Nem dob fel, hogy még Asame sem tudja, Hiroto hogyan tudat dolgokat velünk, mert így nem tudom ráállítani Tatsukit. Ez nyilván kiül az arcomra, de ügyesen fordít az álláson azzal a kacsintással. Fenébe, hogy ennyire jól áll Asaménak! Bár ha azt hiszi, hogy ezzel elvonja a figyelmem arról, hogy szűrt infókat kapok én is, nagyon téved. Nem zavar meg nagyon a sármjával, de mindenképpen megnyerő.
Újabb szabályok világosodnak meg előttem a yakuzavilággal kapcsolatban, aminek eléggé örülök. Persze megkapom finoman a magam fejmosását is, kiokít, hogy értette ő a célzást és eszében sincs hajlani felé, de hát nem gondoltam igazán, hogy megtenné. Akkor ennyi. Azért mondjuk vicces lett volna az új szitu, ám jobb is, hogy Asame nem menne bele ilyesmibe. A későbbiekben valszeg nekem is keresztbe tenne a páros, akkor meg nagyon utálnám ezen ötletemet.
- Jó, nyugodt vagyok – mondom neki higgadtan. – Attól nagyon harapós leszek, ha a helyezkedésemet rosszul ítélik meg, ilyenkor felhúzom magam, kijavítom a hibát, aztán többnyire részemről le is van zárva az ügy – árulom el Asaménak. – Akkor leszek kezelhetetlen, ha vitába szállnak velem, mert nálam jobban senki sem tudhatja, mi van velem és mi nincs. Csak le akartam szögezni, hogy Lux már nem a mentorom. – De a magyarázatot, hogy miért ilyen fontos ez nekem, nem árulom el. Talán tudja… Talán megérti, hogy ha mentoromként ismerném el Luxot, azzal az ő pártfogói szerepét csorbítanám. Talán nem, mert sosem gondolna ilyesmire. – Óvatos leszek és igyekszem kideríteni mindent, amit csak lehet – egyezek meg vele. Én is így gondoltam, már nagyjából meg is van a tervem, de óvatosnak kell lennem. Bár anya tudja, hogy a pártfogóm yakuza, hiszen ott voltam azon az összejövetelen. Mindegy…
Grimaszt vágok arra a lehetőségre, hogy Akihitot holtan is visszakaphatta volna. Olyan „Ú bazdmeg, ne!”-féle döbbenetet és riadalmat. Az nagyon csúnya lett volna, akkor Asame tökéletesen kezelhetetlen lenne és már nem élne Fei, az fix. Bővebben nem is akarok belegondolni, mi lenne akkor.
- Jól van, akkor ezeket is buktam – mondom könnyedén, vállat vonva. Nincs kedvem nagyon ezen tortúrázni, mert az eltaknyolásom után jobban bírom, ha felállhatok és mehetek tovább. Most is valahogy így teszek, odaballagok Asaméhoz és belefészkelem magam az ölébe. Szembe vele, lábaimmal közrefogva, így a helyünk is kicsit szűkös, de nem számít, az együttlét maga a lényeg. Karjaimmal körbefogom nyakát és óvatosan csókot lehelek a szájára, aztán hozzábújok.
Ő a mindenem, és erről valahogy tudatni akarom őt, mivel kimondani nem megy. Akartam, hogy a közelében lehessek. Azok után, amit a gyógyszer miatt láttam, szinte csak erre vágyom, de nem tudom, mennyire tehetem meg. Érzem, hogy szeret, tisztában vagyok vele, hogy kíván is, ám mondják, a jóból is megárt a sok. Visszagondolok az ébredésemre, arra, ahogy ölelt még álmában is, és hogy milyen bűntudatot éreztem, mert nem hagytam még egy kicsit pihenni. És a könyv is eszembe jut.
- A könyv… nagyon tetszik. Megnézted, hol volt kinyitva? – kérdezem tőle csendesen, a vállán fekve.
Újabb szabályok világosodnak meg előttem a yakuzavilággal kapcsolatban, aminek eléggé örülök. Persze megkapom finoman a magam fejmosását is, kiokít, hogy értette ő a célzást és eszében sincs hajlani felé, de hát nem gondoltam igazán, hogy megtenné. Akkor ennyi. Azért mondjuk vicces lett volna az új szitu, ám jobb is, hogy Asame nem menne bele ilyesmibe. A későbbiekben valszeg nekem is keresztbe tenne a páros, akkor meg nagyon utálnám ezen ötletemet.
- Jó, nyugodt vagyok – mondom neki higgadtan. – Attól nagyon harapós leszek, ha a helyezkedésemet rosszul ítélik meg, ilyenkor felhúzom magam, kijavítom a hibát, aztán többnyire részemről le is van zárva az ügy – árulom el Asaménak. – Akkor leszek kezelhetetlen, ha vitába szállnak velem, mert nálam jobban senki sem tudhatja, mi van velem és mi nincs. Csak le akartam szögezni, hogy Lux már nem a mentorom. – De a magyarázatot, hogy miért ilyen fontos ez nekem, nem árulom el. Talán tudja… Talán megérti, hogy ha mentoromként ismerném el Luxot, azzal az ő pártfogói szerepét csorbítanám. Talán nem, mert sosem gondolna ilyesmire. – Óvatos leszek és igyekszem kideríteni mindent, amit csak lehet – egyezek meg vele. Én is így gondoltam, már nagyjából meg is van a tervem, de óvatosnak kell lennem. Bár anya tudja, hogy a pártfogóm yakuza, hiszen ott voltam azon az összejövetelen. Mindegy…
Grimaszt vágok arra a lehetőségre, hogy Akihitot holtan is visszakaphatta volna. Olyan „Ú bazdmeg, ne!”-féle döbbenetet és riadalmat. Az nagyon csúnya lett volna, akkor Asame tökéletesen kezelhetetlen lenne és már nem élne Fei, az fix. Bővebben nem is akarok belegondolni, mi lenne akkor.
- Jól van, akkor ezeket is buktam – mondom könnyedén, vállat vonva. Nincs kedvem nagyon ezen tortúrázni, mert az eltaknyolásom után jobban bírom, ha felállhatok és mehetek tovább. Most is valahogy így teszek, odaballagok Asaméhoz és belefészkelem magam az ölébe. Szembe vele, lábaimmal közrefogva, így a helyünk is kicsit szűkös, de nem számít, az együttlét maga a lényeg. Karjaimmal körbefogom nyakát és óvatosan csókot lehelek a szájára, aztán hozzábújok.
Ő a mindenem, és erről valahogy tudatni akarom őt, mivel kimondani nem megy. Akartam, hogy a közelében lehessek. Azok után, amit a gyógyszer miatt láttam, szinte csak erre vágyom, de nem tudom, mennyire tehetem meg. Érzem, hogy szeret, tisztában vagyok vele, hogy kíván is, ám mondják, a jóból is megárt a sok. Visszagondolok az ébredésemre, arra, ahogy ölelt még álmában is, és hogy milyen bűntudatot éreztem, mert nem hagytam még egy kicsit pihenni. És a könyv is eszembe jut.
- A könyv… nagyon tetszik. Megnézted, hol volt kinyitva? – kérdezem tőle csendesen, a vállán fekve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése