame mellett azonban már ez... átértékelődött bennem egy kicsikét. Másfelől nekem mindig lesz abban valami pozitív, ha a nedvesség bármilyen formájában megjelenik. A kapcsolatom a vízzel, ugye. - Túl gyakorlatiasan gyilkoltad meg – teszem hozzá még mindig remekül szórakozva a bábú halálán. - Ez az. Ha megfélemlítesz egy embert, irányíthatod. De csak addig, amíg le nem győzi a félelmét, mert utána a rá gyakorolt hatásod elmúlik – mondom ki a gondolataimat. - Az egyház nyugaton a mai napig fenntartja a félelmet, mert szüksége van az irányított emberekre, nélkülük ugyanis elbukik, elveszik. Ettől függetlenül veszti el a hatalmát, mert a hitnek, vallásnak és becsületnek ott egyre kisebb az értéke – teszem hozzá.
Kuncogok azon, amit mond, mert megint csak egyetértünk, ami tetszik. Szeretek egy kicsit incselkedni, kéretni magam, visszabeszélni, lavírozni, de csak kellemes kereteken belül, utána utálttá válik minden ilyesmi és inkább feladnám a harcot, ha a büszkeségem engedné, mintsem első vérig folytassam, ebben azonban ugyancsak nem fogunk szívózni egymással Asaméval. Újabb kuncogást csal elő belőlem a könyv említése, mert egyelőre fogalmam sincs, mikor lesz nekem időm arra, hogy olvassak. Érdekes olvasmánynak tűnik ez a késtechnikás könyv, ráadásul azt taglalja, amit én igenis tudni szeretnék, de ha van más program, amiben Asaméval együtt vehetek részt, az olvasás valahogy nagyon elhanyagolható, mellékes időtöltéssé válik.
- Attól függ – szólalok meg komolyan. - Szerintem sok olyan helyzet van, amikor a harcképtelenné tevés nem elég, mert például hiába veszti el a fegyverét az ellenfél, nem fog megállni, mert a cél, ami miatt hajt, annyira fontos, hogy inkább meghal, mintsem az elérése nélkül maradjon. És ezt főként a yakuzás világra vetítve értem – teszem hozzá. Bennem az van, hogy ha Fei egyik kutyája elkapna, inkább akkor is támadna tovább, ha elveszítené a fegyverét, mert ha dönthet, hogy az a kínai mocsok, vagy én öljem meg, akkor az utóbbit választja, hiszen tőlem azt reméli, hogy gyorsan végzek vele, ellenben ha elbukok, még mindig sikerre viheti az akciót. - Adott esetben nekem sem lenne elég a harcképtelenség, vagyis amíg szufla van bennem, nem állok le – mondom meg nyíltan a tutit Asaménak. Mindenki magából indul ki, még az is, aki nem akar, én viszont célzottan magamból indulok ki, hiszem magamat ismerem talán a legjobban. - Én is csak részben értek egyet – szólalok meg kicsit fintorogva. - Bár ha ellenségről és nem ellenfélről beszélünk... - pedzegetem, hogy nem biztos, hogy nem kell egyetérteni az elhangzottakkal. - Ezt tapasztaltam – nem is egyszer, de ezt már nem teszem hozzá, hiszen a harcosi kegyetlenségről nem akarok nagyon mesélni, miképp sikerült ismereteket szereznem. Bőven elég az, ami a legutóbbi versenyen történt, kiválóan példázza, hogy vannak esetek, amikor az eszköz és a brutalitás ténye eltörpül, csak a cél a fontos. Viszont az, amiről a könyv ír és amit Asame nekem tanít, valahol teljesen más irányba mutat, másfelé vezet engem. Itt a határvonala annak, mi választja el a harcművészt az egyszerű harcostól. Utóbbi az utcán is megjelenhet mindenféle tudás, gyakorlás, előkészülés, vagy bármi nélkül, míg a harcművész útja ennél jóval rögösebb, nehezebb és magasabbra vezető.
A beszélgetés végére én is elmosolyodom, némileg jelezve is Asaménak, hogy nem gondoltam, hogy majd könyvből megtanulok harcolni, késelni és győzni.
- Mindkettő nagyon tetszene – válaszolok vidáman, majd eleresztem Asamét és az ajtó felé veszem az irányt. Elköszönök tőle, mint mestertől és a dojo szellemétől, s odakint megvárom őt, bár a saját szobám zuhanyzóját tervezem használni, mert a reggel kreált öltözékem óhajtom felvenni, amit ott hagytam. - Akkor a konyhában találkozunk. Sietek – teszem hozzá elvigyorodva, mert a fürdés, öltözés, hajrendberakás nálam még így is hosszadalmas procedúra szokott lenni.
Kuncogok azon, amit mond, mert megint csak egyetértünk, ami tetszik. Szeretek egy kicsit incselkedni, kéretni magam, visszabeszélni, lavírozni, de csak kellemes kereteken belül, utána utálttá válik minden ilyesmi és inkább feladnám a harcot, ha a büszkeségem engedné, mintsem első vérig folytassam, ebben azonban ugyancsak nem fogunk szívózni egymással Asaméval. Újabb kuncogást csal elő belőlem a könyv említése, mert egyelőre fogalmam sincs, mikor lesz nekem időm arra, hogy olvassak. Érdekes olvasmánynak tűnik ez a késtechnikás könyv, ráadásul azt taglalja, amit én igenis tudni szeretnék, de ha van más program, amiben Asaméval együtt vehetek részt, az olvasás valahogy nagyon elhanyagolható, mellékes időtöltéssé válik.
- Attól függ – szólalok meg komolyan. - Szerintem sok olyan helyzet van, amikor a harcképtelenné tevés nem elég, mert például hiába veszti el a fegyverét az ellenfél, nem fog megállni, mert a cél, ami miatt hajt, annyira fontos, hogy inkább meghal, mintsem az elérése nélkül maradjon. És ezt főként a yakuzás világra vetítve értem – teszem hozzá. Bennem az van, hogy ha Fei egyik kutyája elkapna, inkább akkor is támadna tovább, ha elveszítené a fegyverét, mert ha dönthet, hogy az a kínai mocsok, vagy én öljem meg, akkor az utóbbit választja, hiszen tőlem azt reméli, hogy gyorsan végzek vele, ellenben ha elbukok, még mindig sikerre viheti az akciót. - Adott esetben nekem sem lenne elég a harcképtelenség, vagyis amíg szufla van bennem, nem állok le – mondom meg nyíltan a tutit Asaménak. Mindenki magából indul ki, még az is, aki nem akar, én viszont célzottan magamból indulok ki, hiszem magamat ismerem talán a legjobban. - Én is csak részben értek egyet – szólalok meg kicsit fintorogva. - Bár ha ellenségről és nem ellenfélről beszélünk... - pedzegetem, hogy nem biztos, hogy nem kell egyetérteni az elhangzottakkal. - Ezt tapasztaltam – nem is egyszer, de ezt már nem teszem hozzá, hiszen a harcosi kegyetlenségről nem akarok nagyon mesélni, miképp sikerült ismereteket szereznem. Bőven elég az, ami a legutóbbi versenyen történt, kiválóan példázza, hogy vannak esetek, amikor az eszköz és a brutalitás ténye eltörpül, csak a cél a fontos. Viszont az, amiről a könyv ír és amit Asame nekem tanít, valahol teljesen más irányba mutat, másfelé vezet engem. Itt a határvonala annak, mi választja el a harcművészt az egyszerű harcostól. Utóbbi az utcán is megjelenhet mindenféle tudás, gyakorlás, előkészülés, vagy bármi nélkül, míg a harcművész útja ennél jóval rögösebb, nehezebb és magasabbra vezető.
A beszélgetés végére én is elmosolyodom, némileg jelezve is Asaménak, hogy nem gondoltam, hogy majd könyvből megtanulok harcolni, késelni és győzni.
- Mindkettő nagyon tetszene – válaszolok vidáman, majd eleresztem Asamét és az ajtó felé veszem az irányt. Elköszönök tőle, mint mestertől és a dojo szellemétől, s odakint megvárom őt, bár a saját szobám zuhanyzóját tervezem használni, mert a reggel kreált öltözékem óhajtom felvenni, amit ott hagytam. - Akkor a konyhában találkozunk. Sietek – teszem hozzá elvigyorodva, mert a fürdés, öltözés, hajrendberakás nálam még így is hosszadalmas procedúra szokott lenni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése