Az órámra pillantva oltom el immáron harmadik cigarettámat és nem igazán tudom eldönteni, hogy most mi lenne a jó, ha hagynám még Deont, vagy ránéznék, mi van vele. Oké, az egy dolog, hogy órákig képes szarakodni a tükör előtt, de lévén, hogy sem vendéget nem várunk, sem menni nem megyünk sehová, az órákig szöszölés feleslegesnek tűnik. Részemről legalábbis. Végül döntök. Felállok és elmászom a konyhába. A reggelije már az asztalon várja a kávéval együtt. Kérek magamnak is még egy kávét és tálcára rakatom a reggelijével egyetemben, majd elindulok vele szobám felé. Ha nincs ott, akkor tényleg ottfelejtette magát a tükör előtt a szobájában.
Sokszor megfordul a fejemben, míg elérek az ajtóig, hogy ez az a szakma, amit soha a büdös életben nem csinálnék. Na nem azért, mert nehéz, mert nem az, csak... egész nap tele tálcákkal rohangálni rosszabb, mint egy edzés Akihitoval. Elég hülyén érzem magam azért így, egy tálcával a kezemben rohangálva, pisztollyal az oldalamon. Az egészben van valami abszurd. Mintha a kegyetlen gyilkos vacsorát vinne az áldozatának. Majdnem jó is lenne a hasonlat, de csak majdnem. Kinyitom a szobaajtót és belépve rajta egyenesen az asztalhoz viszem a tálcát, rá sem nézve Deonra és az ágyra. Miért? Mert nem akarom zavarni, ha még esetleg kellene neki pár perc.
Igazából nem tudom, ez a gyógyszer hogy vagy miként hat nála, olvastam ugyan a papírjait, de az orvosi szövegelés nem az én világom, Takashinak pedig direkt nem akartam megmutatni. Deon dolga, hogy kit mennyire avat bele és ez így van rendjén. Mielőtt elindulnék, rágyújtok még és háttal neki azért csendesen rákérdezek:
- Minden rendben, csibém?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése