28.

Asame

Fei igényei minden tekintetben nagyok. Több órás huzavona után azonban sikerül dűlőre jutnunk az áruval kapcsolatban. Én megígérem neki, hogy megkapja a két fiatal kölyköt, ő megígéri, hogy ha jó az áru, fizet. Mindig ez van. A kínaiakkal sosem könnyű az üzletelés és szeretnek megfeledkezni arról, hogy ha már vásárolnak, akkor fizessenek is. Nem kertelek. Sosem szoktam. Rideg nyugodtsággal közlöm vele, hogy ha átbassza a fejem, annak csúnya következményei lesznek. Nem szoktam üres fenyegetéseket tenni. Cheng is rábaszott, mert azt hitte, csak a pofám nagy. Bebizonyítottam kellőképpen, hogy nem. Az embereim kikísérik Feit, én pedig hátradőlök székemben, s elkortyolgatom maradék whiskymet, miközben rágyújtok. Érdekelne, hogy halad Akihito a kölyökkel. Azon kívül, hogy jól kitárgyalnák, mennyire is vagyok fatökű... Ami bosszantó, hogy Akihito még partner is az ilyenben. Naoto jön be hozzám és leül velem szemben. Ryuu és ő az egyetlen, akik ezt büntetlenül megtehetik, habár rájuk is vonatkoznak szabályok.

- Nem bízom Feiben – jelenti ki tárgyilagosan. Sejtettem, én sem bízom benne. És nem is igazán tudom, Nishida és Hitsuji miért szabadították őt a nyakamra. Egy köteg papírt nyújt át. Néhány érdekes kimutatás, jelentés és nem tudom, mi. Feiről szólnak. Japánban is elég nagy hírnévnek örvend ez a mamlasz, nemhogy Kínában. Meg kell hagyni, van üzleti érzéke, de ettől még...


Előveszem telefonomat, Nishidát hívom, de nem hajlandó felvenni. Biztos vagyok benne, hogy megint Kazukit keféli éppen. Olyankor aztán felőle a fáklyás... Akár romokba is dőlhet Tokió, az sem érdekelné. Engem sem érdekelne nagyon. Végül Ryuuichi töri ránk az ajtót hangos elnézések közepette. Elnézek. Ki az ablakon, mert most még gondolkodni sincs kedvem igazán. Nem is igazán figyelek most rájuk. Elgondolkodom. A kölyökben van lehetőség, akármennyire is érdekesek azok az információk, melyeknek birtokába jutottam róla. Habár a pár évvel ezelőtti sérülése miatt tovább fog tartani a tanítása, úgy vélem, van benne annyi, hogy képes legyen megtanulni azt is, hogyan zárja ki a fájdalmat és koncentráljon az előtte álló feladatra. Ezért is tetszett meg a végére.

- Asame, figyelsz egyáltalán? - rángat vissza Ryuu szigorú hangja a gondolataimból, mire válaszként csak egy szúrós pillantást kap. Azért még mindig én vagyok a főnöke, ezt észben kell tartania.

- Figyelek, persze... Mit is mondtál?

- Akihito-sensei felhozatta a kölyköt a szobába – mondja el valószínűleg immáron másodjára.

- Miért? Ennyire nem látott benne fantáziát?

- Nem, valami volt a kölyökkel, de nem értettem, mit hadovál össze az az őr, aki segített felhozni. Ezért utálom a kínai palotapincsiket... - morogja. - Felét nem lehet érteni annak, amit japánul zagyválnak...

- Nézd a jó oldalát, minden szavát veheted sértésnek, büntetlenül – húzom elégedett félmosolyra számat. - Amúgy néha én sem értem, mit hadoválsz össze-vissza, szóval kvittek vagytok. – Naoto felnevet, Ryuu pedig idegesen nyakon csapja. Mindig rajta veri el a port, ha netán leoltanám valamiért, Naora rájár a rúd ilyen szempontból.


Első utam a konyhába vezet, hogy tájékoztassam arról Ayakot, hogy ma itthon ebédelek. Minek kapkodjak, ha valami nagy gond lenne, Akihito már a nyakamban lihegne és közölné, hogy hívjak orvost, vagy éppen basszam meg, mert kikészítem a kölyköt. Pedig még nem is csináltam vele semmit. Ayako kedvesen, mosolyogva bólint egyet a kérésre, én pedig elindulok a vendégszobához, hogy megnézzem, mi van. Régebben sokkal több nő dolgozott a házban. Anyám halála után apám gondoskodott arról, hogy legyen miből válogatnia. Ha épp ráért vagy úgy volt kedve, akkor magához rendelte az egyik cselédet és egyszerűen csak megdugta a szőnyeg alá söpörve ezzel anyám emlékét, így az öreg halála után mindenkit elbocsátottam. Egyedül Ayako maradt itt, hogy legalább a konyhai teendőket ellássa valaki. Nem bántam meg.


Mielőtt azonban végre elérném célomat, megjelenik Akihito. Nem ideges, nem pattog, mint egy nikkelbolha, ahogy szokott, most csak van és a vigyort nem lehet letörölni a képéről. Nofene, ennyire remek sztorit kerített neki rólam a kölyök?

- Mi történt? - morgom a kérdést.

- Semmi – jelenti ki egyszerűen. Apáddal szórakozz, őt úgyis utálod. - Megint pokrócot reggeliztél?

- Tudod, az a kedvenc fogásom reggelire... - felelem. - Mi a véleményed a kölyökről?

- Mivel semmire sem jutottunk még, így passzolok – vigyorogja. - Annyit tudok, hogy nem lesz egyszerű a kulcscsonttörés miatt, de szerintem nem egy reménytelen eset.

- Remek, menj, igyál egy kávét, Ayako a konyhába van, megnézem a kölyköt. Utána, ha még mindig vagánynak és bátornak érzed magad, megküzdhetnénk. A régi idők emléke és ilyen olcsó közhelyek miatt. Nos?

- Laposra verlek – vigyorogja, én pedig ezt egy igennek veszem, mint mindig, s most már tényleg elindulok a kölyökhöz. Belépek hozzá, majd rágyújtva leülök az egyik fotelba és várok. Hátha nem kell faggatóznom vagy lelkiznem vele azért, hogy magyarázkodjon. Nem számítok most sem könnyű menetre...