Tatsuki remekül vezet és elég gyorsan, ahogy én érzem. Mire felülök, az arcomra az a rideg maszk kúszik, ami mindig is jellemzett. Hátradőlök az ülésben és rendezem a gondolataimat. Egy pillantásra méltatom a mellettem ülő férfit, aki elégedett a látványommal, aztán felkészülök a legrosszabbra is. Fogalmam sincs, hogy kell viselkednem, mit kell tennem, mi vár rám, de most, hogy Asame az ágyat nyomja, én vagyok a hang, az én kezemben van minden. Az első dolgom lesz kifaggatni mindenről és a megtudottak fényében cselekedni. Hamar megérkezünk, Tatsuki a járgányt otthagyja, ahol leparkolt vele, majd teljes vállszélességgel követ, mintha egy ellenséges területre lépnénk be és ő lenne az a véreb, amelyiknek meg kell védelmeznie engem. Az irányt azonnal Asame szobája felé veszem és belefutunk Shinjibe. Látszik rajta, hogy őt sem hagyta nyomtalanul az este, ráadásul kérdeznem sem kell, megmondja, hol találom Ryuuichit, azzal magázva minket már megy is. Tatsuki végigméri, alaposan megnézi magának és mellékel nekem egy „ez igen”-pillantást, hogy megdicsérjen a munkámért, de képtelen vagyok törődni ezzel. Kiborít az, ahogy Shin viselkedett. Dühít és idegessé tesz. Futva folytatom az utamat, a pirszingesem pedig utánam rohan, az ajtó előtt azonban megállok, szembe fordulok vele és a mellkasánál fogva finoman megtolom, mikor közel lép hozzám.
- Maradj kint! – kérem komolyan. Ellenkezni akar, de befogom a száját. Egyetlen érvet sem akarok hallani és nem azért, mert meg bírna győzni arról, hogy lelki támogatásra van szükségem, mert az tény, de hiába lesz meg, rajtam nem segít, hanem mert nem akarom ezzel vesztegetni az időmet. Szétfeszít, annyira tudni akarom, mi történt pontosan. – Ami bent van, nem tartozik rád – közlöm vele ridegen. Ez egy igazi ok, Tatsuki nem láthatja Asamét sebzetten, eszméletlenül és ezzel mind egyetértünk. – Megleszek – teszem még hozzá, mert tudom, hogy csak értem aggódik, azzal visszalép, én meg benyitok Asaméhoz. A látvány az első pillanatban összeroppant, gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, de mikor megteszem a második lépést befele, már nem érzek semmit. A halálos félelem, a rémület, a fájdalom, az aggódás, a sírhatnék, a gyengeség, … minden elmúlik. Merev tartással, érzelemmentes képpel biccentek Takashinak, majd Ryuuichinek, végül az orvoson állapodik meg a pillantásom. – Hogy van Asame? – kérdezem meg tőle határozottan.
- Egyelőre javul az állapota. A transzfúzió utáni két óra lesz kritikus a számára. Ha átvészeli, felépül - közli komoly hangon. Hát ebből nem sokat tudtam meg.
- Milyen transzfúzió és mikor történt az meg? – kérdezem ridegen. Abban már biztos vagyok, hogy nagyon súlyos Asame sérülése, de nem vagyok hozzászokva az orvosi nyelvhez, úgyhogy nagyjából fingom sincs, miről beszél a doki. De tudni akarom és ha kell, vicsorogva fogom vele közölni, hogy még mindig tizenhét éves vagyok csak és ha nem fordítja le az én szintemre, hogy mi van Asaméval, szüksége lesz tetanuszoltásra, mert megveszek és beleharapok, mint egy kutya.
- Sok vért vesztett, ezért pótolni kellett a szervezetében, hogy képes legyen maga is beindítani az újratermelését - magyarázza. - Negyven perce – teszi hozzá, mire bólintok, jelezve, hogy megértettem. Azt hiszem, hozzá nincs több kérdésem, egyelőre legalábbis, ezért Ryuuichire pillantok.
- Gyere! – kérem és utasítom egyszerre, azzal sarkon fordulok és kimegyek Asame szobájából. Tatsuki azonnal hozzám lép, próbálna átölelni, ám határozottan eltolom erős karjait és elutasítóan nézek aggodalommal telt barna szemeibe. Nincs szükségem most gyengédségre és kedvességre, mert csak elgyengítene, azt pedig nem engedhetem. – Hozz nekem kávét! – parancsolok rá. – A konyha arra van. – És meg is mutatom neki. Az arcára indulatok tolulnak, de persze megérti, hogy Ryuuval nem az ő társaságában akarok beszélni, ezért lehiggad és kelletlenül elindul a konyha felé. Mikor már a hallótávolságon kívülre ér, újra Ryuuichivel nézek farkasszemet. – Jelentést kérek arról, mi történt azóta, hogy telefonon beszéltünk – jelentem ki.
- Maradj kint! – kérem komolyan. Ellenkezni akar, de befogom a száját. Egyetlen érvet sem akarok hallani és nem azért, mert meg bírna győzni arról, hogy lelki támogatásra van szükségem, mert az tény, de hiába lesz meg, rajtam nem segít, hanem mert nem akarom ezzel vesztegetni az időmet. Szétfeszít, annyira tudni akarom, mi történt pontosan. – Ami bent van, nem tartozik rád – közlöm vele ridegen. Ez egy igazi ok, Tatsuki nem láthatja Asamét sebzetten, eszméletlenül és ezzel mind egyetértünk. – Megleszek – teszem még hozzá, mert tudom, hogy csak értem aggódik, azzal visszalép, én meg benyitok Asaméhoz. A látvány az első pillanatban összeroppant, gyorsan becsukom magam mögött az ajtót, de mikor megteszem a második lépést befele, már nem érzek semmit. A halálos félelem, a rémület, a fájdalom, az aggódás, a sírhatnék, a gyengeség, … minden elmúlik. Merev tartással, érzelemmentes képpel biccentek Takashinak, majd Ryuuichinek, végül az orvoson állapodik meg a pillantásom. – Hogy van Asame? – kérdezem meg tőle határozottan.
- Egyelőre javul az állapota. A transzfúzió utáni két óra lesz kritikus a számára. Ha átvészeli, felépül - közli komoly hangon. Hát ebből nem sokat tudtam meg.
- Milyen transzfúzió és mikor történt az meg? – kérdezem ridegen. Abban már biztos vagyok, hogy nagyon súlyos Asame sérülése, de nem vagyok hozzászokva az orvosi nyelvhez, úgyhogy nagyjából fingom sincs, miről beszél a doki. De tudni akarom és ha kell, vicsorogva fogom vele közölni, hogy még mindig tizenhét éves vagyok csak és ha nem fordítja le az én szintemre, hogy mi van Asaméval, szüksége lesz tetanuszoltásra, mert megveszek és beleharapok, mint egy kutya.
- Sok vért vesztett, ezért pótolni kellett a szervezetében, hogy képes legyen maga is beindítani az újratermelését - magyarázza. - Negyven perce – teszi hozzá, mire bólintok, jelezve, hogy megértettem. Azt hiszem, hozzá nincs több kérdésem, egyelőre legalábbis, ezért Ryuuichire pillantok.
- Gyere! – kérem és utasítom egyszerre, azzal sarkon fordulok és kimegyek Asame szobájából. Tatsuki azonnal hozzám lép, próbálna átölelni, ám határozottan eltolom erős karjait és elutasítóan nézek aggodalommal telt barna szemeibe. Nincs szükségem most gyengédségre és kedvességre, mert csak elgyengítene, azt pedig nem engedhetem. – Hozz nekem kávét! – parancsolok rá. – A konyha arra van. – És meg is mutatom neki. Az arcára indulatok tolulnak, de persze megérti, hogy Ryuuval nem az ő társaságában akarok beszélni, ezért lehiggad és kelletlenül elindul a konyha felé. Mikor már a hallótávolságon kívülre ér, újra Ryuuichivel nézek farkasszemet. – Jelentést kérek arról, mi történt azóta, hogy telefonon beszéltünk – jelentem ki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése