245.

Deon

A lépés, amellyel csak egy férfi léphet be, magabiztos és döng. Kevés ember érkezne ide ilyen határozott léptekkel, azonban az is egyértelmű, hogy dühös. A fejem fordítom csak az érkező irányába, a vállam felett nézek rá, gyorsan végigmérem őt, majd megállapodom szemei nézésében. Íriszei, mintha jégből lennének, pillantása metsző, arca rideg maszkká vált újra és úgy néz rám, mintha nem lehetnék itt, mintha nem én lennék, hanem valami háziszuka, akit most tiltott helyen kapott el és ezért alaposan meg is fog büntetni. Az, ahogy hozzám szól, a kérdés hangsúlya és keménysége is pontosan ezeket üzeni a számomra, nekem pedig a szemöldökeim csálé frufrum alá szaladnak, szemeim kikerekednek és minden bizonnyal elképedt arckifejezés ül a képemre. Mit keresek itt? Mondjuk, mert kedvelem Akihitot és tudom, hogy az alvó vagy kómában lévő ember nagyon is fogékony a külvilágból érkező ingerekre? Nem is értem, ebből kiindulva miért ne lehetnék itt. Elképzelésem sincs, mivel érdemeltem ki ezt a kérdőre vonást, de hallgatok, mert látom, hogy még Asame nem ért haza teljesen. A teste már itt van, nagyjából tudja is, hogy hol leledzik épp, a lelke és a tudata azonban még abba van beleragadva, amiből érkezett. Ő is kapcsol, ráébred, hogy valami olyasmit mondott, amit nem akart volna, ezért bocsánatot kér tőlem és most nem törődöm a saját büszkeségemmel, amint felém lép, leszállok az ágyról és átölelem őt.


Mindig érzem, ha szar kerül a palacsintába. Asame viselkedése is egyértelművé teszi, hogy Fei tett valamit. Valamit, amiről én nem tudok, amiről nekem nem szólt, vagy elhallgatott előlem és nyilván nagyon felbosszantotta, ha még velem is ész nélkül támadó helyzetben maradt, pedig én aztán nem bántom őt, és nem is akarom. Nem kérdés persze, hogy megbocsátom a durvaságát, már korábban vállalkoztam arra, hogy a bokszzsákja leszek, ha arra van szüksége, majd szorítom a fogaimat és benyújtom érte a számlát, de ennyi. Én is néha indokolatlanul hevesen, epésen és ingerlékenyen viselkedek, úgymond őrajta csattintom el azt a bizonyos ostort, pedig nem akarom, egyszerűen csak kitör belőlem az indulat és utána már hiába bánom.


Jól sejtettem, hogy megint a kínai szemétláda keze van Asame idegességének hátterében és bármit is mutat nekem, Feinek igenis vannak jó betalálásai nála. Ezeknek az eredménye az, hogy dühöng, bosszút forral, valami visszavágót tervez, döngő léptekkel közlekedik és velem is úgy beszél, ahogy szerintem nem érdemlem meg. Hogy megfeledkezik dolgoktól, mert csak egy síkra bír figyelni, méghozzá arra, hogy Feit a földdel tegye egyenlővé, lehetőleg minél kegyetlenebb és biztosabb módon, amibe nagyon is beletartozik, hogy előtte kizsigereli, kiidegeli, talán meg is kínozza. Hogy ettől én begyulladok-e? Lehet, hogy nem akarnék én sem másképp cselekedni, ha az én bajszomat húzgálná az a balfasz.


Merengésemből húz fel Asame azzal a nagyon kedvelt mozdulattal, amelynek természetesen csók a miértje és a vége. Érzem a feszültségét és szinte biztos vagyok benne, hogy menekül, hogy jelen akar lenni mindenféle módon, visszanyerni az önuralmát és azt a lelkiállapotot, amivel elváltunk kaja után egymástól, vagy a dojobélit, ezért ha úgy tetszik, kapaszkodik abba, hogy én itt vagyok, vagyis belém. Biztos pont vagyok a számára, ahogy ő az én számomra. Közelebb lépek hozzá, finoman hozzásimulok és őszinte odaadással viszonzom csókját. Ha ez hozza őt vissza, ha ebben találja meg magát, ha ez számára a menekülő, gondolkodás nélkül nyújtom át számára magam. Azt már úgyis tudja, hogy tárgyként, játékszerként használni nem igazán hagyom magam, mert nem megy, nem bírom elviselni.


Akihito erőtlen hangon szól hozzánk, így megzavarva minket, ám ezt sem Asame, sem én nem bánom. Egy szelíd és szégyenlős mosollyal pillantok a végre megébredt férfire, de szólni nem tudok. Köszöntsem? Ez baromság. Amúgyis tudja szerintem, hogy örülök annak, hogy magához tért, bár az tény, hogy nem terveztem bemutatót tartani neki sem abból, milyenek vagyunk Asaméval egymás közt. Ez a mi dolgunk, nem tartozik senkire, meg amúgy is... De már teljesen mindegy, Akihitonak meg nyilván tetszett az, amit elcsípett a magánéletünkből, máskülönben nem mellékelt volna hozzá kellemesen csípős megjegyzést.


Asame hangja immár nyugodt, szelíd és kedves. Nem kell látnom az arcát, hogy tudjam, mosolyog, noha azért látom is az örömét. Az ő öröme az enyém is, melyet megértek és annak is örülök, hogy Akihito végre magához tért. Ez jó jel és esélyt kaptunk arra, hogy az Asame számára hiányzó kirakósdarabot is megtalálhassuk és a helyére illeszthessük. Remélem, hogy sikerül. Elmosolyodom a megjegyzésen, majd meglepődöm Akihito kérésén.

- Nem igazán vagyok híve az ilyesminek, de már fenyegettem ezzel, úgyhogy azért annyira távol sem áll tőlem - válaszolok is rá. Elgondolkodtató, mennyire szánta perverznek az ötletét, mindenesetre elég érdekes látványt nyújt a képzeletbeli Asame az ágyhoz kötözve. Majd megkérdezem, mennyire tetszetős számára ez, mert az arckifejezését látni szeretném.


A gyengédségből, amellyel Asame hozzám szokott érni, kijut Akihitonak is. Ettől egy kicsit furcsán érzem magam, mert úgy hittem eddig, hogy ez csak és kizárólag az én privilégiumom, de igyekszem levetkőzni a féltékenységemet, hiszen baromság a szerelmed legjobb barátjára féltékenynek lenni. Jó, ez is a készlet alaptartozéka, erre akkor jöttem rá, mikor a családomat való támogatásról esett szó még anno, hiszen olyan elemi, pusztító és gyűlölnivaló féltékenységet éreztem Ayako irányába, hogy az elmondhatatlan. Mindenesetre megküzdök magammal, és a győzelemhez nagyban hozzájárul az a hajborzolás, amit Asamétól kapok. Még egy utolsó pillantást vetek a nyugodt, szemeit lehunyt Akihitora, azzal követem a rosszfiúmat a dolgozószobájába.

- Elmondod, mi történt, miért tűntél el? - kérdezem meg csendesen őt.