280.

Deon

Erős kezek gyúrják meg az izmaimat. Félve néha elhúzódom, de Tatsuki nem törődik vele, mindig visszahúz úgy, hogy folytathassa a masszírozásomat. Nézek rá, már nem merem egy pislantásnál tovább becsukni a szemem, mert szétsokkolja az agyam, olyan fájdalmat idéz elő bennem, de megértem őt, biztos szörnyű lehetek, miután sikerül magamhoz térítenie egy kiájulás után és nem akarja újra végigcsinálni a procedúrát. Szerintem összehánytam magam abból ítélve, hogy mindketten át kellett, hogy öltözzünk, de sehol sem láttam erre különösebb utalást. Bámulatos, mennyire körültekintő és precíz ez a fickó.


Megszólal a telefonom, mire azonnal megrándulok. Tatsuki kérés nélkül leszáll rólam és a kezembe nyomja a zenélő Nokiát, én pedig rögtön beleszólok. Az, hogy Ryuu válaszol, ráadásul gyorsan, halálra rémít. Ez feltűnik a pirszingesemnek is, mert mintha támadásra kellene készülnie, olyan harckészültségbe helyezkedik. A véreb azt mondja, haza kell mennem, bennem pedig megáll az ütő. Miért kell?!

- Mi történt? Asame?! Kazu, te, Shinji? – kérdezősködöm, de már állok is fel és pakolom is bele újdonsült nadrágomba a cuccaimat. Tatsuki is hasonlóképp tesz látva a műveletet.

- Nyugodj meg – kér engem Ryuuichi csendesen, amitől csak még idegesebb leszek. Ha egy kérdésre nem válaszolnak, az nem jelent jót, ebben a helyzetben pedig kifejezetten rosszat sejtet. – Jól van mindenki – mondja, de hazugságnak cseng az előzőek fényében. Indulat szalad végig a testemben, már húzom is a zoknijaimat, hogy minél hamarabb indulhassunk.

- Ez nem igaz, hallottam a hangodon, hogy gáz van – jelentem ki halk szóval, kimérten, visszafogva az indulataimat.

- Most tényleg itt akarsz velem veszekedni telefonon, vagy felvehetlek valahol és válaszolhatok normálisan a kérdéseidre? – kérdezi őszintén. Meggondolandó, de sokkal gyorsabb, ha nem ő jön el értem.

- Tatsuki hazavisz – közlöm, azzal belelépünk a cipőinkbe és elhagyjuk a házat.

- Rendben – egyezik bele kelletlenül. Mást nem tehet, az az igazság. Nem bontom a vonalat, mert igenis tudni akarom, mi vár otthon.

- Azt tudom, hogy Kazut leütötték és Shinjit túszul ejtették. Mi van velük? – kérdezem határozottan. Közben beszállunk a fehér, sötétített ablakú terepjáróba, Tatsuki már indítja is a motort és mialatt elhagyja a parkolóházhoz közeli bolt parkolóját, becsatolkozunk.

- Kazuki jól van, lesz egy szép púp a fején, talán kicsit fájni is fog, de megmarad – válaszol elmosolyodva. Ez a dolog egy kicsit megnyugtat, immár képes vagyok ránézni az engem egyébként vadul vizslató tetoválómesterre. - Shinji is rendben lesz. Kapott egy alapos verést, de nem komoly…

- És Asame? Miért nem ő hívott? – kérdezek rá, mert ez a dolog cseppet sem hagy nyugodni. Azt beszéltük meg, hogy ő hív és egyébként is neki kellett volna megejtenie ezt a telefont, nem Ryuuichinek.

- Jól van... jól lesz... - javítja ki magát csendesen, majd felsóhajt. Elszorul a torkom és ropog, ahogy nyelek. - Asame megsérült, Takashi most látja el, azért hívtalak én – vallja be végül, bár még mindig nem a teljes igazságot, ahogy a hangjából kiérzem. Tatsukira pillantok és szabad kezemmel jelzek, hogy taposson rá a gázra. Megteszi. Pár pillanatig hallgatok, végül csak nem bírom ki, hogy ne kérdezzem meg.

- Mennyire súlyos? – De ahogy kimondom, elcsuklik a hangom. Nagyon igyekszem, hogy ne fakadjak sírva, mert bőven elég volt mára a hisztimből, ezért ráharapok a számra, pontosabban beharapom jobb oldali ajakékszeremet és a kezem is ökölbe szorul a térdemen. Tatsuki magabiztosan, nagy sebességgel vezet, nem törődik senkivel és semmivel, mégis úgy érzem, hogy nem vagyunk elég gyorsak.

- Sok vért vesztett és Takashi sem mondott még semmit, még mindig bent van nála, hogy intézze a transzfúziót. Asahito-sama is itt van, tőle kapja a vért majd – tájékoztat, mire nekem kikerekednek a szemeim. Jobb tudni a biztos rosszat? Most nem vagyok benne biztos és az arcomat látva talán Tatsuki sem ért velem egyet, mert kezét az öklömre csúsztatja és finoman megmasszírozza. - Asame erős, Deon, fel fog épülni - próbál nyugtatni Ryuuichi.

- Ajánlom is neki – közlöm rideg hangra váltva. Tudom, hogy a legjobb szándék vezérli a vérebet, de engem kár megkérni bármilyen módon is, hogy ne aggódjak azért, akit szeretek. – Fei megjelent a versenyen? – kérdezek mást, hogy tereljem kicsit fejemben a témát.

- Nem, nem jött el. Hitsuji házába vitette Shinjit, ott csaptunk le rá.

- Meghalt, ugye? – kérdezem bízva benne, hogy igen.

- Meg. – A válasz tömör, de fellélegzek tőle. Tatsuki kérdőn pillant rám, mire kihúzom öklömet a tenyere alól és torkom előtt áthúzva az ujjam jelzem neki, hogy Fei halott. Elégedettséget látok az arcán egy másodpercre, aztán újra elmélyül az út figyelésében, meg abban, hogy engem tartson újra és újra a szeme sarkából szemmel.

- Hamarosan otthon vagyok – jelentem ki, majd formálom magamban, mit mondhatnék még, mert Ryuuichi megint páratlan türelemről tesz tanúbizonyságot azzal, hogy nem ugrik nekem, mikor nem szépen beszélek hozzá. Aztán eszembe jut és halkan kimondom: - Köszönöm. – Nem tudom, mit, fogalmam sincs, miért ezt mondtam, főleg, mert egy baromság, hiszen nem ő fekszik ágyban súlyosan megsebesülve, hanem Asame, akit védenie kellett. Nem, véletlenül sem kívánom ezt Ryuuichinek, csak nem bírom felfogni, miért a yakuzám kapja a sebesüléseket, mikor két jó kutya védi mindig.

- Nem kell köszönnöd - mondja csendesen, elmosolyodva. Tényleg nem, ami azt illeti. - Siess vissza - teszi még hozzá, majd lerakja a telefont. Ezután sírós képpel Tatsukira nézek.

- Mindenki jól van, csak Asame sérült meg súlyosan – jelentem be, azzal előre görnyedek és már sírni se tudok, csupán tenyereimbe temetem a homlokom.

- Nocsak, a pártfogód ugyanolyan önfeláldozó barom, mit te vagy? – kérdezi semleges hangon.

- Lehet – hagyom függőben.