Az első dolog, ami eszembe jut, mikor felnyomja magát hozzám Asame, hogy a sebével nem biztos, hogy már ennyi mindent megtehet. Ma volt edzés, leszámolás, úszott is, … De persze hallgatok, mert egy csókkal belém fojtja még azt a szót is, amit ki sem akartam mondani, másrészt még mindig nem érzem magam olyan helyzetben, hogy én mondjam meg neki, mit szabad és mit nem kéne még erőltetni. Felnőtt ember, ezt figyelembe véve én meg aztán főleg hallgassak a magam tizenhét évével.
Összevizez a mozdulattal és azzal is, hogy rám támaszkodik, de nem bánom egy cseppet sem. Magamba mélyedve túrom át újra és újra a haját, majd vállára csúsztatom a kezem és addig hajolok előre, míg az arcomat vizes tincseire nem tudom fektetni. Asame közelsége megnyugtat egy kicsit, a csend pedig hasznosnak bizonyul, mert ha megkérdezné, mit érzek, mire gondolok, csak hosszú politikusbeszédre tellene tőlem: ööö... ööööö... De komolyan. Van bennem valamiféle idegesség, amit már meg kellett volna szoknom, de kétlem, hogy valaha menni fog. Asame túl fontos nekem, ő a talaj, amin állok és nélküle pofára esnék, vagy seggre ülnék, aztán ember legyen a talpán, aki felállít. És persze megint igazolódik, hogy nem véletlenül érzek feszültséget, mert amiket elmond nekem, azok tovább növelik azt. Sajnos Asame nem érti meg, vagy nem akarja elfogadni, hogy távol akarok lenni Kazutól, mert a barátom és semmiképp sem engedhetem meg, hogy belekeveredjen ebbe az egészbe. Neki is megmondtam, hogy ha belecsúszik, célpontot csinál magából, akkor Nishidának is lesz oka a fejfájásra. Egyszerűen nem akarom, hogy Kazu miattam megsérüljön, veszélybe kerüljön, azt meg aztán pláne nem, hogy meghaljon. Elméletileg nem kellene féltenem, hiszen yakuza, nyilván a pisztolyával sem csak hadonászni tud, de... ettől még nem fogom kevésbé félteni. Ő az egyetlen barátom, olyan, akivel megosztanék titkos dolgokat, meg minden. Ráadásul mindig az villog a szemem előtt, hogy Asame még találhat másik pártfogoltat magának, hiszen én hiába vagyok alkalmas erre a szerepre, még jó ideig védelemre szorulok, vagyis amíg nem tanít ki, nem nevezhetem magam yakuzának, vagy nem vagyok ehhez elég közel, gyakorlatilag pótolható vagyok. Persze-persze, ez rémes túlzás, de akkor is így gondolom.
Megint nem mondok semmit, nem is követem Asamét, hanem a medence vizét bűvölve lóbálom a lábamat. A fodrozódás, amit keltek, tetszik. Valahogy úgy érzem, ez az állapot segít egy kicsit és döntésre jutok. Kiveszem lábaimat a medencéből, felállok, áttörlöm a lábszáraimat és combjaimat, majd a derekamra csavarom az anyagot és visszamegyek a szobámba. Ott újra megtörölközöm, visszaveszem ma harmadjára a ruháimat, ugyanúgy felöltözöm, mint a medencézés előtt, majd elnyúlok az ágyamon és hosszú percekig meditálok arra, hogy amit kitaláltam, megcsináljam-e. Akarom. Szükségem van rá. Vagyis ezt már döntésnek nevezhetem.
Asame dolgozószobájába megyek, már felsőtestemen átvetettem az övtáskám, amibe minden szükséges cuccot bepakoltam, tehát menetkész vagyok és amint rám figyel, aprót sóhajtok.
- Szeretnék kimenőt – kezdek bele. - Abba a tetkószalonba szeretnék menni, ahol az ékszereimet tetettem be, mert beszélni akarok Tatsukival. Telefonnal nem egyezek ki, máskülönben már felhívtam volna, Kazu pedig nem ismer eléggé, úgyhogy nem tud nekem segíteni, viszont egyedül szeretnék menni. Mármint nyilván testőrséggel – javítom ki magam azonnal. Ebből úgyis értenie kell, hogy az ő társaságát nem kívánom az úthoz, ha engedélyezi.
Tudom, hogy Asaménak nagyon nem tetszik az ötletem, valószínűleg a lehető legrosszabb időpontra időzítettem, de Tatsuki az egyetlen, aki fel tudja belőlem hozni a dolgokat. Asame is képes lenne rá, de ő a kiváltója a bennem gyülekező feszültséggomolyagnak, ráadásul neki dolga van és most nem is igazán tud rám figyelni. Néha kiszakad a munka nyomása alól, aztán visszasüllyed belé és ez így van rendben. Nem akarom hátráltatni, feltartani, nem akarom elvonni a figyelmét. Holnap megint rázós napunk lesz, amire fel kell készülnie, és nekem is. Most ott tartok, hogy a víz, Asame jelenléte, a házban lévő vadállatsereglet, a biztosíték, hogy Kazut bármikor hívhatom, nem elég. Arra van szükségem, ami a tetkószalonban van, arra a feelingre, arra a zenére, arra az emberre. Viszont ha Asame velem akar jönni, akkor meg kell kérnem, hogy ne tegye, mert ez magánút, ehhez kifejezetten nem szeretném, ha csatlakozna. Tervezem elvinni Tatsukihoz, bemutatni őket egymásnak, de nem most. Ahogy anyának sem a közeljövőben akarom bemutatni Asamét, úgy a pirszingesemnek sem. Ez nem az az alkalom, amikor ketten együtt megjelenhetnénk, nem vagyok olyan állapotban. Itt ez a lényeg, a lelkiállapot, anyunál pedig a felkészültség.
Összevizez a mozdulattal és azzal is, hogy rám támaszkodik, de nem bánom egy cseppet sem. Magamba mélyedve túrom át újra és újra a haját, majd vállára csúsztatom a kezem és addig hajolok előre, míg az arcomat vizes tincseire nem tudom fektetni. Asame közelsége megnyugtat egy kicsit, a csend pedig hasznosnak bizonyul, mert ha megkérdezné, mit érzek, mire gondolok, csak hosszú politikusbeszédre tellene tőlem: ööö... ööööö... De komolyan. Van bennem valamiféle idegesség, amit már meg kellett volna szoknom, de kétlem, hogy valaha menni fog. Asame túl fontos nekem, ő a talaj, amin állok és nélküle pofára esnék, vagy seggre ülnék, aztán ember legyen a talpán, aki felállít. És persze megint igazolódik, hogy nem véletlenül érzek feszültséget, mert amiket elmond nekem, azok tovább növelik azt. Sajnos Asame nem érti meg, vagy nem akarja elfogadni, hogy távol akarok lenni Kazutól, mert a barátom és semmiképp sem engedhetem meg, hogy belekeveredjen ebbe az egészbe. Neki is megmondtam, hogy ha belecsúszik, célpontot csinál magából, akkor Nishidának is lesz oka a fejfájásra. Egyszerűen nem akarom, hogy Kazu miattam megsérüljön, veszélybe kerüljön, azt meg aztán pláne nem, hogy meghaljon. Elméletileg nem kellene féltenem, hiszen yakuza, nyilván a pisztolyával sem csak hadonászni tud, de... ettől még nem fogom kevésbé félteni. Ő az egyetlen barátom, olyan, akivel megosztanék titkos dolgokat, meg minden. Ráadásul mindig az villog a szemem előtt, hogy Asame még találhat másik pártfogoltat magának, hiszen én hiába vagyok alkalmas erre a szerepre, még jó ideig védelemre szorulok, vagyis amíg nem tanít ki, nem nevezhetem magam yakuzának, vagy nem vagyok ehhez elég közel, gyakorlatilag pótolható vagyok. Persze-persze, ez rémes túlzás, de akkor is így gondolom.
Megint nem mondok semmit, nem is követem Asamét, hanem a medence vizét bűvölve lóbálom a lábamat. A fodrozódás, amit keltek, tetszik. Valahogy úgy érzem, ez az állapot segít egy kicsit és döntésre jutok. Kiveszem lábaimat a medencéből, felállok, áttörlöm a lábszáraimat és combjaimat, majd a derekamra csavarom az anyagot és visszamegyek a szobámba. Ott újra megtörölközöm, visszaveszem ma harmadjára a ruháimat, ugyanúgy felöltözöm, mint a medencézés előtt, majd elnyúlok az ágyamon és hosszú percekig meditálok arra, hogy amit kitaláltam, megcsináljam-e. Akarom. Szükségem van rá. Vagyis ezt már döntésnek nevezhetem.
Asame dolgozószobájába megyek, már felsőtestemen átvetettem az övtáskám, amibe minden szükséges cuccot bepakoltam, tehát menetkész vagyok és amint rám figyel, aprót sóhajtok.
- Szeretnék kimenőt – kezdek bele. - Abba a tetkószalonba szeretnék menni, ahol az ékszereimet tetettem be, mert beszélni akarok Tatsukival. Telefonnal nem egyezek ki, máskülönben már felhívtam volna, Kazu pedig nem ismer eléggé, úgyhogy nem tud nekem segíteni, viszont egyedül szeretnék menni. Mármint nyilván testőrséggel – javítom ki magam azonnal. Ebből úgyis értenie kell, hogy az ő társaságát nem kívánom az úthoz, ha engedélyezi.
Tudom, hogy Asaménak nagyon nem tetszik az ötletem, valószínűleg a lehető legrosszabb időpontra időzítettem, de Tatsuki az egyetlen, aki fel tudja belőlem hozni a dolgokat. Asame is képes lenne rá, de ő a kiváltója a bennem gyülekező feszültséggomolyagnak, ráadásul neki dolga van és most nem is igazán tud rám figyelni. Néha kiszakad a munka nyomása alól, aztán visszasüllyed belé és ez így van rendben. Nem akarom hátráltatni, feltartani, nem akarom elvonni a figyelmét. Holnap megint rázós napunk lesz, amire fel kell készülnie, és nekem is. Most ott tartok, hogy a víz, Asame jelenléte, a házban lévő vadállatsereglet, a biztosíték, hogy Kazut bármikor hívhatom, nem elég. Arra van szükségem, ami a tetkószalonban van, arra a feelingre, arra a zenére, arra az emberre. Viszont ha Asame velem akar jönni, akkor meg kell kérnem, hogy ne tegye, mert ez magánút, ehhez kifejezetten nem szeretném, ha csatlakozna. Tervezem elvinni Tatsukihoz, bemutatni őket egymásnak, de nem most. Ahogy anyának sem a közeljövőben akarom bemutatni Asamét, úgy a pirszingesemnek sem. Ez nem az az alkalom, amikor ketten együtt megjelenhetnénk, nem vagyok olyan állapotban. Itt ez a lényeg, a lelkiállapot, anyunál pedig a felkészültség.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése