27.

Deon

Elmosolyodom Akihito nyitásán, mert ha igazat mond, talán én vagyok az egyetlen, aki megúszta a harapást. Egyelőre? Nem tudom, de előbb vagy utóbb úgyis kiderül. Nem az a gondom, hogy a barátja esetleg megharap, mert azt szerintem kibírom, hanem az, hogy mikor, vagy hogyan, esetleg hogy hol. Ha váratlanul, egy olyan pillanatban harapna meg, mint a tegnap esti, vagy a ma reggeli, azt hiszem, bukna sok minden, és ezt remélem, hogy Asame is tudja, s sosem teszi meg.


Elnevetem aztán magam.

- Fafej? Ennél erősebben fogalmazok, de ritkán becézem hangosan, nehogy azt higgye, hogy akármi, aztán közben nem is – vigyorogva árulom el a férfinek és a kedvencemre gondolok, ami a fafejűhöz egészen hasonlít. Csodálom is, hogy Asame nem akarta érte a vérem ontani. – Beszél róla? – szúrom be a kérdést lecsapva arra, hogy miképp becézem őt. Kíváncsi vagyok, mit mond Akihitonak, hogy szépít-e vagy egyenesen megmondja a frankót, miket tart elég fontosnak, hogy beleszője a barátjával való csevelybe. – A vérének a szívását megértem, hogy bírod – és jelentőségteljesen bólintok párat, jelezve, ez nekem is hobbivá kezd válni. Bár valószínűleg nem vagyok még annyira profi, mint ő, de nem baj, lassan, mégis biztosan török előre. Akihitonak van pár év lépéselőnye velem szemben, ezzel pedig sehogy sem szállhatok versenybe. És nem is akarok. Nem pályázom a barátja helyére, én valami mást tűztem célul magam elé.


Felsóhajtok. Miért fecsegsz nekem össze-vissza? Azt hiszed, tőled fogom kikíváncsiskodni, milyen ember a fatökű? Érdekel a múltja, ahogy minden, ami hozzá tartozik, de Akihito hiába húzgálja el előttem a mézes madzagot, nem ugrom rá.

- Ezek az apaproblémák igen súlyos ügyek, én sem vagyok jó kapcsolatban az enyémmel – jegyzem meg majdnem nyersen, figyelmeztetve, nem azért mondom ezt, hogy kérdezgetni kezdjen az apámról, meg arról, hogyan siklott ki a kapcsolatunk. Így alakult. Lemondott rólam, pedig mindent miatta csináltam. Gyerekkoromban még büszke volt rám, mint a fiára, hajtotta, hogy ússzak, de nem tetszett neki, hogy karatézni tanultam, ezért hiába szerettem és láttam anyámon, hogy boldog tőle, abbahagytam, és csak úsztam és úsztam, míg tudtam. Most nem jelentek többet a szemében…


A mondat elcsuklik a fejemben és szétmosódik a dojo képe is körülöttem, úgyhogy mintha adnám a lazát és a hanyag kamaszt, hátrább lépek és hátam a falnak támasztom. Ezek szerint a szervezetemnek nem tetszik, hogy rendszertelenül bogyózom be magam, és a kávéval sincs megelégedve. Már csak ez hiányzott.

- Nem vagyok félős – jelentem ki felszegett fejjel, hátrasimítva a hajamat. – Két apróság, amit nem tudom, tudsz-e, de azt hiszem, jobb, ha tisztázzuk – kezdem komolyabban, de már fátyolos csillanások veszik körbe Akihitot, miközben nézem. De hát miért? Azt mondták, ez pusztán pszichikai, és én, magamtól arra jöttem rá, mikor megfigyeltem a jelenséget, hogy akkor jelentkezik, amikor elunom magam, nincs kedvem élni. Most viszont tanulni akarok… csak nem Akihitotól, ez igaz. - Tizennégy éves koromban mindkét kulcscsontom ripityára tört, úgyhogy körülbelül fél órát vagyok terhelhető, és az én sportom az úszás volt, kardot ma fogtam először a kezemben. – Fesztelenül árulom el, mert vele szemben nincs akkora bizonyítási és megfelelési kényszerem, bár tény, bírom annyira a vigyori fejét, hogy azért legyen a gyomromban néhány izgalomlepke. – Kösz a remek hozzáállást, miszerint reménytelen vagyok, igazán felbiztattál vele – ironizálok epésen, éllel minden szóban, de ennyivel nem érem be, még hozzá kell tennem a dühömet is, amit kivált belőlem. - Ne mondd azt, hogy reménytelen vagyok, ha viszont annak tartasz, húzz a picsába, ne raboljuk egymás idejét! - vágom hozzá a szavakat kissé talán elragadtatva magamat, de nem érdekel, még Akihito is vegye tudomásul, hogy addig vagyok békeszerető, kedves és jófej, amíg azokat az apró pici dolgokat, amikkel egy pillanat alatt fel lehet cseszni az agyam, nem ejti ki a száján. Azt hiszem, ennyi elég lesz, ebből megérti, hogy nem tűröm, hogy ha reménytelennek tart, akkor tanítani akarjon, ha viszont nem tart annak, akkor hecceljen vele. Ez nekem nem vicc. És sosem fogok mulatni rajta. Kicsit lehunyom a szemeimet, hogy nyugton maradjanak az előtörő képzetek, így azonban csak erősödnek, hiszen kizárom a külvilágot, újra Akihitora nézni azonban nem megy, magával ránt a mély. – Annyit tudok… a terveiről velem kapcsolatban, hogy… elmondja, ha elérkezik az ideje, … vagy rájövök magam. – És miközben beszélek, megrogyik a tartásom, aztán lecsúszom a falon. – Kéne kábé fél óra a szobámban. – Nem adom tovább a nyeglét, mert ha elalszom, nem tudom, mikor kelek fel legközelebb. Szánalmas, hogy milyen pillanatok műve alatt győz le ez a szarság, már ásítozásba is kezdek. – Minél előbb – teszem hozzá, hogy megsürgessem a döntésben Akihitot. Próbálok ébren maradni és távol tartani az álmokat, s mikor újra felnézek a férfire, nyilván ködös tekintettel, megérzek valamit, ami mellékhatásként időnként jelentkezik. Az elvonás kínjait, ahogy a szervezetem könyörög azért a kurva drogért. Nem is csoda, tegnap nem volt szükségem altatóra, amihez ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint a nikotinhoz, az alkoholhoz, vagy éppenséggel a kábítószerekhez. Éreztem tegnap, hogy tudok altató nélkül aludni, de azt hiszem, azonnal be kellett volna vennem a gyógyszerem, mikor felébredtem, különben a megszokott méreghiánytól egyszer csak hirtelen lever a lábamról álomország értem nyúló keze és megpróbál magába rántani. Hát most itt van ez az egyszer csak...