281.

Kazuki

Mikor megint magamhoz térek, az ágyban találom magam. Arra még emlékszem, hogy Asame összeszedett, majd odavitt Nishidához. Beszéltem is Nii-sannal, de semmi többre, minden elsötétült. Felülök az ágyban. Sajog a fejem, szédülök és pokoli hányingerem van. Nagyszerű, már csak egy agyrázkódás hiányzott nekem ajándékba. Kösz, Fei, majd meghálálom. Vajon mi történhetett, miután Asame elhajtott? Meg kell tudnom, mert muszáj, mert tudni akarom. Lassan mászom ki az ágyból, nem érdekel az sem, hogy csak egy alsónadrág van rajtam. Elvánszorgom szobám ajtajáig, majd ugyanilyen lassú tempóban indulok el Nishida dolgozószobájához, remélve, hogy ott találom őt és mindenre magyarázatot ad majd. Az egész dolog érdekes, mindenből kettőt látok és úgy imbolyog a folyosó, mint egy viharba került hajó fedélzete. Kellemetlen érzés, mint a körhinta. Vagy valami hasonló. Sokáig tart eljutni a dolgozószobához, de végül sikerül és kicsit erőtlenül nyomom le a kilincset. Nyomnám, ha elsőre nem a képzelt másodikat sikerülne megfognom. Felnevetek saját hülyeségemen, de végre bejutok. Kapaszkodom az ajtóba, mielőtt tényleg elesnék. Nii-san úgy néz rám, mint aki szellemet lát. Nem, Nishi, csak én vagyok az, bár nem a legjobb formámban.

- Kazuki! - ugrik fel helyéről azonnal, amint meglát engem és derekam átkarolva vezet az egyik székhez, hogy leültessen. Forog velem az egész dolgozószoba, de tudni akarom, mi van. A vicces az egészben az, hogy Nishidából is kapásból kettőt látok, de nem megyek sehova, míg magyarázatot nem ad egy-két dologra. - Nem lett volna szabad felkelned még – ró meg csendesen, de hangja tele van aggodalommal. Pont nem izgat.

- Tudni akarom, mi történt – jelentem ki szemem lehunyva.

- Visszaviszlek a szobádba! - közli velem figyelmen kívül hagyva azt, amit mondtam. Meg a nagy büdös francokat! Tudod jól, Nii-san, hogy tudok én hisztis is lenni, ha el akarok érni valamit, ne akard, hogy most bizonyítsam be újra, mennyire nem vagyok hajlandó elviselni, ha valamit nem mondasz el nekem!

- Addig nem, míg nem mondod el! - akadékoskodok rendíthetetlenül.

- Néha utálom, hogy ennyire jól kineveltelek – morogja, de ennyivel nem hat meg. Most nem. - Minden rendben ment. Nagyjából. Kobayashit és Deon apját letartóztatták, a tévé élőben közvetítette. Fei meghalt. Asame elintézte őt, de megsérült. Nem tudom, mennyire súlyos, még nem hívtam Ryuuichit, hogy megkérdezzem, de amint tudom, megteszem. Neked pedig pihenned kell és ezzel nem vagyok hajlandó vitába szállni. Agyrázkódásod van, úgyhogy most szépen megfoglak és visszakísérlek a szobádba, lefekszel és alszol. Világos voltam?

- Deon tudja? - kérdezem őszinte kíváncsisággal hangomban és rápillantok. Még mindig ketten van, még mindig forog a szoba és még mindig hányingerem van. Kellemes, merőben.

- Nem tudom – válaszol őszintén, majd felnyalábol. Utálom, amikor cipel, mint egy olcsó kis szajhát, de most hálás vagyok neki, nem biztos, hogy visszajutnék a szobámba a saját lábamon, még akkor sem, ha belé kapaszkodnék. Hamar visszaérünk a szobámba, ő pedig az ágyba fektet. Nem akarom, hogy itt hagyjon, így megfogom a kezét.

- Maradj itt egy kicsit – kérem csendesen, mire elmosolyodva simogatja meg arcom, de nem ellenkezik az ötlet ellen. Lecsatolja magáról a pisztolytáskát és lerúgva cipőjét befekszik mellém, magához karol, én pedig belesimulok az ölelésbe és lehunyom szemem. Megnyugtat a közelsége, ezt nem tudom tagadni, ahogy azt sem, hogy rettenetesen aggódom. Asaméért és Deonért is. Ha az a majom feldobja a talpát, én megrugdosom, de tényleg. Nem teheti meg ezt sem Deonnal, sem senki mással. Szívem szerint felhívnám Ryuut vagy Deont, hogy mondjon valamit, már ha egyáltalán a kölyök többet tud nálam. Remélem, igen és már ott van Asaméval.


Lassan azonban ahogy elmélkedem, elnyom az álom is. Kapaszkodok Nishida karjába, bizonyosságot szerezve arról, hogy még itt van velem, nem ment el, mert nagyon jól tudom, hogy amint elalszom, újra itt hagy, hogy a dolgait intézhesse és majd valamikor az éjszaka folyamán tér vissza hozzám csak. Utálom ezt a helyzetet, de örülök, hogy mellettem van, ha bármi kellene. Még érezem, ahogy csendesen a fülembe suttogja: Pihenj!, és csókot lehel homlokomra, aztán újra magával ragad a mélység. Az a mélység, mely a parkolóházban is elragadott tőle...