Azt hiszem, ez az első pillanat, amikor kétszer is meggondolom, hagyjam-e, hogy közel lépjen hozzám, holott még a fegyverét is leteszi. Nem tudom, miért, mi miatt akarok elfutni, mikor ugyanúgy akarom, hogy tanítson, mint az előző percben, amikor megláttam ennek lehetőségét. Mégis rászorítok a kardra és feszülten várom, ebből mi sül ki. Idegessé tesz, hogy látok valamit messze magam előtt és kurvára nem vagyok biztos benne, hogy nem csal meg a szemem. Tudom, ha lehunynám és képes lennék lenyugodva kicsit rámeditálni a dologra, olyan tiszta lenne az egész, mintha pont az orrom előtt lenne, de... most először... azt hiszem... félek. Mégis mi a franctól?! Attól nem ijedtem be, hogy két nagymelák üldöz, hogy ez a férfi bármelyik pillanatban átvághatja a torkom, vagy olyasmit tehet velem, amire nem biztos, hogy fel bírok készülni. Akkor ettől az egészen egyszerű dologtól miért?
A szám kiszárad és az a valamicske nyál is, ami benne maradt, nagyon nehezen kúszik le a nyelésem folytán a torkomon. Mitől gyulladtam be? De most tényleg. És még a hang is hallgat a fejemben. Amikor szükségem lenne rá, kérdezek tőle valamit, csak néma csend és hullaszag a válasz, de amikor bezzeg jobb, ha kussol, úgy pofázik, mint én. Nem hiába, hiszen a saját belső hangom. Milyen legyen, ha nem olyan, mint akié? Mindegy. Szóval... most min görcsölök?
Zavarna-e? Mi is? Picsába, mindent elfelejtek így! Rohadtul nem így képzeltem el azt, ahogy majd hozzám közelít. Azt gondoltam, valami vadállat módjára próbálkozik, erre nem. És nem örülök a meglepetésnek, hogy határozott, mégis gyengéd velem, mert valami olyan szentségbe léptet be, amibe – szépíthetem, de minek? -, félek belépni. Az egy normális dolog, hogy én nyitott könyv vagyok a számára, ami ráadásul nem is hieroglifákkal van tele, hanem számára – sőt, igazából talán csak számára – olvasható szöveggel, az viszont valahogy... kiveri nálam a biztosítékot, hogy nem játszadozik velem, hanem adni akar, tanítást adni. Nem úgy volt, hogy azért vagyok itt, hogy kizsákmányolj?
Szeretnék figyelni a szavaira, de a fejemben tomboló rövid monológok majdnem elnyomják a hangját. Még egy törést viszont nem akarok, így hiába nincs most ellenfelem és hiába esik rohadtul nehezemre, lazábban markolom a kardot. Ha tudná, milyen hetekig felkötött karral ülni, számolni a pergő másodperceket, vagy meditálni, míg bele nem alszik az ember, nem is említené. Látta, hogy volt két csúnya törésem, az egyikkel majdnem műteni is kellett, de a fiatalok csontja – mondták a dokik – még jobban képes összeforrni, csak akkor lenne nagy cumi, ha már harminc felett lennék. Mindegy. Nem akarok erre gondolni.
Szeretném átadni magam annak, hogy tanít, hogy mozgat. Megmutatni azt, hogy bízom benne, de nehezemre esik. Most, ebben a légkörben és célért egyelőre inkább hasonlítok egy terminátorfigurához, ami épp csak pár alapvető mozdulatra képes, mint egy élő, emberi szervezethez, amelyet igenis lehet irányítani. Értsd meg, Asame, ez nem olyan, mint mikor tökig érő kölyök vagy, nem félsz, hogy beégsz, mert nem ismered ezt a jelenséget, vagy attól, hogy bajt csinálsz, kárt okozol, megsérted a mestered. És a legszarabb az egészben, hogy halvány lilám sincs, ezt hogyan magyarázzam el. Mert most parázom, hogy rohadtul félreértesz.
Megint csak hálát érzek, amiért látsz bennem valamit, amit én magamban nem. Szerinted én érthetek ehhez? Annak ellenére, hogy a vállaim nem nagyon bírják el a kemény terhelést, ezért a karom gyenge? Vagy túlbecsülsz, vagy az én hitem veszett el magamban anélkül, hogy észleltem volna. Legyen utóbbi az igaz, szívből kívánom.
Természetes, hogy kiverem a farkam? Tudod, mit? Ne menjünk bele a részletekbe. Ez most kicsit sem vág ide. Nekem nem. És ahogy lehunyom a szemem, igyekszem a meditáláskor tapasztalható érzést megtalálni. Ellazulni, megbízni a világban és hagyni, hogy hatások érjenek. Most nem olyan könnyű, mint tegnap reggel. Akkor Asame ugyanis elérhetetlen, megközelíthetetlen és reménytelen vágy volt a szememben, most azonban... Az miért természetes, hogy a megfelelési kényszer rám tör és olyasmiktől kezdek félni, amiktől azelőtt nem, vagy csak úszóként? Francba az egésszel! Igenis tanulni fogok, ha pedig ehhez előbb le kell győznöm saját magam, akkor megcsinálom!
Az ereje megvan hozzá, hogy mozgasson, de kell pár pillanat még, hogy a feszültség felengedjen bennem, a vállaim leeresszem, a görcsök kiengedjenek és úgy vigyem véghez a mozdulatokat, ahogy ő kívánja. Továbbra is csukva tartom a szemem, noha szeretném látni is egy-egy fordulásnál, milyen képet vág. Azonban gyász, de félek a látványtól, úgyhogy biztonságosabb a kételyekkel teli sötétséget választani, mint a bizonyosságot. Olyasmitől nem tartok, hogy megsebzem egy ügyetlen vágással vagy szúrással, csak a hülye aggódna ilyesmin, amikor ez az ember még akkor is jó formában van, mikor friss, vérző sebek borítják a testét. Látni nem láttam, mit művelt, de a hangjára tisztán emlékszem. Csak úgy áradt minden suhintásból az erő, a magabiztosság és a pontosság. Ez a láthatatlan tér, amit ha megtanul valaki érzékelni, kevesebb meglepetés éri. Olyasmitől azonban annál jobban rettegek, hogy ügyetlen vagyok, hogy nem érzem az ízét annak, amit ízlelni ad és az egészet elfelejtem.
Amit csinálunk, olyan, mint egy tánc és amikor véget vet neki még a lendület tovább vinne. Olyan, mintha kábulatból térítenének vissza egy pofonnal, legalábbis így érzem magam, ezért nem nyitom fel azonnal a szemhéjaimat. Nem akarom, hogy lássa, milyen hatást tud rám gyakorolni, mert itt még nem tartunk. Ha kiérzi a testemből, az más, mintha látná.
Akihito? Ugyan nem volt sok szerencsém hozzá és nem gondoltam volna, hogy a következő találkozót inkább passzolnám vele, de most... kicsit csalódott vagyok, amiért Asame rábíz. Sajnos már nem bírok lehunyt szemmel tűrni, ezzel elárulom magamat és azt, amit elterveztem már nem is emlékszem, hány fényévvel ezelőtt. Minden, még a dojoba lépésem előtti kis csíny is, ebben a légkörben, mintha egy másik élet lenne; egy másik álom gondosan elkülönítve ettől. Belenézek a kék szemekbe és pontosan azt látom meg bennük, amitől féltem: érzelmeket. De mielőtt felfognék egyet is, elfordítom a fejem és a tekintetem a hátrahagyott gyakorlókardra szegezem. Némán rábólintok az akaratára és belekapaszkodom abba, hogy csak egyelőre nincs rám ideje, hogy pusztán pár óra az egész, aztán visszajön.
A szám kiszárad és az a valamicske nyál is, ami benne maradt, nagyon nehezen kúszik le a nyelésem folytán a torkomon. Mitől gyulladtam be? De most tényleg. És még a hang is hallgat a fejemben. Amikor szükségem lenne rá, kérdezek tőle valamit, csak néma csend és hullaszag a válasz, de amikor bezzeg jobb, ha kussol, úgy pofázik, mint én. Nem hiába, hiszen a saját belső hangom. Milyen legyen, ha nem olyan, mint akié? Mindegy. Szóval... most min görcsölök?
Zavarna-e? Mi is? Picsába, mindent elfelejtek így! Rohadtul nem így képzeltem el azt, ahogy majd hozzám közelít. Azt gondoltam, valami vadállat módjára próbálkozik, erre nem. És nem örülök a meglepetésnek, hogy határozott, mégis gyengéd velem, mert valami olyan szentségbe léptet be, amibe – szépíthetem, de minek? -, félek belépni. Az egy normális dolog, hogy én nyitott könyv vagyok a számára, ami ráadásul nem is hieroglifákkal van tele, hanem számára – sőt, igazából talán csak számára – olvasható szöveggel, az viszont valahogy... kiveri nálam a biztosítékot, hogy nem játszadozik velem, hanem adni akar, tanítást adni. Nem úgy volt, hogy azért vagyok itt, hogy kizsákmányolj?
Szeretnék figyelni a szavaira, de a fejemben tomboló rövid monológok majdnem elnyomják a hangját. Még egy törést viszont nem akarok, így hiába nincs most ellenfelem és hiába esik rohadtul nehezemre, lazábban markolom a kardot. Ha tudná, milyen hetekig felkötött karral ülni, számolni a pergő másodperceket, vagy meditálni, míg bele nem alszik az ember, nem is említené. Látta, hogy volt két csúnya törésem, az egyikkel majdnem műteni is kellett, de a fiatalok csontja – mondták a dokik – még jobban képes összeforrni, csak akkor lenne nagy cumi, ha már harminc felett lennék. Mindegy. Nem akarok erre gondolni.
Szeretném átadni magam annak, hogy tanít, hogy mozgat. Megmutatni azt, hogy bízom benne, de nehezemre esik. Most, ebben a légkörben és célért egyelőre inkább hasonlítok egy terminátorfigurához, ami épp csak pár alapvető mozdulatra képes, mint egy élő, emberi szervezethez, amelyet igenis lehet irányítani. Értsd meg, Asame, ez nem olyan, mint mikor tökig érő kölyök vagy, nem félsz, hogy beégsz, mert nem ismered ezt a jelenséget, vagy attól, hogy bajt csinálsz, kárt okozol, megsérted a mestered. És a legszarabb az egészben, hogy halvány lilám sincs, ezt hogyan magyarázzam el. Mert most parázom, hogy rohadtul félreértesz.
Megint csak hálát érzek, amiért látsz bennem valamit, amit én magamban nem. Szerinted én érthetek ehhez? Annak ellenére, hogy a vállaim nem nagyon bírják el a kemény terhelést, ezért a karom gyenge? Vagy túlbecsülsz, vagy az én hitem veszett el magamban anélkül, hogy észleltem volna. Legyen utóbbi az igaz, szívből kívánom.
Természetes, hogy kiverem a farkam? Tudod, mit? Ne menjünk bele a részletekbe. Ez most kicsit sem vág ide. Nekem nem. És ahogy lehunyom a szemem, igyekszem a meditáláskor tapasztalható érzést megtalálni. Ellazulni, megbízni a világban és hagyni, hogy hatások érjenek. Most nem olyan könnyű, mint tegnap reggel. Akkor Asame ugyanis elérhetetlen, megközelíthetetlen és reménytelen vágy volt a szememben, most azonban... Az miért természetes, hogy a megfelelési kényszer rám tör és olyasmiktől kezdek félni, amiktől azelőtt nem, vagy csak úszóként? Francba az egésszel! Igenis tanulni fogok, ha pedig ehhez előbb le kell győznöm saját magam, akkor megcsinálom!
Az ereje megvan hozzá, hogy mozgasson, de kell pár pillanat még, hogy a feszültség felengedjen bennem, a vállaim leeresszem, a görcsök kiengedjenek és úgy vigyem véghez a mozdulatokat, ahogy ő kívánja. Továbbra is csukva tartom a szemem, noha szeretném látni is egy-egy fordulásnál, milyen képet vág. Azonban gyász, de félek a látványtól, úgyhogy biztonságosabb a kételyekkel teli sötétséget választani, mint a bizonyosságot. Olyasmitől nem tartok, hogy megsebzem egy ügyetlen vágással vagy szúrással, csak a hülye aggódna ilyesmin, amikor ez az ember még akkor is jó formában van, mikor friss, vérző sebek borítják a testét. Látni nem láttam, mit művelt, de a hangjára tisztán emlékszem. Csak úgy áradt minden suhintásból az erő, a magabiztosság és a pontosság. Ez a láthatatlan tér, amit ha megtanul valaki érzékelni, kevesebb meglepetés éri. Olyasmitől azonban annál jobban rettegek, hogy ügyetlen vagyok, hogy nem érzem az ízét annak, amit ízlelni ad és az egészet elfelejtem.
Amit csinálunk, olyan, mint egy tánc és amikor véget vet neki még a lendület tovább vinne. Olyan, mintha kábulatból térítenének vissza egy pofonnal, legalábbis így érzem magam, ezért nem nyitom fel azonnal a szemhéjaimat. Nem akarom, hogy lássa, milyen hatást tud rám gyakorolni, mert itt még nem tartunk. Ha kiérzi a testemből, az más, mintha látná.
Akihito? Ugyan nem volt sok szerencsém hozzá és nem gondoltam volna, hogy a következő találkozót inkább passzolnám vele, de most... kicsit csalódott vagyok, amiért Asame rábíz. Sajnos már nem bírok lehunyt szemmel tűrni, ezzel elárulom magamat és azt, amit elterveztem már nem is emlékszem, hány fényévvel ezelőtt. Minden, még a dojoba lépésem előtti kis csíny is, ebben a légkörben, mintha egy másik élet lenne; egy másik álom gondosan elkülönítve ettől. Belenézek a kék szemekbe és pontosan azt látom meg bennük, amitől féltem: érzelmeket. De mielőtt felfognék egyet is, elfordítom a fejem és a tekintetem a hátrahagyott gyakorlókardra szegezem. Némán rábólintok az akaratára és belekapaszkodom abba, hogy csak egyelőre nincs rám ideje, hogy pusztán pár óra az egész, aztán visszajön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése