Asame nyugtat, ölel, gyengéden, lassan csók és enged visszabújni engem. Tudja, hogy tudni szeretném, és talán hálás, amiért nem rágom a fülét, nem ugrálok a fején és nem is csesztetem, de semmi erőm ehhez. Tökre kezd elegem lenni abból a hullámvasutazásból, amin részt veszek Fei miatt és legszívesebben ellépnék a francba egy csendes helyre, ha lehetne. Eszembe jut a szülői otthon kertje, a régi szobám, a „vörös híd” lábánál lévő kucorgóm, Tatsuki magánszobája, a folyópart, … és sehova se mehetek, csak az otthonomon belül kereshetek egy helyet, ahol senki sem hall, ahol senki sem keres, de még úgy sem merem a térbe üvöltözni, hogy elegem van, nehogy a fal meghallja és továbbszállítsa bárkinek. Nincs lehetőségem hangosan zenét hallgatni, nem tudok egy helyiséget sem magamra zárni, és kegyetlenül azt érzem, patkány vagyok egy süllyedő hajón, de menekülni sem tudok, mert a lábam beszorult és hiába rángatom, vinnyogok, magamra maradtam. Sehogy se jó, mert ahhoz, hogy végre ne felhősítse el a rossz az életemet, Feinek pusztulnia kellene, azt viszont Kobayashi bukása után lehet csak eszközölni. Az egész egy olyan láncolat, amelyből ha csak egy szem is kipattan, már nem fog működni mindaz, amit Asame, Nishida és talán a többiek megterveztek.
Kikecmergek a BMW-ből és némán követem Asamét. A cipőim orrát bámulom, ahogy egymást váltják előttem, meg a járófelület változását, mert nincs kedvem vizsgálgatni a körülöttem lévő embereket. Csak akkor állok meg és nézek fel, mikor Asame megtorpan a dolgozószobájánál, kérésére pedig csupán megadólag megvonom a számat. Túl kedves és gyengéd velem, úgyhogy velem kapcsolatban tudott meg valamit, amit eszében sincs elárulni nekem. Megkérdezném tőle szívem szerint, hogy ugye nem az anyámnak esett baja, de félek, ha tudnám, ha biztos lennék benne, kikészülnék egyetlen perc alatt. Hagyom, hogy szelíden összeborzolja a hajam és szájon csókoljon, aztán elfordulok Asamétól és a szobája felé veszem az irányt.
Becsukom magam után az ajtót, levetem a cipőm, majd a zoknimat, s leülve az egyik fotelbe, elszívok lassan egy cigarettát. Az a baj, hogy ha most valahogy meglógnék innen, Asame szívinfarktust kapna, pedig nincs más vágyam, mint eltűnni. Tatsuki is mutatott pár helyet, ahol nem szúrnának ki, meg ha mindenki az esti versenyre készül, kétlem, hogy bárki ráérne mondjuk a hidak lábát fürkészni, vagy szórakozóhelyeken engem kajtatni. De van egy kulcsom is, amivel Tatsuki lakásán tölthetném az estét, de attól végképp a falnak menne mindenki. Nem maradhatnék inkább itthon? Lesz itt pár véreb, én bekuporodom a videószobába és várom a csodát. Keresztbe húznánk vele valszeg Fei számításait, ami nem lenne egy hátrányos szitu, s ha elindít valakit ide, nálunk lehetne a kezdőlépés. De úgyis süket fülekre találna a kérésem, kedvem meg aztán végképp nincs veszekedni. Fáradt vagyok.
Ásítok is egyet, ami baj. Megszédülök és szemeim előtt összemosódik a szoba képe. Megkapaszkodom fél kézzel a karfában, a hamu pedig a gatyámra hull a cigimről, s mikor észhez térve leseprem, a szövetbe nyomódnak az apró szemcsék. Morcosan eloltom a cigarettát, aztán felállok, de újabb ásítás tör rám. Hív az álomvilág, menekülnék a valóságból, mert nem bírom el ezt a fajta nyomást, a feszültséget, az idegeskedést, a veszekedést, a brutalitást, amivel emberek képesek egymás felé fordulni, …
Nem akartam, de kell egy fürdő mégis, ezért lassan levetkőzöm, a ruháimat a fotelbe szórom, majd betámolygok a fürdőszobába és beállok a zuhany alá. Meleg vízzel kezdem áztatni magam, aztán egyre hűtöm a hőmérsékletét, hogy felkeltsen. Libabőrös leszek, vacogni is elkezdek, a fejem megfájdul a rázubogó áradattól, az álmosságom azonban nem csillapodik szinte semmit. Nem lesz ez így jó, nagyon nem. Hátratúrom a hajamat, a tincsekről kövér cseppek csapódnak a tusoló falának, majd elkezdem visszamelegíteni a vizet. Most örülök, hogy eszembe sem jutott kádfürdőzni, mert a kádban el bírnék aludni, aztán jöhet a rosszullét, az aggódás, a fasztudjami, amire senkinek semmi szüksége. Utálom, hogy nem lehetek felelőtlen, nem csinálhatok hülyeséget, hogy meg van kötve a kezem, nem lehetek szabad. Dühössé válok ettől és ökleim párnás felével püfölöm a csempét, vicsorogva, fújtatva, gyűlölve a pórázt, amire megkötöttek. Annyira szívesen beleharapnék abba a kézbe, ami a nyakamra aggatta a láncomat, de ugyanez a kéz ad nekem enni és simogat meg.
Mikor megnyugszom egy kicsit, homlokomat a csempének támasztom, tenyereimet is rásimítva és figyelem, amint bőrömön végighaladó a meleg vízpermet útját. Múlik a szédülés, kicsit talán az álmosság is, úgymond jót tett nekem ez a kis dühkitörés, mégis annyira... szégyellem, hogy nem bírom tartani magam. Elfacsarodik a szívem és most a sírás lesz rajtam úrrá, de nem tart sokáig néma könnyárasztásom, mert valaki hozzám ér és én rémülten fordulok vele szembe átfejelve a vízsugáron, így az arcomról lemosódnak a könnyek. Pilláimról peregnek látóterembe a vízcseppek és csak nézek bele Asame kék szemeibe, míg magához nem ölel. Látta, hogy megijesztett és támadtam volna? Biztosan. És most vigasztal, nyugat, szeretget, vagy csak közel akar lenni hozzám? Talajtalannak és védtelennek érzem magam, s még mindig valamilyen utcai állatnak, amelyik nem tud megbirkózni az új helyzettel. Mégis átfogom Asame testét, arcom a vállára simítom és nagyot sóhajtva várom, hogy mond-e valamit, vagy a csenddel igyekszik minden űrt kitölteni bennem, vagy magában. Igazából nem számít, felőlem örökké is tarthat ez a pillanat, mert ha átfog, legtöbbször megszűnik a külvilág. Most is el akarom felejteni, hogy továbbpereg majd ez a perc és a következő akár pofon vághatja a lassan formálódó idillt, ahogy szinte mindig megtörténik velünk. Mert ami jó, az nem tart hosszú ideig, ami meg szar, nem hajlandó rövidülni.
Kikecmergek a BMW-ből és némán követem Asamét. A cipőim orrát bámulom, ahogy egymást váltják előttem, meg a járófelület változását, mert nincs kedvem vizsgálgatni a körülöttem lévő embereket. Csak akkor állok meg és nézek fel, mikor Asame megtorpan a dolgozószobájánál, kérésére pedig csupán megadólag megvonom a számat. Túl kedves és gyengéd velem, úgyhogy velem kapcsolatban tudott meg valamit, amit eszében sincs elárulni nekem. Megkérdezném tőle szívem szerint, hogy ugye nem az anyámnak esett baja, de félek, ha tudnám, ha biztos lennék benne, kikészülnék egyetlen perc alatt. Hagyom, hogy szelíden összeborzolja a hajam és szájon csókoljon, aztán elfordulok Asamétól és a szobája felé veszem az irányt.
Becsukom magam után az ajtót, levetem a cipőm, majd a zoknimat, s leülve az egyik fotelbe, elszívok lassan egy cigarettát. Az a baj, hogy ha most valahogy meglógnék innen, Asame szívinfarktust kapna, pedig nincs más vágyam, mint eltűnni. Tatsuki is mutatott pár helyet, ahol nem szúrnának ki, meg ha mindenki az esti versenyre készül, kétlem, hogy bárki ráérne mondjuk a hidak lábát fürkészni, vagy szórakozóhelyeken engem kajtatni. De van egy kulcsom is, amivel Tatsuki lakásán tölthetném az estét, de attól végképp a falnak menne mindenki. Nem maradhatnék inkább itthon? Lesz itt pár véreb, én bekuporodom a videószobába és várom a csodát. Keresztbe húznánk vele valszeg Fei számításait, ami nem lenne egy hátrányos szitu, s ha elindít valakit ide, nálunk lehetne a kezdőlépés. De úgyis süket fülekre találna a kérésem, kedvem meg aztán végképp nincs veszekedni. Fáradt vagyok.
Ásítok is egyet, ami baj. Megszédülök és szemeim előtt összemosódik a szoba képe. Megkapaszkodom fél kézzel a karfában, a hamu pedig a gatyámra hull a cigimről, s mikor észhez térve leseprem, a szövetbe nyomódnak az apró szemcsék. Morcosan eloltom a cigarettát, aztán felállok, de újabb ásítás tör rám. Hív az álomvilág, menekülnék a valóságból, mert nem bírom el ezt a fajta nyomást, a feszültséget, az idegeskedést, a veszekedést, a brutalitást, amivel emberek képesek egymás felé fordulni, …
Nem akartam, de kell egy fürdő mégis, ezért lassan levetkőzöm, a ruháimat a fotelbe szórom, majd betámolygok a fürdőszobába és beállok a zuhany alá. Meleg vízzel kezdem áztatni magam, aztán egyre hűtöm a hőmérsékletét, hogy felkeltsen. Libabőrös leszek, vacogni is elkezdek, a fejem megfájdul a rázubogó áradattól, az álmosságom azonban nem csillapodik szinte semmit. Nem lesz ez így jó, nagyon nem. Hátratúrom a hajamat, a tincsekről kövér cseppek csapódnak a tusoló falának, majd elkezdem visszamelegíteni a vizet. Most örülök, hogy eszembe sem jutott kádfürdőzni, mert a kádban el bírnék aludni, aztán jöhet a rosszullét, az aggódás, a fasztudjami, amire senkinek semmi szüksége. Utálom, hogy nem lehetek felelőtlen, nem csinálhatok hülyeséget, hogy meg van kötve a kezem, nem lehetek szabad. Dühössé válok ettől és ökleim párnás felével püfölöm a csempét, vicsorogva, fújtatva, gyűlölve a pórázt, amire megkötöttek. Annyira szívesen beleharapnék abba a kézbe, ami a nyakamra aggatta a láncomat, de ugyanez a kéz ad nekem enni és simogat meg.
Mikor megnyugszom egy kicsit, homlokomat a csempének támasztom, tenyereimet is rásimítva és figyelem, amint bőrömön végighaladó a meleg vízpermet útját. Múlik a szédülés, kicsit talán az álmosság is, úgymond jót tett nekem ez a kis dühkitörés, mégis annyira... szégyellem, hogy nem bírom tartani magam. Elfacsarodik a szívem és most a sírás lesz rajtam úrrá, de nem tart sokáig néma könnyárasztásom, mert valaki hozzám ér és én rémülten fordulok vele szembe átfejelve a vízsugáron, így az arcomról lemosódnak a könnyek. Pilláimról peregnek látóterembe a vízcseppek és csak nézek bele Asame kék szemeibe, míg magához nem ölel. Látta, hogy megijesztett és támadtam volna? Biztosan. És most vigasztal, nyugat, szeretget, vagy csak közel akar lenni hozzám? Talajtalannak és védtelennek érzem magam, s még mindig valamilyen utcai állatnak, amelyik nem tud megbirkózni az új helyzettel. Mégis átfogom Asame testét, arcom a vállára simítom és nagyot sóhajtva várom, hogy mond-e valamit, vagy a csenddel igyekszik minden űrt kitölteni bennem, vagy magában. Igazából nem számít, felőlem örökké is tarthat ez a pillanat, mert ha átfog, legtöbbször megszűnik a külvilág. Most is el akarom felejteni, hogy továbbpereg majd ez a perc és a következő akár pofon vághatja a lassan formálódó idillt, ahogy szinte mindig megtörténik velünk. Mert ami jó, az nem tart hosszú ideig, ami meg szar, nem hajlandó rövidülni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése