281.

Ryuuichi

Miután lerakom a telefont, visszamegyek Asame szobájába, hátha Takashinak szüksége van segítségre. Mikor odaérek az ajtóhoz, Yoru épp akkor kíséri ki Asahito-samát. Rettenetesen sápadt, én pedig csak őszinte hálát érzek azért, hogy megmentette Asamét. Legalábbis nagyon remélem. Míg Yoru leülteti őt az egyik székre a folyosón, addig én benézek a szobába. Takashi épp Shinji sérüléseit látja el. A kölyök néha felszisszen, de hősiesen tűri, s mikor végeznek, elküldöm őt Ayakohoz, hogy hozzon Asahitonak valami édes löttyöt, attól jobban lesz, és kérjen egy zacskó fagyasztott zöldborsót is az arcára. Aprót bólint, majd távozik, én pedig odalépek Takashihoz.

- Mennyire súlyos? - kérdezem őszintém. Tudnom kell mindent, nem akarom elveszíteni a főnököt. Megbuktam, mint testőr. Nekem kellett volna védenem és benyelnem azt a golyót, ahogy Naoto is megtette, de nem lehetett. Ettől még azonban a kellemetlen érzés megmarad és a büntetésemet is vállalom érte. Asamétól és Deontól is. Igen, Deontól, mert nekem kellene most itt feküdnöm. Nem vagyok jó testőr, már nem...

- A következő két óra kritikus. Ha a szervezete jól reagál és nem történik semmi, akkor túléli. Ha nem, akkor már a kórházban sem fogják tudni megmenteni őt – hangzik a kegyetlen, rideg igazság, amitől megborzongok. - De ismerve őt azt mondom, hogy két óra múlva már valószínűleg fel is ébred majd - mondja csendesen és elmosolyodik. - Asame nem fogja meghazudtolni önmagát, nagyobb benne az élni akarás – néz végig Asamén mosolyogva, miközben elpakolja a transzfúzióhoz használt eszközöket. Az egész szoba olyan, mint egy minikórház most, csak a nagy gépek és a szag hiányzik innen. Annyira nem bánom mindezt. Vajon Deon, ha megérkezik, látni akarja őt? Asame sosem szerette, ha gyengének látják, de talán Deon jelenléte segít neki rendbe jönni. Őszintén remélem ezt. Otthagyom Takashit és kimegyek Asahito-samához. Nem tudom neki elégszer megköszönni, amit tett.


Asahito és Asame sosem voltak jóban. Elviselték egymást, elvoltak a másik mellett, de körülbelül ennyi. Miután kiderült, hogy Asahito az öccse, a kapcsolatuk csak tovább romlott. Kilenc év van köztük, mégis... Asahito persze keresné a bátyja társaságát, szeretne vele jóban lenni, még ha ezt magának sem vallja be igazán. És Asame is vigyáz az öccsére annak ellenére, hogy lépten-nyomon azt hangoztatja, agyára megy Asahito.

- Hálás vagyok önnek, Asahito-sama, hogy segített. Köszönöm – hadarom el, miközben meghajlok előtte. Sosem fogom tudni ezt megköszönni neki elégszer.

- Hányingerem van ettől a magázástól – morog rám, mire rápillantok. Épp akkor tolja el Yoru kezét, amiben a neki hozatott gyümölcslé van. Yoru persze ezt egy szúrós pillantással jutalmazza, mire Asahito rá is rámordul. A tekintélyére még ő is harap és büszke. - Felejtsd el a magázást! - kér valamivel szelídebben és feláll, de megszédül. Ösztönösen mozdulok én is és Yoru is, hogy elkapjuk, majd elengedem őt, mikor már a férfi megtartja karjaiban.

- Előkészíttetek egy vendégszobát nektek – mondom csendesen, mire Yoru csak bólint. Elindulunk a folyosón és az egyik üresen álló szobához vezetem őket. Yoru az ágyhoz vezeti Asahitot és leülteti. - Azonnal jön valaki és ad nektek tiszta ágyneműt. Szükségetek van még valamire? - kérdezem csendesen, mire nemleges választ kapok. Meghajlok és elindulok kifelé, Asahito hangja azonban megállít.

- Ne mondd el a bátyámnak, hogy én voltam! - kér szelíden, mire meglepődve visszafordulok. Elszántnak tűnik, bár a hangja gyenge.

- Tudnia kell! - mondom csendesen, de nem akarok vitatkozni vele. Talán ettől megváltozna kettejük viszonya, hiszen ő is erre vágyik. Tudom, látom rajta, bármennyire is tagadni próbálja.

- Nem, nem kell! Nem kell tudnia – jelenti ki határozottan. Tudomásul veszem kérését, így aprót bólintok, jelezve, hogy megértettem, bármennyire is nem tetszik a dolog, majd tényleg távozom. Kerítek egy testőrt és beküldöm hozzájuk, hogy lássa el őket, majd a konyhába megyek, remélve, hogy ott találom Shinjit. Szerencsém van, az asztalnál ül, kávézik és dohányzik, miközben az arcát jegeli... valamivel.

- Nem volt zöldborsó – dobja az asztalra a csomagot. Vörös lazac. Ezen nem tudok nem nevetni. Legalább egy napig bűzleni fog tőle. - Nem vicces – morogja. Még mindig feszült az este miatt és bántja valami, látom rajta abból, ahogy forgatja kezében a cigarettát, ahogy kifújja a füstöt. Ismerem már ennyire.

- Jól csináltad, Nino! - dícsérem meg becenevén. Tőlem viseli el egyedül ezt. Azt mondta, ha a mi nyelvünkön ejtik ki, olyan, mintha egy mentőautót becézgetnének. Van benne valami, ezért is ejtem ki úgy, ahogy a focistáét szokták. Ezt sem szereti, de elviseli. - Büszke vagyok rád, kölyök! - mosolyodom el.

- Nem, nem csináltam jól! Nem lett volna szabad otthagynom Feinek. Ha maradok vele, nem lövik le Asame-samát, akkor meg tudtuk volna védeni. Elcsesztem, Ryuu! Kurvára elcsesztem és ez dühít...

- Kölyök! Asame engem is elzavart volna, ahogy meg is tette, mikor egyedül ment érted. Mindig maga intézi ezeket. Tisztán, becsülettel. Attól függetlenül persze, hogy mindig lecseszem azért, amit tesz. Egyszer az a kurva nagy becsülete és büszkesége fogja megölni. De neked és nekem az a feladatunk, hogy kövessük az utasításait és így próbáljuk őt megvédeni. Néha lehetetlen... Kurvára nem értek egyet néha Asaméval és az utasításaival, és ezeket a tudtára szoktam adni, de amit elhatároz, annak úgy kell lennie. Meggyőzhető, de csak észérvekkel, egy lövöldözés közepén azonban nincs időm győzködni őt, azonban ha nem kap magyarázatot, szarik a véleményedre és aggályaidra – mondom csendesen. - Asame kegyetlen, rideg, veszélyes yakuza. Tizenegy éve dolgozom vele ahhoz, hogy ezt biztonsággal kijelenthessem, és ugyanakkor kurvára nagy az élni akarása is. Ezért sikeres. Ha kimond valamit, de van egy jó ellenérved, makacskodik, de csak a büszkesége miatt, ám megfogadja a tanácsokat – magyarázom Shinjinek. - Menj, pihenj le az irodában, rád fér. Innentől intézek mindent – fogom meg kezét, majd felállok, hogy visszanézzek Asaméhoz és Takasihoz, míg Deon megérkezik.

- Ryuu! Fel fog épülni? - kérdezi csendesen, mire csak egy apró, de őszinte és határozott igent bólintok. Hiszem, hogy így lesz, mert hinni akarom.