Amikor Asame a füléhez emeli a telefont, már tudom, hogy megint megkapom, amit akarok. Érzek némi örömöt, de azért azzal is tisztában vagyok, hogy megküzdött magával, hogy engedélyezze nekem ezt a kimenőt és megkéri majd az árát. Nekem ez így abszolút rendben van, ezért csak komoly képpel nézem őt, míg telefonál. Nem tetszik a hangnem, ahogy Ryuuichivel beszél, de megértem az okát és kihallom a telefonból, hogy a testőrnek egy cseppet sem tetszik az ötletem. Nem meglepő ez a számomra. Kicsit bűntudatom támad az egész miatt, mert Asame simán teljesíti, amit szeretnék, mintha nem lennék képes lemondani róla. Pedig képes vagyok rá, csak akkor megkattanok.
Végül én is megkapom a figyelmét és kemény szavakkal szankcionál. Számítottam erre, mondhatni, olcsón megúszom az alkunkat, legalábbis egyelőre úgy tűnik, ezért minden feltételére rábólintok. Az már egy kicsit más kérdés, hogy mi hogyan fog megvalósulni abból, amit kér, de nem megyek el úgy, hogy idegbajt hozok rá. Majd megoldom. Nyilván nem véletlenül nélküle akarok menni. Nem veszem félvállról a kéréseit, sőt, igazából úgy érzem, azzal, hogy enged nekem, hatalmas súlyt vesz a lelkére. Félt, annyira, hogy elfelejt gyengéd lenni velem, még nekem is parancsol. Hiába tudja, hogy ha kér, előbb engedek, képtelen rá, én viszont ezt észben tartva nem veszem fel a nem is létező kesztyűt. Mindent, amit érez, egy nagy, szoros öleléssel fejez ki. Olyan ez, mintha bocsánatot kérne a keménységéért, a parancsolásáért, azt suttogná a fülembe, hogy mindennél jobban szeret és most baromira megdolgozom őt, mert már most aggódik és félt. Hálásan bújok hozzá, szinte belesóhajtok megkönnyebbülten abba, ahogy a karjai közé zár és mikor nem látja, elmosolyodom. Örülök, hogy így érez irántam, boldoggá tesz. Szerelmes kis csókot nyomok a nyakára búcsúzóul, aztán magára hagyom. Kemény órák várnak rá, ebben biztos vagyok, de vállalta. Mondhatott volna nemet, hiszen nagyon megfontoltam azt mondtam, szeretném és nem azt, hogy akarom. Ha még nem is érzi e kettő közt a különbséget, úgyis meg fogja érezni.
A testőrök feszesen kihúzva magukat várnak, kivéve Ryuuichi, aki valósággal tajtékzik. Azonnal hozzám lép és atyai szigorral rontana rám, én azonban egy pillanat alatt ott termek előtte és szájára teszem a kezem.
- Ne – kérem iszonyú komolyan és határozottan. - Tisztában vagyok a kérésem súlyával. Azzal is, hogy kockázatos, amit akarok, de Asame mondhatott volna rá nemet, elfogadtam volna, de nem tette. Innentől kezdve én sem mondok nemet az ő akaratára és csak azért nem ágáltam azellen, hogy téged is mellém adjon, mert ad egy, akkor nem engedett volna el, ad kettő, ha el is engedett volna, gyomorgörccsel várna haza. Megbeszéltük már, hogy nem akarok Asaménak rosszat, sőt, és nem akarok veled is olyan csatákat vívni, mint Naotoval, mert az leginkább Asaménak rossz. Nem véletlenül nem telefonon keresztül akarok beszélni Tatsukival, nem véletlenül nem elég Kazu és nem véletlenül akarom, hogy ne jöjjön velem Asame – kötök ki mindent pontosan, azzal becsúszom a kocsiba. Látom, hogy a véreb annyira indulatos, hogy inkább visszafogja magát, mintsem most valami olyasmit mondjon, amitől egymás torkának ugrunk, inkább a testőrségem is beül a járműbe, megadom a címet és hosszú hallgatásra ítéljük magunkat, hogy a béke megmaradjon.
Hülyén érzem magam így, de nyilván meg kell szoknom és nem csak Fei miatt, hanem ez hozzá tartozik a yakuzaléthez. Hiába szeretném, ha nekem nem lenne szükségem vérebekre, lesz. Ez elkerülhetetlen. Nem tudok mindenhol ott lenni és mindent egyedül megoldani. Lopva a két mellettem ülőre pillantok, majd a visszapillantóban találkozik Ryuuval és a negyedik férfivel is a tekintetünk, aztán előkeresem a Nokiámat, hogy értesítsem Tatsukit az érkezésemről, ebből ő tudni fogja, hogy szeretném, hogy mire odaérek, kirúgna mindenkit, végül elteszem a telefont és megköszörülöm a torkomat, hogy ezzel hívjam fel hallgatóságom figyelmét a mondandómra.
- Asame azt kérte tőlem, hogy fél méternél távolabb ne menjek tőletek, de egy fél méteres sugarú táv nekem kevés. Térre van szükségem, ezért nem akarom, hogy a számban álljatok. A szalonból két helyen lehet kijutni, a bejáraton, ahol érkezünk és egy hátsó ajtón. Elég, ha ott posztoltok, de a szalonon belül, mert kerülendő a feltűnés. Tatsukit évek óta ismerem – folytatom rendíthetetlenül -, megbízom benne. Olyan számomra, mint egy pszichológus és azért jövök el hozzá, hogy megtúrja a lelkem, ezért nem akarok egyikőtökkel sem egy légtérben lenni, Asaméhoz pedig egyetlen szó sem juthat vissza. Senki sem szeretné, hogy amikor bármilyen orvosával konzultál, egy harmadik ember ott legyen, ennyi az egész – zárom ezzel le a monológomat.
Végül én is megkapom a figyelmét és kemény szavakkal szankcionál. Számítottam erre, mondhatni, olcsón megúszom az alkunkat, legalábbis egyelőre úgy tűnik, ezért minden feltételére rábólintok. Az már egy kicsit más kérdés, hogy mi hogyan fog megvalósulni abból, amit kér, de nem megyek el úgy, hogy idegbajt hozok rá. Majd megoldom. Nyilván nem véletlenül nélküle akarok menni. Nem veszem félvállról a kéréseit, sőt, igazából úgy érzem, azzal, hogy enged nekem, hatalmas súlyt vesz a lelkére. Félt, annyira, hogy elfelejt gyengéd lenni velem, még nekem is parancsol. Hiába tudja, hogy ha kér, előbb engedek, képtelen rá, én viszont ezt észben tartva nem veszem fel a nem is létező kesztyűt. Mindent, amit érez, egy nagy, szoros öleléssel fejez ki. Olyan ez, mintha bocsánatot kérne a keménységéért, a parancsolásáért, azt suttogná a fülembe, hogy mindennél jobban szeret és most baromira megdolgozom őt, mert már most aggódik és félt. Hálásan bújok hozzá, szinte belesóhajtok megkönnyebbülten abba, ahogy a karjai közé zár és mikor nem látja, elmosolyodom. Örülök, hogy így érez irántam, boldoggá tesz. Szerelmes kis csókot nyomok a nyakára búcsúzóul, aztán magára hagyom. Kemény órák várnak rá, ebben biztos vagyok, de vállalta. Mondhatott volna nemet, hiszen nagyon megfontoltam azt mondtam, szeretném és nem azt, hogy akarom. Ha még nem is érzi e kettő közt a különbséget, úgyis meg fogja érezni.
A testőrök feszesen kihúzva magukat várnak, kivéve Ryuuichi, aki valósággal tajtékzik. Azonnal hozzám lép és atyai szigorral rontana rám, én azonban egy pillanat alatt ott termek előtte és szájára teszem a kezem.
- Ne – kérem iszonyú komolyan és határozottan. - Tisztában vagyok a kérésem súlyával. Azzal is, hogy kockázatos, amit akarok, de Asame mondhatott volna rá nemet, elfogadtam volna, de nem tette. Innentől kezdve én sem mondok nemet az ő akaratára és csak azért nem ágáltam azellen, hogy téged is mellém adjon, mert ad egy, akkor nem engedett volna el, ad kettő, ha el is engedett volna, gyomorgörccsel várna haza. Megbeszéltük már, hogy nem akarok Asaménak rosszat, sőt, és nem akarok veled is olyan csatákat vívni, mint Naotoval, mert az leginkább Asaménak rossz. Nem véletlenül nem telefonon keresztül akarok beszélni Tatsukival, nem véletlenül nem elég Kazu és nem véletlenül akarom, hogy ne jöjjön velem Asame – kötök ki mindent pontosan, azzal becsúszom a kocsiba. Látom, hogy a véreb annyira indulatos, hogy inkább visszafogja magát, mintsem most valami olyasmit mondjon, amitől egymás torkának ugrunk, inkább a testőrségem is beül a járműbe, megadom a címet és hosszú hallgatásra ítéljük magunkat, hogy a béke megmaradjon.
Hülyén érzem magam így, de nyilván meg kell szoknom és nem csak Fei miatt, hanem ez hozzá tartozik a yakuzaléthez. Hiába szeretném, ha nekem nem lenne szükségem vérebekre, lesz. Ez elkerülhetetlen. Nem tudok mindenhol ott lenni és mindent egyedül megoldani. Lopva a két mellettem ülőre pillantok, majd a visszapillantóban találkozik Ryuuval és a negyedik férfivel is a tekintetünk, aztán előkeresem a Nokiámat, hogy értesítsem Tatsukit az érkezésemről, ebből ő tudni fogja, hogy szeretném, hogy mire odaérek, kirúgna mindenkit, végül elteszem a telefont és megköszörülöm a torkomat, hogy ezzel hívjam fel hallgatóságom figyelmét a mondandómra.
- Asame azt kérte tőlem, hogy fél méternél távolabb ne menjek tőletek, de egy fél méteres sugarú táv nekem kevés. Térre van szükségem, ezért nem akarom, hogy a számban álljatok. A szalonból két helyen lehet kijutni, a bejáraton, ahol érkezünk és egy hátsó ajtón. Elég, ha ott posztoltok, de a szalonon belül, mert kerülendő a feltűnés. Tatsukit évek óta ismerem – folytatom rendíthetetlenül -, megbízom benne. Olyan számomra, mint egy pszichológus és azért jövök el hozzá, hogy megtúrja a lelkem, ezért nem akarok egyikőtökkel sem egy légtérben lenni, Asaméhoz pedig egyetlen szó sem juthat vissza. Senki sem szeretné, hogy amikor bármilyen orvosával konzultál, egy harmadik ember ott legyen, ennyi az egész – zárom ezzel le a monológomat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése