Szép lassan kapcsol ki a külvilág. Még felfogom, hogy átcipelnek a szobámba, aztán se kép, se hang. A kedvenc tájam vesz körül, félhold alakban mögöttem az erdő, előttem a tisztás rengeteg virággal. A fák közül kihallatszik a patak halk csobogása, néhány madár csivitelése, a Nap pedig leragyog rám. Tökegyedül vagyok és ez most nem tölt el békével. Sőt, határozottan idegesít, úgyhogy kiszakítom magam az idillből. Villogó szemekkel térek magamhoz és utasítom a környezetemet, hogy elforduljon, majd álomködtől elvakítva, ólomsúlyú karral nyúlok a dobozkáért, amiben ott a gyógyszer jelenlegi bajomra. Nem bizonyosodom meg róla, bámul-e még valaki, nincs rá időm, mert ez a helyzet annyira szégyenletes a számomra, hogy csak menekülnék előle – vissza a nyugalmat hozó természetbe, a képzeletbeli barátaimhoz, a szelíd állatokhoz, …
Amint felpattintom a fedelet, a dobozba dugom az orrom és mélyet szívok a gyógyszer szagából. Rögtön visszazárom és a levegőt is benn tartom. Kényszerítem a szemeimet, hogy nyitva maradjanak, és arra, hogy fókuszáljanak a farmerom szövetére, mert minél pontosabban látom a szövésének mintáját, annál elégedettebb leszek. Mikor már szinte szúr a szívem, csak akkor szippantok újabbat a gyógyszer szagából, de most utána küldök egy tablettát is, persze azt már a számba. Most jön a legrosszabb, amit a legjobban utálok. Szétrágom. A nyálkahártyán keresztül sokkal gyorsabban szívódik fel, mint gyomorból. Lehetne talán vénásan is adni, úgy pár pillanat lenne az egész, hogy az álomkórból egy delíriumos félórába cseppenjek, majd kitisztuljon a tudatom, de azért akkora mazochista nem vagyok, hogy döfködjem magam. Így is olyanná tesz ez az egész, mint egy átlag drogost, a szer nélkül azonban én nem zombi leszek, hanem bekómálok. Akár szó szerint.
Aki rágott már szét gyógyszert, az tudja, milyen érzés, amikor az összes undorító és utált íz eltölti a száját. Fintorgok és a kezemet a számra tapasztva tartom bent a falatot és igyekszem úgy nyelni, hogy minél kevesebb jusson most le a gyomromba. Szétoszlatom mindenhova a nyelvemmel, amitől kiráz a hideg, mégis kivörösödöm. És persze nem marad el a már maróan keserű, nyelvszaggató érzés miatt a halk nyüszítés sem. Picsába, ki kellett volna küldenem mindenkit! Nem elég, hogy a saját hülyeségem miatt a saját csapdámba estem, még a benne töltött kínlódást is engedélyeztem látni valakinek, akinek kurvára semmi köze hozzá. Nem mintha bárkinek lenne, még az anyám előtt is szégyellem, holott ő nem egyszer hozott vissza az életbe. Anyunak volt mindig a legrosszabb ez az egész, mert nem elég, hogy nem engedtem magamhoz közel, ő mégis szeretett, de még látnia is kellett a saját fiát ebben az állapotban.
Hatni kezd a szer, szinte érzem, ahogy szétárad bennem. Nyugalom önt el és kiszáll belőlem az erő. Még pár nyelés és a porrá rágott borzalom nagy része lemegy a torkomon, de az általa okozott kínok megszűnnek. Tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé, figyelem a nagyra nőtt, szinte élessé váló fénypászmákat, a belőlük kirajzolódó alakokat, majd képeket. Belemerülök a távolból jövő hangfoszlányokba, melyekből aztán zene lesz, égi muzsika, angyaldal, mígnem addig amorfálódik az egész így egybe, hogy aztán az anyámat lássam táncolni az udvarunkban a kedvenc dalát dúdolva, miközben a magnóból szól a hangszerek aláfestése. Megint kiskölyöknek érzem magam, aki az eresz mögött bújt el, és csak lesi és lesi az ő imádott anyukáját, amint valami olyan fantasztikus dolgot művel, amit ő nem érthet, mégis tisztában van minden misztériumával. Anya kimonója lebben, a legyezők a kezében könnyen nyílnak és zárulnak, az egész mozgása légies és azt a hatást kelti, mintha vízből volna a teste és őt csak a szél mozgatná. Páratlan látvány, a színpadon nem is ennyire gyönyörű, ott a fények eltorzítják, túl intenzívvé teszik, hogy a hátsó sorból is azért látható legyen valami abból, amit csinál. Pont ezért ritkán mentem el anya előadásaira, de amikor gyakorolt, ha tehettem, lestem őt és fürdőztem mindenben, amiben csak lehetett. Egy imádság sem adhatta azt az üdvöt, áldott érzést, amit akkoriban éreztem, és egyetlen meditáció sem bírta megragadni ennyire az érzékeimet, nem volt képes olyan messzire és magasra röpíteni, kitölteni, miután mindent kiürített belőlem. Anya tánca mindennél jobban lenyűgözött.
És gyűlöltem a húgom, amikor rajtakapott, hogy meglesem őt és kicsúfolt érte. Szerettem volna megfojtani, kiszorítani belőle az összes levegőt, aztán belerúgni és...
Meglátom magam előtt a kezeimet, amint görcsösen kapaszkodnak bele Ayako megidézett nyakának szorongatásába. Tisztul az, hol vagyok, miért és mikor. Mély sóhajtásokkal térek vissza önmagamba, a karjaim visszahanyatlanak mellém és megérzem azt a kellemes füstöt, ami betölti a levegőt. Az illata már mámort idéz, mégis kedvem lenne a takarót az arcomra szorítani, hogy ne láthassa. Vajon mióta ül itt és mit látott? Mit gondol vagy tud arról, ami velem van?
Kínlódás helyett jobb, ha elébe megyek a problémának, úgyhogy esetlenül feltolom magam ülő helyzetbe és mint aki kialudta magát, nyújtózom egyet. Kényszerítem magam, hogy továbblépjek, pedig tudom, hogy Asame nem fogja szó nélkül hagyni ezt az egészet. Miközben rápillantok – valószínűleg még tág pupillákkal -, átvillan az agyamon a kérdés: hagyjam őt nyitni, vagy máris terelésbe fogjak? Kezdek normális tempóba kapcsolni, a mozgásomon egyre kevésbé látszik a lassított felvétel-hatás. Aztán majd csak hívj vissza a dojodba, meglátjuk, ki a gyorsabb és ki bírja tovább szusszal! Elárulom, fatökű, jön az egy óra pörgés.
A szám nem nyitottam ki, de a gondolattól egy gúnyos mosolyra húztam. Hát akkor... várok.
Amint felpattintom a fedelet, a dobozba dugom az orrom és mélyet szívok a gyógyszer szagából. Rögtön visszazárom és a levegőt is benn tartom. Kényszerítem a szemeimet, hogy nyitva maradjanak, és arra, hogy fókuszáljanak a farmerom szövetére, mert minél pontosabban látom a szövésének mintáját, annál elégedettebb leszek. Mikor már szinte szúr a szívem, csak akkor szippantok újabbat a gyógyszer szagából, de most utána küldök egy tablettát is, persze azt már a számba. Most jön a legrosszabb, amit a legjobban utálok. Szétrágom. A nyálkahártyán keresztül sokkal gyorsabban szívódik fel, mint gyomorból. Lehetne talán vénásan is adni, úgy pár pillanat lenne az egész, hogy az álomkórból egy delíriumos félórába cseppenjek, majd kitisztuljon a tudatom, de azért akkora mazochista nem vagyok, hogy döfködjem magam. Így is olyanná tesz ez az egész, mint egy átlag drogost, a szer nélkül azonban én nem zombi leszek, hanem bekómálok. Akár szó szerint.
Aki rágott már szét gyógyszert, az tudja, milyen érzés, amikor az összes undorító és utált íz eltölti a száját. Fintorgok és a kezemet a számra tapasztva tartom bent a falatot és igyekszem úgy nyelni, hogy minél kevesebb jusson most le a gyomromba. Szétoszlatom mindenhova a nyelvemmel, amitől kiráz a hideg, mégis kivörösödöm. És persze nem marad el a már maróan keserű, nyelvszaggató érzés miatt a halk nyüszítés sem. Picsába, ki kellett volna küldenem mindenkit! Nem elég, hogy a saját hülyeségem miatt a saját csapdámba estem, még a benne töltött kínlódást is engedélyeztem látni valakinek, akinek kurvára semmi köze hozzá. Nem mintha bárkinek lenne, még az anyám előtt is szégyellem, holott ő nem egyszer hozott vissza az életbe. Anyunak volt mindig a legrosszabb ez az egész, mert nem elég, hogy nem engedtem magamhoz közel, ő mégis szeretett, de még látnia is kellett a saját fiát ebben az állapotban.
Hatni kezd a szer, szinte érzem, ahogy szétárad bennem. Nyugalom önt el és kiszáll belőlem az erő. Még pár nyelés és a porrá rágott borzalom nagy része lemegy a torkomon, de az általa okozott kínok megszűnnek. Tágra nyílt szemekkel bámulok magam elé, figyelem a nagyra nőtt, szinte élessé váló fénypászmákat, a belőlük kirajzolódó alakokat, majd képeket. Belemerülök a távolból jövő hangfoszlányokba, melyekből aztán zene lesz, égi muzsika, angyaldal, mígnem addig amorfálódik az egész így egybe, hogy aztán az anyámat lássam táncolni az udvarunkban a kedvenc dalát dúdolva, miközben a magnóból szól a hangszerek aláfestése. Megint kiskölyöknek érzem magam, aki az eresz mögött bújt el, és csak lesi és lesi az ő imádott anyukáját, amint valami olyan fantasztikus dolgot művel, amit ő nem érthet, mégis tisztában van minden misztériumával. Anya kimonója lebben, a legyezők a kezében könnyen nyílnak és zárulnak, az egész mozgása légies és azt a hatást kelti, mintha vízből volna a teste és őt csak a szél mozgatná. Páratlan látvány, a színpadon nem is ennyire gyönyörű, ott a fények eltorzítják, túl intenzívvé teszik, hogy a hátsó sorból is azért látható legyen valami abból, amit csinál. Pont ezért ritkán mentem el anya előadásaira, de amikor gyakorolt, ha tehettem, lestem őt és fürdőztem mindenben, amiben csak lehetett. Egy imádság sem adhatta azt az üdvöt, áldott érzést, amit akkoriban éreztem, és egyetlen meditáció sem bírta megragadni ennyire az érzékeimet, nem volt képes olyan messzire és magasra röpíteni, kitölteni, miután mindent kiürített belőlem. Anya tánca mindennél jobban lenyűgözött.
És gyűlöltem a húgom, amikor rajtakapott, hogy meglesem őt és kicsúfolt érte. Szerettem volna megfojtani, kiszorítani belőle az összes levegőt, aztán belerúgni és...
Meglátom magam előtt a kezeimet, amint görcsösen kapaszkodnak bele Ayako megidézett nyakának szorongatásába. Tisztul az, hol vagyok, miért és mikor. Mély sóhajtásokkal térek vissza önmagamba, a karjaim visszahanyatlanak mellém és megérzem azt a kellemes füstöt, ami betölti a levegőt. Az illata már mámort idéz, mégis kedvem lenne a takarót az arcomra szorítani, hogy ne láthassa. Vajon mióta ül itt és mit látott? Mit gondol vagy tud arról, ami velem van?
Kínlódás helyett jobb, ha elébe megyek a problémának, úgyhogy esetlenül feltolom magam ülő helyzetbe és mint aki kialudta magát, nyújtózom egyet. Kényszerítem magam, hogy továbblépjek, pedig tudom, hogy Asame nem fogja szó nélkül hagyni ezt az egészet. Miközben rápillantok – valószínűleg még tág pupillákkal -, átvillan az agyamon a kérdés: hagyjam őt nyitni, vagy máris terelésbe fogjak? Kezdek normális tempóba kapcsolni, a mozgásomon egyre kevésbé látszik a lassított felvétel-hatás. Aztán majd csak hívj vissza a dojodba, meglátjuk, ki a gyorsabb és ki bírja tovább szusszal! Elárulom, fatökű, jön az egy óra pörgés.
A szám nem nyitottam ki, de a gondolattól egy gúnyos mosolyra húztam. Hát akkor... várok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése