Megtehettem volna, hogy nem mondok semmit, de hajdanán megbeszéltük, hogy a biztos rosszat tudni még mindig jobb, mint a bizonytalanságban döglődni. Hazudhattam is volna, kerteléssel vagy csúsztatással játszhattam volna ki Deont, és nem azért nem folyamodtam ilyesmihez, mert túl okos a kölyök és átlátna rajtam, hanem mert nem akartam. Asame már alaposan elbánt vele, ennél több már nem kell neki. Persze érzem, hogy hiába dolgozom ki belőle a feszültségeket, folyton visszatöltődik, mégsem hagyom abba. Így legalább nem nő rajta újra túl, bár tudom, hogy frusztrálja, amit csinálok. Képtelenség most helyre rakni a lelkét, zaklatott és még bőven benne van a magjában az egésznek, ezért az egyetlen, amit tehetek, hogy nem engedem újra kiájulni. Most már figyelem az arcát és amint lecsukja a szemét, erőszakosan beledöföm az ujjam a lélekpontjába. A fájdalmas nyögése és grimasza izgat, kedvem lenne a csípője alá nyúlni és míg gyúrom ki izmain át a lelkéből a fájdalmakat, ezzel alaposan megkínozva őt, szívem szerint kielégíteném, és tudom, hogy kurvára bejönne Deonnak, mégsem kísérlem meg, mert meggyűlölne érte. Minden joggal, ahogy én is undorítónak tartanám magam, hogy kihasználtam a gyengeségét. Ha egy másik helyzetben lennénk, megtenném, az ellenkezése sem érdekelne, a kihasználhatóságát azonban nem akarom alkalomnak tekinteni. Jön ő még ide, ebben biztos vagyok és lesz alkalmam megmutatni neki végre, hogy mit vált ki belőlem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése