Bármit is mondott Tatsuki Asaménak, emberi hangon szól hozzám, méghozzá emberi nyelven, úgyhogy a sértődöttségem egy kicsit csillapodik. Elveszem a Nokiát és az övtáskámba teszem, majd felállok az ülőalkalmatosságról és Asame mellé lépek. Figyelem az arcát, de csak a magabiztosság és a hidegség uralkodik rajta. Tárgyal, ő most itt a rideg yakuza, akitől én nem várhatók szép szót se, nemhogy egy kedves pillantást. Némán hagyom el a házat, a földet bámulva lépdelek Asame mellett, majd beülök a kocsiba és amint zárul az utolsó ajtó is és megszólal a kellemes hangú motor, odacsúszom hozzá. Tudom, hogy hiába kérdeznék tőle bármit, hiába faggatnám, ezért felnézek rá egy kérdő pillantással, hogy igazolhassa, most kár a gőzért. Tudni akarom, mit mondott neki Tatsuki, és nem tudhatom. Az én telefonomon bonyolították le a beszélgetést és nem fogják elárulni, miről folyt a szó. Rohadt egy érzés, nekem azonban információknál nagyobb szükségem van a menedékre, amit megint nem tudom, mennyi időre kapok meg és mennyi időt kell majd nélküle töltenem, ezért átölelem Asamét, az arcom a nyakához temetem és megkapaszkodom benne. Úgy érzem egyre jobban, hogy az életem függ tőle, és jobban szeretném, hogy ha ma valamelyikünknek annyi, akkor én halhatnék meg, mert nem bírnám ki nélküle hajnalig se.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése