Szédülve, a hányingerrel küzdve heverek, a takarót lerúgtam, a párna már nincs a fejem alatt. Szeretnék megnyugodni, így a paplan után fordulok. Először elvétem, a levegőbe markolok, mert még szét van csúszva az érzékelésem, de másodjára már sikerül magam előtt bemérnem a tárgyat és ha küzdve is, de felcibálom magamra. Oldalra fordulok, összegömbölyödöm és fejem a takaró sarkára fektetem. A szívem lassan csillapodik és a száguldó forgás is apad, s a levegőbe kellemes cigarettafüst kezd terjengeni.
He...?
Pislogok. Megtörlöm szemeim, kidörgölöm belőlük a könnyeket és addig harcolok a testemmel, míg fókuszálni nem bírok. A szobában, háttal nekem, Asame áll, és nyugodtan dohányzik. Azt kérdezi, minden rendben van-e, én pedig nem tudom, sírjak-e vagy röhögjek-e rajta.
Nincs rendben minden, itt vagy, pedig tudod, hogy nem akarom, hogy így láss. Annyira utállak... és olyan hálás vagyok neked, amiért figyelsz rám. Látom a tálcát, amiből arra következtetek, ez a delírium hosszabb volt a szokott húsz-harminc percnél, mert Asame aggódott értem és ürügyet szolgáltatva hozta be nekem a reggelimet és a kávémat. Lassan kimászom az ágyból, odatévelygek hozzá és átölelem.
- Lehetne már vasárnap reggel – mondom csendesen, rekedtes hangon. Nem engedem, hogy lássa az arcom, mert még mindig rendíthetetlennek akarok tűnni, holott nagyon könnyen eltántorítható vagyok majdnem bármitől. Arcomat a ruhájába temetem és mintha nyugtatásra szorulna, megsimogatom őt. - Ma mit csinálunk? - kérdezem. Nincs kedvem arról beszélni, hogy a drogkombó, amit szedek, kikészít, mert amint visszanyerem az önkontrollt, az öntudat átveszi a hatalmat és visszacsöppenek a valóságba. Emlékszem a látottakra, az érzettekre, mindenre, de el tudom hitetni magammal, hogy kár ettől félni. Mindenre fel kell készülnünk és akkor nem érhetnek meglepetések, nő a nyerési esélyünk és...
És nem tudunk mindent, ami rohadtul nagy baj. Igenis tudnunk kellene, mire készül Fei, de ha Tatsuki nem tudta még megmondani, akkor valami nagy dobás lehet a terve. De mi? Elképzelésem sincs, mihez férhet hozzá és dobhatja be egy rakás yakuza elé, ám azután, amit Akihitoval csinált, már nem feltételezem, hogy rosszul halad a célja felé. Lehet nála még valaki?
- Lien biztonságban van? - kérdezem meg komolyan Asamét, majd elengedem őt és felülök az asztalra a reggelim mellé, hogy elfogyaszthassam azt. - Nem hiányzik senkinek valamelyik embere? - teszek fel egy újabb kérdést két falat közt. - Azon kívül, hogy felbosszantott, nyerhetett valamit a rendetlenkedésével? Tényleg, egyébként rendben volt tegnap este minden? - faggatózom elgondolkodó hangon.
Tudni akarom, mire készül az a szemétláda. Idegesít, hogy sejtésem sincs róla és még csak abban sem lehetek biztos, hogy Asame is ugyanígy van a dologgal, mert tartok tőle, hogy bármennyire is bevon az utóbbi időben a dolgokba, elhallgathat bizonyos infókat előlem. Ahogy én sem szóltam neki például a tegnapi spicces kalandomról, ami miatt Ryuuichinek is köszönetet kellene mondanom, mert az ő érdeme is, hogy nem rúgták ketté a valagunkat.
He...?
Pislogok. Megtörlöm szemeim, kidörgölöm belőlük a könnyeket és addig harcolok a testemmel, míg fókuszálni nem bírok. A szobában, háttal nekem, Asame áll, és nyugodtan dohányzik. Azt kérdezi, minden rendben van-e, én pedig nem tudom, sírjak-e vagy röhögjek-e rajta.
Nincs rendben minden, itt vagy, pedig tudod, hogy nem akarom, hogy így láss. Annyira utállak... és olyan hálás vagyok neked, amiért figyelsz rám. Látom a tálcát, amiből arra következtetek, ez a delírium hosszabb volt a szokott húsz-harminc percnél, mert Asame aggódott értem és ürügyet szolgáltatva hozta be nekem a reggelimet és a kávémat. Lassan kimászom az ágyból, odatévelygek hozzá és átölelem.
- Lehetne már vasárnap reggel – mondom csendesen, rekedtes hangon. Nem engedem, hogy lássa az arcom, mert még mindig rendíthetetlennek akarok tűnni, holott nagyon könnyen eltántorítható vagyok majdnem bármitől. Arcomat a ruhájába temetem és mintha nyugtatásra szorulna, megsimogatom őt. - Ma mit csinálunk? - kérdezem. Nincs kedvem arról beszélni, hogy a drogkombó, amit szedek, kikészít, mert amint visszanyerem az önkontrollt, az öntudat átveszi a hatalmat és visszacsöppenek a valóságba. Emlékszem a látottakra, az érzettekre, mindenre, de el tudom hitetni magammal, hogy kár ettől félni. Mindenre fel kell készülnünk és akkor nem érhetnek meglepetések, nő a nyerési esélyünk és...
És nem tudunk mindent, ami rohadtul nagy baj. Igenis tudnunk kellene, mire készül Fei, de ha Tatsuki nem tudta még megmondani, akkor valami nagy dobás lehet a terve. De mi? Elképzelésem sincs, mihez férhet hozzá és dobhatja be egy rakás yakuza elé, ám azután, amit Akihitoval csinált, már nem feltételezem, hogy rosszul halad a célja felé. Lehet nála még valaki?
- Lien biztonságban van? - kérdezem meg komolyan Asamét, majd elengedem őt és felülök az asztalra a reggelim mellé, hogy elfogyaszthassam azt. - Nem hiányzik senkinek valamelyik embere? - teszek fel egy újabb kérdést két falat közt. - Azon kívül, hogy felbosszantott, nyerhetett valamit a rendetlenkedésével? Tényleg, egyébként rendben volt tegnap este minden? - faggatózom elgondolkodó hangon.
Tudni akarom, mire készül az a szemétláda. Idegesít, hogy sejtésem sincs róla és még csak abban sem lehetek biztos, hogy Asame is ugyanígy van a dologgal, mert tartok tőle, hogy bármennyire is bevon az utóbbi időben a dolgokba, elhallgathat bizonyos infókat előlem. Ahogy én sem szóltam neki például a tegnapi spicces kalandomról, ami miatt Ryuuichinek is köszönetet kellene mondanom, mert az ő érdeme is, hogy nem rúgták ketté a valagunkat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése