29.

Asame

És tévedni emberi dolog. Nem nyit és én sem vagyok hajlandó. Csak nézem őt, megint felvéve azt a nyugodt és rideg maszkot, mint amit szoktam. Már hozzám nőtt és szeretem is használni. Valahol az egész hirtelen tesz sebezhetetlenné. Olvastam a róla összegyűjtött papírokban, hogy az, amiben szenved, valami pszichés dolog, és hogy lehetne rajta változtatni, s az előbbi jelenet csak arra késztet, hogy valahogy megoldjuk ezt is, mert miért ne? Nekem sem hiányzik, hogy egyszer csak kidőljön egy tárgyaláson a jövőben, vagy tudom is én. Nem azért vettem magamhoz, nem azért vettem a fejembe, hogy tanítom, hogy aztán az egésznek így legyen vége. Gúnyos mosolya meg sem lep, most még az sem izgat, hogy mi jár abban a csökönyös agyában tulajdonképpen, egyszerűen nem. A csendkirály jó játék, ahogy ismerem, úgysem bírja sokáig ebben az állapotban.


Mikor Akihito kórházba került, napokig nyomták tele fájdalomcsillapítóval. Olyankor jól volt. Olyankor nem volt önmaga. Még erősen él bennem az a kép, mikor egyik napról a másikra állították le a gyógyszerről. Dühöngött, sírt... Mit tehettem volna? Fiatalok voltunk. Ilyenkor csak fogtam a kezét, hallgattam a szitkozódását és reménykedtem abban, hogy ennek az egésznek hamar vége lesz. Vége lett, idővel. Mikor már én kezdtem feladni, akkor. Ha az ember egyszer keresztülmegy egy ilyenen, vannak halvány sejtései a dologról. A kölyök gyógyszere lassan inkább már csak drog, mintsem gyógyszer lenne, s inkább elvonási tüneteket produkál, mint nem. Nem fogom neki szóvá tenni, az ő döntése, mit akar vagy mit nem, a saját életét mindenki úgy cseszi el, ahogy akarja. Én is így voltam a dolgokkal. Ott próbáltam elcseszni, ahol csak tudtam. Apám gondoskodott róla, hogy ne tegyem.


A kórházban töltött időszak volt talán a legnehezebb számomra. Nem magam miatt, hanem látni Akihito szenvedését, aki mindig is olyan volt számomra, mint egy testvér. Az apja persze nem nézte jó szemmel ezt. Szerinte a fia csak ne barátkozzon magamfajtákkal, habár apám rengeteg pénzzel támogatta a dojot, ahogy én is ezt teszem, mert nekem ennyit megér a boldogsága, így legalább valamit visszaadhatok abból, amit tőle kaptam a gyerekkori éveink alatt. Újabb cigarettára gyújtok rá, majd a dobozt az ágyra dobom. Szolgálja ki magát, ha akarja, ha nem, tegyen vele, amit akar. Bár sejtem, megint abban a téveszmében lesz, hogy lesajnálom vagy épp jótékonykodom vele. Kurvára nem lesz igaza. Egy egyszerű gesztus, amit felesleges máshogy kezelni.


De Deonban több a makacsság, ezért biztos vagyok abban, hogy majd valami epés megjegyzéssel üti el a dolgot, jelezvén, hogy ne higgyem azt, hogy lekenyerezhetem. Akarja a fene. Nekem nem kell egy megvesztegethető kölyök. Ha vesztegetni akarok, van rá egy több tíz oldalas listám, kivel tenném, Deon sajnos ezen nem szerepel. És amúgy is tetszik a gyerekes viselkedése, melyek arra irányulnak, hogy engem, vagy netán Ryuut idegesítse. Naotoval viszont távolságtartó. Na igen, Nao forrófejű, előbb jár a keze, mint az agya, de pont ezért tart most ott, ahol, Ryuu pedig a maga atyáskodó higgadtságával úgy terelgeti, ahogy kell. Hogy ne hibázzon többé...


Csak nézem a kölyköt és még mindig azt várom, hogy mondjon valamit. Nem igazán érdekel a magyarázkodása, azt hiszem, nem szorulok arra, hogy nekem magyarázza el, mi történik ilyenkor. Ha akarja, elmondja ezt is, ha nem, akkor megtartja magának és kész. Most nem kioktatni jöttem, még csak nem is egy több órás hegyi beszéd miatt vagyok itt, egyszerűen érdekelt, mi van vele. Veszni nem fogom hagyni azt, amit egyszer már megszereztem, még ha nem is teljesen az én irányításom alatt van. Nem is akarom, hogy oda kerüljön. Engedelmes báboknak ott vannak a vérebeim. Naototól és Ryuutól sem várom el, hogy mindig első szóra ugorjanak, szeretem meghallgatni a véleményüket, habár ők tudják, hogy ha nem magunk között vagyunk, akkor minden szavam, kérésem parancs és ezzel semmi gond sincs.


Lássuk, kölyök... megszólalsz végre?