274.

Shinji

- Senki hasonmása nem akarok lenni, hidd el – mondom őszintén. - Jó nekem a saját bőrömben, a saját stílusomban, bár ha jól sikerül az, amit a hajammal művelsz, megfontolom, hogy azt megtartom – árulom el neki könnyedén, vállat vonva, hogy amúgy makk mindegy, mert én még mindig Shinji vagyok és az is akarok maradni, akármennyire is jól áll ez, ha meg nem, akkor nincs mit túlragozni. Szerintem. Miután kitessékel a székből, elmegyek, hogy kiöblítsem a hajamból a rám pakolt festéket, s megtörölve a hajam a törölközőbe caplatok vissza a szobába, nézve, ahogy ténykedik. A srác tényleg nem semmi, csodálom és tisztelem azért, hogy ennyire meri vállalni azt, amit képvisel. Tetszik ez a dolog benne.


Míg nekiáll megcsinálni a hajam, nem igazán szólalok meg. Őszintén szólva kicsit most már kezd eluralkodni rajtam az izgatottság, idegesség, hiszen ez az első ilyen élesebb bevetésem és nem szeretnék csalódást okozni senkinek. Engem azért Ryuuichi véleménye is érdekel majd. Mindig odafigyel rám, már-már atyáskodik felettem, ami valahol tetszik, valahol nem, mert apából elég egy is, de persze nem haragszom érte, sőt, hálás is vagyok azért, hogy foglalkozik velem és segít, hogy minél jobb testőr lehessek. Engem nem érdekel a halál. Nem félek tőle, mert nincs miért, ha meg kell halnom, hát legyen, de mindezt tegyem úgy, hogy biztosan tudom, a családomnak semmi gondja nem lesz többé. Ez a testőri fizetésből nagyon jól megoldható eddig, tudom őket kellően támogatni és cserébe nem kérek semmit, csak hogy ne kérdezősködjenek. Tudják, mivel foglalkozom, hogy testőr vagyok, de azt nem, hogy egy yakuza mellett, ráadásul az egyik legjobb és legkegyetlenebb mellett. Legalábbis ezt híresztelik Asaméról. Valami igazság van benne. Sosem bánt velünk, testőrökkel kedvesen, megkövetelte, amit meg kellett, de így tekintélyt szerzett. Mind tiszteljük, mindannyian gondolkodás nélkül teljesítjük az utasításait és most, hogy engem kért fel erre a feladatra, számomra megtiszteltetés. Igazából sosem álmodtam arról, hogy majd nagy feladatokat kell végrehajtanom, hogy lehetek én is egyszer jobb pozícióban a többiekhez képest, most mégis úgy érzem, hogy ez a feladat, arra is jó, hogy előrébb lépjek. Nekem mindegy, hogy ha nem sikerül mégsem, mindent meg fogok tenni azért, hogy ne így legyen. Egy számít, hogy a családom büszke legyen majd rám.


Miután Deon végez a hajammal, alaposan megnézem magam a tükörben. Nem is lett rossz, sőt, még valahol tényleg tetszik is az a frizura, amit varázsolt nekem.

- Ez egész jó – mondom elismerően. - Mintha nem is én lennék – húzom félmosolyra ajkaim. Naná, hogy nem, hiszen ez a cél, de akkor is ilyen érzésem van. Mindenesetre ha ennek vége, azért maradok a jól megszokott dolgaimnál. Az már hozzám nőtt az enyém, a húgaim meg tuti el lesznek ájulva, ha meglátják, hogy be van festve a hajam. Folyton ezzel maceráltak otthon, hogy majd ők csinálnak belőlem egy vagány srácot. Annyi együttes nevével és tagjainak fényképével bombáztak, hogy „de bátyus, ez tök jól állna neked” meg „bátyus, ha kicsit így vágatnád a hajad, teljesen úgy néznél ki, mint ennek az együttesnek a gitárosa”. Már a végére a fejem is belefájdult és inkább kimenekültem a szobájukból magamra zárva a saját szobám ajtaját és fülemre téve a fejhallgatót, amiből természetesen rockzene bömbölt. Azért sosem tudtam rájuk haragudni, mikor ilyenekkel álltak el, mert jót akartak, csak néha eltúlozták. - Akkor essünk neki a ruháknak! – mondom lazán, vigyorogva, már most átvéve a stílusát, remélve, hogy jól is csinálom, amit csinálok.