290.

Ryuuichi

Halk kopogásra eszmélek fel, talán Deon ért vissza, bár ő miért is kopogna? Felállok székemből. Yoru áll velem szemben és amit rajta látok, az nem nyugtat meg. Szemei vörösek a sírástól, ideges, feszült és talán dühös is. Nem mond semmit, kezembe nyom egy halom papírt, majd fordul meg, hogy távozzon. Nem hagyom neki, elkapom karját, mert nem tetszik ez az állapot, amiben most van, ám ahelyett, hogy szóra tudnám bírni, összeesik. Épphogy sikerül elkapnom őt, ölembe emelem a kölyköt, mert hozzám képest még ő is gyerek a maga huszonöt évével. Na jó, és most mi a jó anyámat csináljak két szék között a pad alatt? Asamét nem akarom itt hagyni, mert lassan megint felébred, viszont Yorut sem hagyhatom ennyiben. Emberek, jó lenne, ha ma estére befejeznétek a dolgaitokat, de tényleg...! Végül döntök. Beviszem őt Asame szobájába és a fotelba ültetve próbálom őt visszahozni újra ebbe a világba. Szerencse, hogy hozattam be teát, így amikor végre magához tér, elveszek egy tiszta poharat a tálcáról és két kockacukrot dobva még az így is édes löttybe nyomom azt a kezébe. Belekortyol a teába, de elfintorodik. Bocs, de ezt most meg kell innod. Hogy nyomatékosítsam ezt benne, tenyeremmel szája felé tolom a poharat. Kelletlenül, de megint kortyol belőle.

- Ez borzalmasan édes – fintorogja, mire tőlem csak egy megértő mosolyt kap, de többet nem. Kórház a káosz szélén... Még valaki, akit ma ápolni kell? - Jól vagyok, muszáj ezt meginnom? - kérdezi próbálva meglágyítani.

- Muszáj – jelentem ki. - Nem úgy festesz, mint aki jól van – közlöm vele csendesen, mire félrefordítja fejét és ismét belekortyol a teába. Hát rendben, így is játszhatunk. Leülök vele szemben az asztalra és magam előtt keresztbe fonom a karjaim. Addig nem megy innen, míg tényleg nem látok rajta némi javulást, ha nem is akar nekem mondani semmit. Imádom, mikor mindenki játssza a kibaszott keményet... Már épp kérdeznék tőle, mikor megint csak nyílik a szobaajtó, és Deon lép be rajta.