Üresnek érzem magam. Nem csak a gyomromat, hanem a mellkasomat is üresnek érzem. Valahogy tompán sajgok és szédülök is egy kicsit, Tatsuki azonban megint vigyázott rám. Sejtettem, hogy előbb vagy utóbb ide jutok, és őszintén… hálás vagyok, hogy ő mellettem volt. Hosszú ideig karol a testéhez, bennem tudatosul is végre, hogy mi történt és lassan újra rám szakad minden, ami eddig juttatott engem.
- Sajnálom – mondom neki csendesen.
- Te? Micsodát? – kérdez vissza meglepetten, de nem válaszolok. Erre egy kicsit magához szorít, majd elenged. – Örülök, hogy itt vagy, ez egy jó döntés volt mindkettőtök részéről. – Érzem, hogy ez csak a fele annak, ami Tatsukiban van, vagy legalábbis biztos vagyok benne, hogy dühös, amiért előre nem tudta, hogy itt leszek, csak nem mondja és egy kicsit én is neheztelek Asaméra, amiért nem értette meg a célzásomat, amiért csak ilyen sokára értesítette a pirszingesemet a hollétemről. Meglesz ennek a böjtje, van egy ilyen sanda gyanúm, mert az ilyesmit Tatsuki nagyon nem bocsátja meg, még az én kedvemért sem tenné. – Elintézek egy telefont, nem baj?
- Nem. – Válaszom után a telefonjáért nyúl, gyorsan kikeresi a számot, majd felhív valakit.
- Megtaláltad? – kérdez bele lendületesen és egy férfihang tájékoztatja, hogy meg. - És hogy van? Az a lényeg. – Megkönnyebbülést hallok ki Tatsuki hangjából, mire felnézek rá, de leint a pillantásával. - Rakják össze, legyen ép, a többi nem számít. Ne aggódjon, velem van, akit elraboltak, csak hasonmás volt. Ja, hamarosan. – És megszakítja a vonalat. Újra kérdőn nézek a szemébe, mire halványan elmosolyodik. – Akit a verseny felvigyázására küldtem, csúnyán megsérült, de úgy fest, maradéktalanul felépül.
- Mi történt?! – csapok le az információra.
- Nem tudok sokat, csak annyit, hogy Kazuki kocsiját megbabrálták, leállt és amikor ő és a hasonmásod kiszálltak, rájuk támadtak. – Ahogy ezt elmeséli, a gyomrom görcsbe áll és megfeszülök, Tatsuki azonban szinte azonnal lenyom a kanapéra. Rémültté válok, pláne, ahogy könnyedén a hasamra fordít és ráül a fenekemre. Fújva-nyikkanva próbálom magam felnyomni, őt lelökni, de lent tart. – Nyugi – kér azon a dorombolós hangján. – Deon, már így is kivagy, engedd el magad! – kér és figyelmeztet egyszerre, azzal nekiáll masszírozni. – Nem tehetsz semmit és tudtad, hogy ez lesz, hiszen itt vagy. Értesüléseim szerint a barátodat csak fejbe vágták és otthagyták, a hasonmásod meg kocsiba rángatták és elvitték. – Ez részben jó, de azért nem nyugszom meg teljesen és hiába simítja el az idegességet az izmaimban Tatsuki, azok újratermelik magukat.
- Sajnálom – mondom neki csendesen.
- Te? Micsodát? – kérdez vissza meglepetten, de nem válaszolok. Erre egy kicsit magához szorít, majd elenged. – Örülök, hogy itt vagy, ez egy jó döntés volt mindkettőtök részéről. – Érzem, hogy ez csak a fele annak, ami Tatsukiban van, vagy legalábbis biztos vagyok benne, hogy dühös, amiért előre nem tudta, hogy itt leszek, csak nem mondja és egy kicsit én is neheztelek Asaméra, amiért nem értette meg a célzásomat, amiért csak ilyen sokára értesítette a pirszingesemet a hollétemről. Meglesz ennek a böjtje, van egy ilyen sanda gyanúm, mert az ilyesmit Tatsuki nagyon nem bocsátja meg, még az én kedvemért sem tenné. – Elintézek egy telefont, nem baj?
- Nem. – Válaszom után a telefonjáért nyúl, gyorsan kikeresi a számot, majd felhív valakit.
- Megtaláltad? – kérdez bele lendületesen és egy férfihang tájékoztatja, hogy meg. - És hogy van? Az a lényeg. – Megkönnyebbülést hallok ki Tatsuki hangjából, mire felnézek rá, de leint a pillantásával. - Rakják össze, legyen ép, a többi nem számít. Ne aggódjon, velem van, akit elraboltak, csak hasonmás volt. Ja, hamarosan. – És megszakítja a vonalat. Újra kérdőn nézek a szemébe, mire halványan elmosolyodik. – Akit a verseny felvigyázására küldtem, csúnyán megsérült, de úgy fest, maradéktalanul felépül.
- Mi történt?! – csapok le az információra.
- Nem tudok sokat, csak annyit, hogy Kazuki kocsiját megbabrálták, leállt és amikor ő és a hasonmásod kiszálltak, rájuk támadtak. – Ahogy ezt elmeséli, a gyomrom görcsbe áll és megfeszülök, Tatsuki azonban szinte azonnal lenyom a kanapéra. Rémültté válok, pláne, ahogy könnyedén a hasamra fordít és ráül a fenekemre. Fújva-nyikkanva próbálom magam felnyomni, őt lelökni, de lent tart. – Nyugi – kér azon a dorombolós hangján. – Deon, már így is kivagy, engedd el magad! – kér és figyelmeztet egyszerre, azzal nekiáll masszírozni. – Nem tehetsz semmit és tudtad, hogy ez lesz, hiszen itt vagy. Értesüléseim szerint a barátodat csak fejbe vágták és otthagyták, a hasonmásod meg kocsiba rángatták és elvitték. – Ez részben jó, de azért nem nyugszom meg teljesen és hiába simítja el az idegességet az izmaimban Tatsuki, azok újratermelik magukat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése