267.

Asame

Beszélnem kell vele. Nem, nem a telefonról, arról semmit nem tudhat, ami ott elhangzott, akaratán kívül azonban nem akarom kitenni semmilyen veszélynek. A némaság hosszú percekig tart közöttünk, belefeledkezünk ebbe a pillanatba és talán ez az, ami mindkettőnknek segít most egy kicsit higgadtan gondolkodni. A forróvíz lassan elnyugtatja a bennem dúló indulatokat is, melyeket eddig igyekeztem minél higgadtabban kezelni vagy elfojtani. Döntöttem. Megadom a lehetőségét annak, hogy a kölyök kihátráljon az egészből, amíg nem rendeződik a helyzet.

- Ha el akarsz menni, nem foglak megállítani – mondom ki csendesen. Nem mondok le róla, de ha úgy érzi, menni akar, elmehet, eltűnhet egy kis időre, míg minden rendeződik. - Nem mondok le rólad, de ha most úgy érzed, jobb, ha eltűnsz egy kis időre, nem foglak megakadályozni ebben – mondom határozottan, bár egy csepp határozottság sincs bennem. Ragaszkodom hozzá, nem akarom elengedni, de meg kell tennem, ha biztonságban akarom őt tudni. Ahogy állunk a zuhany alatt, válaszát várva, lassan újabb terv kezd el körvonalazódni bennem. Mennyire lesz az egész hihető, vagy hatásos? Nem tudom, de jobb híján meg kell próbálnunk, ha úgy dönt, lelécel most. - Ám mielőtt mennél, szükségem lesz a segítségedre, ha így döntesz – jelentem ki komolyan, mert neki kell majd megtennie azt, amit elterveztem. Itt már rég nem rólam van szó, rég róla szól minden. Biztonságban kell őt tudnom és ha ez mellettem nem lehetséges, hát legyen olyan helyen, ahol nem esik baja... talán... - Van hova menned? - kérdezem meg. Önként és dalolva nem adom oda Tatsukinak, de sejtem, hogy a kölyök is úgy van, hogy ott elrejtőzhet, míg elül a vihar.