Kölcsön kinyír visszanyír, ugye te vadállat? Szóval akkor most csendkirályt játszunk és azon gondolkodunk, ki bírja tovább. Nem én, ez egyértelmű. Vagy most mégsem? Inkább megmozgatom a vállaimat, a nyakamat, majd csavarva párat kulcsolt kezeimen az ujjaimat és a csuklóimat is kilazítom. Mire befejezem, a ház ura is végez a meditációval, én pedig nyugodtan, tétlenül várom, hogy kibökje, mit akar. De persze nem szóval indít, hanem vadiúj pólóm kívánja már az első viseléskor két számmal növelni, hogy biztosan beleférjek. Hát... azzal az ötven kilóval, amivel rendelkezem, nem nehéz kis helyen is elférni. Bezzeg te... che!
Apró élveteg kis mosollyal válaszolok intelmére, aztán elkapom a felém hajított tárgyat és eltátom a szám. Nem sokáig maradok így, nem fagyok bele a pillanatba, épp csak addig, míg egy grimasszal nem bővül a repertoárom.
- Te most tanítani akarsz? - kérdezem hitetlenkedve. Baszki, olyan úri bánásmódban részesülök, hogy még a végén azt találom hinni, hogy az utódoddá akarsz nevelni, te hülye! Még most se hiszem el, hogy azért hívott le hajnalok hajnalán, hogy kardvívásra oktasson. Ez... annyira... nem rá vall... Kezdem tökre nem érteni, mit keresek én itt. Mármint nem a dojoban, hanem úgy általában ennél a címeres ökörnél. Na jó, Deon, szedd össze magad, ez kritikán aluli! Gyorsan kifújom magamból a levegőt, majd egy jelentőségteljes, újabb pillantást vetek a fegyverimitációra, hogy aztán újra felnézzek... rá. Most nem tudom egyszerűen másmilyen szóval méltatni. Ez... megbuggyant. Romlott tejet adtak neki és azt hiszi, készülnie kell a halálra, pedig csak elég lenne kicsit tovább ülnie a vécén. Vagy nem tudom. De ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni. Túl komolyan méreget ahhoz, hogy elfelejtsem azt, amit az előbb még viccesen vágtam magamban a fejéhez.
Le kell higgadnom. Ilyen kalapáló, ideges szívvel rohadtul nem tudok semmit sem felfogni. Volt egy kérdés, amire válaszolnom illene.
- Magánban karatét tanultam gyerekként úgy két év erejéig, nagyjából ennyi a japán férfiakéhoz mérhető tudásom – vallom be, megadva magamon a támadási felületet. Most nem érdekel. Ez túl meredek ahhoz, hogy lavírozzak, mert könnyen kicsúszhat alólam az egyensúly és a talajt fogás fájdalmas, akár csonttöréssel járó mutatvány lenne, amit nem vállalnék be, ha egy mód van rá. - Ez most komoly? - Ahogy megkérdezem, lódítok egyet a kardon. - Szerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha visszafeküdnénk egy kicsit az ágyunkba. Te beteg vagy, én meg nem ébredtem fel. - A csípős megjegyzések nem maradhatnak el, ez Deon-szokás, nem tudok róluk lemondani.
Még kicsit emésztem a dolgot, aztán... elfogadom. Van más választásom? Ha lenne is, minek választanék mást? Hiszen ez remek lehetőség. Elvigyorodva csapok a levegőbe. Nem számít, hogy a mozdulat ormótlan mása sem lehet annak, amit Asame végez egy igazi karddal, megmondtam, hogy sosem volt ilyesmi a kezemben. Az más kérdés, hogy nem ilyen nyíltan. De egyértelműen, azért ennyire nem bolond ő sem.
- Ez csak kettőnk játéka – utasítom rendre őt könnyed hangnemben. - A Sárkányod majd megtanulja, hogy az utolsó korty a legbecsesebb egy finom cigiből és egy jóra megcsinált kávéból, úgyhogy ha elveszi tőlem, nem jár jól – jelentem ki némi sértődöttséggel a hangomban.
A felszólítás megint felhozza belőlem azt az apró kis hehét, azt a teljesen önkéntelen, őszinte kuncogás- vagy nevetésfélét.
- Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sorsot szánsz nekem – kezdem a fegyvert bámulva. - Most mi lesz, nekem ugrasz és ha kivédem az ütéseidet, nem kell este a sebeimet nyalogatnom, ha meg nem, így jártam? Kicsit kiegyenlítetlen harc lenne, mert én tévében sem nagyon néztem vívást. Filmekben néha volt, de a három testőr-féle figurát előbb megmutatom, mint azt, ahogy te használod a kardod. - Eszembe jut egy... másikkard... amit nem használ. És ettől be kell harapnom az ajkaim és erősen koncentrálnom is kell, nehogy felröhögjek. Közben egy pillanatra sem veszítem szem elől őkelmét, mert számítok az imitált élet-halál harcra. Van annál rosszabb ebben a helyzetben? Egyelőre nem jut eszembe ilyesmi, úgyhogy erre tudok csak számítani. Van egy olyan sejtésem, még a három testőr-féle figuránál is előbb ugrik be a legyezőforgatás, úgyhogy csak várok, szinte mozdulatlanul, mert ha tudná, hogy anyámtól ellestem a gyakorlásai közben ezt-azt, lehet, hogy kiröhögne, az pedig... fájna. Mert anyámat szeretem, függetlenül attól, hogy három éve távol tartom magamtól, nehogy az apám ellenem használja fel őt, vagy ha egyszer mégis sikerülne ellenem fordítania őt, akkor ne tudjon térdre kényszeríteni
Apró élveteg kis mosollyal válaszolok intelmére, aztán elkapom a felém hajított tárgyat és eltátom a szám. Nem sokáig maradok így, nem fagyok bele a pillanatba, épp csak addig, míg egy grimasszal nem bővül a repertoárom.
- Te most tanítani akarsz? - kérdezem hitetlenkedve. Baszki, olyan úri bánásmódban részesülök, hogy még a végén azt találom hinni, hogy az utódoddá akarsz nevelni, te hülye! Még most se hiszem el, hogy azért hívott le hajnalok hajnalán, hogy kardvívásra oktasson. Ez... annyira... nem rá vall... Kezdem tökre nem érteni, mit keresek én itt. Mármint nem a dojoban, hanem úgy általában ennél a címeres ökörnél. Na jó, Deon, szedd össze magad, ez kritikán aluli! Gyorsan kifújom magamból a levegőt, majd egy jelentőségteljes, újabb pillantást vetek a fegyverimitációra, hogy aztán újra felnézzek... rá. Most nem tudom egyszerűen másmilyen szóval méltatni. Ez... megbuggyant. Romlott tejet adtak neki és azt hiszi, készülnie kell a halálra, pedig csak elég lenne kicsit tovább ülnie a vécén. Vagy nem tudom. De ezzel most nem nagyon tudok mit kezdeni. Túl komolyan méreget ahhoz, hogy elfelejtsem azt, amit az előbb még viccesen vágtam magamban a fejéhez.
Le kell higgadnom. Ilyen kalapáló, ideges szívvel rohadtul nem tudok semmit sem felfogni. Volt egy kérdés, amire válaszolnom illene.
- Magánban karatét tanultam gyerekként úgy két év erejéig, nagyjából ennyi a japán férfiakéhoz mérhető tudásom – vallom be, megadva magamon a támadási felületet. Most nem érdekel. Ez túl meredek ahhoz, hogy lavírozzak, mert könnyen kicsúszhat alólam az egyensúly és a talajt fogás fájdalmas, akár csonttöréssel járó mutatvány lenne, amit nem vállalnék be, ha egy mód van rá. - Ez most komoly? - Ahogy megkérdezem, lódítok egyet a kardon. - Szerintem mindkettőnknek jobb lenne, ha visszafeküdnénk egy kicsit az ágyunkba. Te beteg vagy, én meg nem ébredtem fel. - A csípős megjegyzések nem maradhatnak el, ez Deon-szokás, nem tudok róluk lemondani.
Még kicsit emésztem a dolgot, aztán... elfogadom. Van más választásom? Ha lenne is, minek választanék mást? Hiszen ez remek lehetőség. Elvigyorodva csapok a levegőbe. Nem számít, hogy a mozdulat ormótlan mása sem lehet annak, amit Asame végez egy igazi karddal, megmondtam, hogy sosem volt ilyesmi a kezemben. Az más kérdés, hogy nem ilyen nyíltan. De egyértelműen, azért ennyire nem bolond ő sem.
- Ez csak kettőnk játéka – utasítom rendre őt könnyed hangnemben. - A Sárkányod majd megtanulja, hogy az utolsó korty a legbecsesebb egy finom cigiből és egy jóra megcsinált kávéból, úgyhogy ha elveszi tőlem, nem jár jól – jelentem ki némi sértődöttséggel a hangomban.
A felszólítás megint felhozza belőlem azt az apró kis hehét, azt a teljesen önkéntelen, őszinte kuncogás- vagy nevetésfélét.
- Legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ilyen sorsot szánsz nekem – kezdem a fegyvert bámulva. - Most mi lesz, nekem ugrasz és ha kivédem az ütéseidet, nem kell este a sebeimet nyalogatnom, ha meg nem, így jártam? Kicsit kiegyenlítetlen harc lenne, mert én tévében sem nagyon néztem vívást. Filmekben néha volt, de a három testőr-féle figurát előbb megmutatom, mint azt, ahogy te használod a kardod. - Eszembe jut egy... másikkard... amit nem használ. És ettől be kell harapnom az ajkaim és erősen koncentrálnom is kell, nehogy felröhögjek. Közben egy pillanatra sem veszítem szem elől őkelmét, mert számítok az imitált élet-halál harcra. Van annál rosszabb ebben a helyzetben? Egyelőre nem jut eszembe ilyesmi, úgyhogy erre tudok csak számítani. Van egy olyan sejtésem, még a három testőr-féle figuránál is előbb ugrik be a legyezőforgatás, úgyhogy csak várok, szinte mozdulatlanul, mert ha tudná, hogy anyámtól ellestem a gyakorlásai közben ezt-azt, lehet, hogy kiröhögne, az pedig... fájna. Mert anyámat szeretem, függetlenül attól, hogy három éve távol tartom magamtól, nehogy az apám ellenem használja fel őt, vagy ha egyszer mégis sikerülne ellenem fordítania őt, akkor ne tudjon térdre kényszeríteni
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése