Futólépésben tűnök el, mert vágom, hogy a kirohanásom nem marad büntetlenül és visszamenekülök a szobámba. Pokolian viselkedtem, ettől függetlenül nem nyugszom meg, mert idegesít a tudat, hogy ha gáz van, nem fog tudni értem jönni senki sehova, mert Asame el lesz foglalva a versennyel, Tatsukinak a számát meg csak a Nokiám tudja, én nem. Dühösen huppanok le az ágyra és veszek elő egy cigit, csak hogy elfoglaljam magam, s először nem akarom felvenni a telefont sem, de kénytelen vagyok. Persze nem könnyítem meg Asame dolgát, keressen csak, ha meg akar találni, ha meg nem sikerül, kapja be magának. Egyvalamivel azonban sikerül megütnie bennem valamit, hogy emberi viszonylatban is hajlandó legyek beszélni.
- Anyázni sosem fogok – közlöm határozottan, majd elárulom neki, hogy a szobámban vagyok. Hol máshol? Na jó, igaz, mehettem volna a medencéhez, vagy bevethettem volna magam a videószobába, vagy esetleg ahol tutira nem keresne kapásból, az a saját szobája, de akkor is ez az én kuckóm, ha több időt töltök Asame ágyában, mint itt.
Magabiztosan, erőt sugározva lép be, majd mellém hajítja a Nokiát. Megint kérdőjeleket láthat a fejem felett, mert ezt most nagyon nem vágom, miért csinálta. Persze hamar megtudom, miért kapom ideiglenesen vissza a telefonomat, én pedig egy keserű mosollyal magamhoz veszem azt, hogy megnézzem még utoljára anyám számát, ezzel tényleg berögzítsem a fejembe, majd kitörlöm azt.
- Anya, Asame, Tatsuki – sorolom fel közben halkan, némileg cinikusan a címtár teljes tartalmát, majd a yakuza számát is törlöm. Hallgatom őt, visszahajítom a telefont az ágyra, majd kinézek az ablakon, így várva meg, hogy abbahagyja a beszédet. Az álláspontja érthető, megint előttem jár egy lépéssel, ami tetszik és zavar egyszerre. A büszkeség természetesen nem hagyja, hogy bűnbánó képet vágjak, vagy bocsánatot kérjek, összecsukva tartja a szám és továbbra is az ablakot fixíroztatja velem. Egészen addig, míg Asame a közelembe nem kerül, hozzám nem lép, mert akkor, mintha bolha csípett volna meg, felugrom, és átölelem őt. Szerintem tudja azokat a dolgokat, amiket nem mondtam ki. Hogy nem kedvem nincs egyedül lenni, hanem félek, hogy az álmok világa túl erősen húz magába, vagy rám törik a lakást, vagy begolyózom a félelemtől, hogy mi lehet vele, vagy leiszom magam, vagy valami. Azt is tudhatja, hogy a Nokia egy fontos kapocs Tatsuki és köztem, hiszen nem véletlenül azt kérte el, nem pedig a tetoválómester számát. És minden... minden annyira idegesít, mert ebben a cseszett nagy világban én kicsi vagyok, védtelen és majdnem magatehetetlen. - Nem kell ígéret – mondom csendesen. - És magyarázat se nagyon kellett volna, mert ha nem értek veled egyet, nem fogok csak így belemenni abba, amit akarsz – mormolom a ruhájába. - Én is úgy gondoltam, hogy majd te hívsz – osztom meg Asaméval. Magyarázkodhatnék, hogy féltem őt, ideges vagyok, félek, de nem akarok. Teljesen mindegy, hogy megmondom-e vagy sem, tudja. Vagy tévedek? Ha tévednék, nem vonna az ölébe, nem csak annyi lenne a mostani beszélgetésünk, hogy megosztja velem az érveit szinte vitafelületet sem biztosítva nekem, nem kérné burkoltan azt, hogy fogjam be a nagy számat, mert csak fél óránk van együtt, aztán órák kérdése minimum, hogy újra láthassuk egymást, ráadásul ezek az órák nagyon bizonytalanok lesznek. Azt szeretné, ha nem idegesíteném, nem bántanám, csak elfogadnám, amit akar, én pedig hozzábújva adom mindezt meg számára.
- Anyázni sosem fogok – közlöm határozottan, majd elárulom neki, hogy a szobámban vagyok. Hol máshol? Na jó, igaz, mehettem volna a medencéhez, vagy bevethettem volna magam a videószobába, vagy esetleg ahol tutira nem keresne kapásból, az a saját szobája, de akkor is ez az én kuckóm, ha több időt töltök Asame ágyában, mint itt.
Magabiztosan, erőt sugározva lép be, majd mellém hajítja a Nokiát. Megint kérdőjeleket láthat a fejem felett, mert ezt most nagyon nem vágom, miért csinálta. Persze hamar megtudom, miért kapom ideiglenesen vissza a telefonomat, én pedig egy keserű mosollyal magamhoz veszem azt, hogy megnézzem még utoljára anyám számát, ezzel tényleg berögzítsem a fejembe, majd kitörlöm azt.
- Anya, Asame, Tatsuki – sorolom fel közben halkan, némileg cinikusan a címtár teljes tartalmát, majd a yakuza számát is törlöm. Hallgatom őt, visszahajítom a telefont az ágyra, majd kinézek az ablakon, így várva meg, hogy abbahagyja a beszédet. Az álláspontja érthető, megint előttem jár egy lépéssel, ami tetszik és zavar egyszerre. A büszkeség természetesen nem hagyja, hogy bűnbánó képet vágjak, vagy bocsánatot kérjek, összecsukva tartja a szám és továbbra is az ablakot fixíroztatja velem. Egészen addig, míg Asame a közelembe nem kerül, hozzám nem lép, mert akkor, mintha bolha csípett volna meg, felugrom, és átölelem őt. Szerintem tudja azokat a dolgokat, amiket nem mondtam ki. Hogy nem kedvem nincs egyedül lenni, hanem félek, hogy az álmok világa túl erősen húz magába, vagy rám törik a lakást, vagy begolyózom a félelemtől, hogy mi lehet vele, vagy leiszom magam, vagy valami. Azt is tudhatja, hogy a Nokia egy fontos kapocs Tatsuki és köztem, hiszen nem véletlenül azt kérte el, nem pedig a tetoválómester számát. És minden... minden annyira idegesít, mert ebben a cseszett nagy világban én kicsi vagyok, védtelen és majdnem magatehetetlen. - Nem kell ígéret – mondom csendesen. - És magyarázat se nagyon kellett volna, mert ha nem értek veled egyet, nem fogok csak így belemenni abba, amit akarsz – mormolom a ruhájába. - Én is úgy gondoltam, hogy majd te hívsz – osztom meg Asaméval. Magyarázkodhatnék, hogy féltem őt, ideges vagyok, félek, de nem akarok. Teljesen mindegy, hogy megmondom-e vagy sem, tudja. Vagy tévedek? Ha tévednék, nem vonna az ölébe, nem csak annyi lenne a mostani beszélgetésünk, hogy megosztja velem az érveit szinte vitafelületet sem biztosítva nekem, nem kérné burkoltan azt, hogy fogjam be a nagy számat, mert csak fél óránk van együtt, aztán órák kérdése minimum, hogy újra láthassuk egymást, ráadásul ezek az órák nagyon bizonytalanok lesznek. Azt szeretné, ha nem idegesíteném, nem bántanám, csak elfogadnám, amit akar, én pedig hozzábújva adom mindezt meg számára.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése