281.

Asahito

Sokáig figyelem Asamét, miközben ott fekszem mellette az ágyon. Szeretném, ha felépülne, ha tényleg rendbe jönne. Mindig szívózom vele, hogy takargassam azokat az érzéseket, melyek igazából jelen vannak, ha a közelemben van. A testvérem, még ha csak az apánk az egyetlen közös pont az életünkben. Utáltam egyke lenni, így mikor megtudtam, hogy az apám nem az a férfi, aki évekig nevelt, eljöttem hozzá és bevallottam neki... Megromlott az amúgy sem rózsás kapcsolatunk, pedig nem ezt akartam elérni. Csak szeretném, ha elfogadna. Nem kell öcsikéznie, nem kell körbeugrálnia, nem... csak fogadja el, hogy a testvére vagyok, nem vágyom másra. Miután végzünk, Yoru kitámogat az ajtón és leültet az egyik székre. Pokolian szarul érzem magam, ami nem is csoda. A Deon-hasonmás hoz nekem egy adag édes löttyöt, de kurvára nincs kedvem sem enni, sem inni, Yoru azonban hajthatatlan és eléri, hogy igyak belőle. Nincs nehéz dolga, mert ahelyett, hogy mikor belekortyol, lenyelné azt a vackot, megragadja állam és megcsókolva juttatja számba az édes cuccot. Nem tudok mit tenni, le kell nyelnem, de ezért még kapni fog. Megint nyílik Asame ajtaja és Ryuu jön vissza hozzánk, majd meghajolva újra hálálkodni kezd. Megmorgom, pedig most kivételesen nem rá, hanem Yorura vagyok dühös, amiért átvert.

- Hányingerem van ettől a magázástól – morgok rá, mire rám pillant. Eltolom magam elől Yoru kezét, amiben a poharat tartja. Értse már meg végre, hogy nem kell ez a szar! Persze viszonzásul egy szúrós pillantást kapok, mire rá is rámordulok. Utálom, ha mások előtt gyengének állít be, akármennyire is az vagyok most. - Felejtsd el a magázást! - kérem valamivel szelídebben a testőrt és felállok, de megszédülök. Ösztönösen mozdul Ryuu is és Yoru is, hogy elkapjanak.

- Előkészíttetek egy vendégszobát nektek – mondja csendesen, mire Yoru csak bólint és elindulunk a véreb után. Nincs kedvem maradni, de menni sem. Tudni akarom, ha Asaméval történik valami és ezt itt tudhatom meg a leggyorsabban. Yoru az ágyra ültet, én pedig kapaszkodok bele, nehogy leszédüljek mellőle. - Azonnal jön valaki és ad nektek tiszta ágyneműt. Szükségetek van még valamire? - kérdezi csendesen, mire nemleges választ adok neki. Meghajol és elindul kifelé, ám mielőtt kiléphetne az ajtón, még utána szólok.

- Ne mondd el a bátyámnak, hogy én voltam! - kérem szelíden, mire meglepődve visszafordul. Elszánt vagyok, bár hangom ehhez most elég gyenge. Persze Ryuuichi azonnal leáll velem akadékoskodni.

- Tudnia kell! - mondja csendesen. Nem, nem kell. Lehet, hogy ez megváltoztatná a kettőnk közti kapcsolatot, de lehet, nem abba az irányba, amibe szeretném. Nem akarom még jobban magamra haragítani a bátyám, a kevés is több, mint a semmi.

- Nem, nem kell! Nem kell tudnia – jelentem ki határozottan, mire távozik. Felsóhajtok és fejem Yoru ölébe hajtom. Nem szól, csendesen cirógat, de érzem, hogy ő sem érti, miért utasítottam el azt, hogy Asame megtudjon mindent. Mert csak, majd idővel elmondom neki, talán, de nem most. - Szerinted is el kellene mondanom? - kérdezem meg végül. - Nem akarom, hogy ennél jobban is megromoljon a viszonyunk – vallom be neki. - Tudod, hogy mennyire szeretném, ha a bátyám elfogadna, ha csak egy kicsit is jobban érdekelném. Nem vágyom arra, hogy körbeugráljon, nem vágyom arra, hogy szeressen, csak fogadjon el. Hogy bármikor számíthasson rám... - osztom meg vele csendesen.

- Persze, hogy tudom, de ettől még lépned kellene neked is – fejti ki véleményét. - Ha mindketten csak kerülgetitek egymást, mint macska a forrókását, lószarra sem mentek, Asa... Tudom, hogy mit érzel, én ne tudnám... Mindig is arra vágytam, hogy a bátyám elfogadjon, persze ez a mai napig nem történt meg. Szerinte egy szajha szajha is marad és anyámat is tönkretettem ezzel... A pénzem jól jön neki azonban... De már leszarom... már nem foglalkoztat – mondja semleges hangon. Megint hazudik. Igenis foglalkoztatja, igenis bántja a dolog, ahogy engem is Asame viselkedése. Jó páros vagyunk, azt hiszem. Miután megkapjuk az ágyneműt, segít megszabadulni a ruháimtól és befektet az ágyba, majd mellém fészkeli magát. Magamhoz ölelem és átkarolva őt lehunyom szememet. A fáradtságnak és vérveszteségnek köszönhetően hamar elnyom az álom, amit most cseppet sem bánok.