Yoru gyors, de nálam nem lehet gyorsabb. Minden pillanatát szinte lelassítva látom annak, ahogy az arcán az érzelmek megpróbálnak takarózni, aztán visszaadja a teáját Ryuuichinek és már ugrik is fel, hogy elslisszoljon mellettem. Mozdulatlan maradok, mert nem hiányzik, hogy egymásnak ugorjunk egy félreértett mozzanat miatt, de fejemmel és tekintetemmel követem őt. Belenézek a szemeibe, nem hagyom szabadulni egykönnyen, jelzem is neki, hogy beszélni akarok vele, de nem fogok utána menni, mert túl ügyes kifogást talált. Nem célom őt összeugrasztani Asahitoval, aki nyilván nem venné jó néven, ha magyarázkodnia kellene Yorunak, hol járkált az éjszaka közepén alvás helyett. Mikor a srác eltűnik a szobából, újra a vérebre nézek. Az ő mozgását is követem, figyelem őt, mint egy vadállat a zsákmányát, nem engedem, hogy mögém kerüljön, szemlélem, amint ellenőrzi Asame állapotát és hallgatom minden szavát. Végül felsóhajtok.
- Nem kell sokat sakkozni, hogy az ember kitalálhassa, ki az egyetlen és kézenfekvő ember, akitől Asame vért kaphat, úgyhogy tök mindegy, hogy én mondtam-e el, vagy ő találta volna ki, de ha bűnbak kell, akkor leszek az szívesen – mondom csendesen Sárkánynak. - Először felkaptam a vizet, mert Asamét így nem láthatja senki, akinek nem muszáj, de láttam Yorun, hogy szar van a palacsintában – árulom el őszintén, már cseppet sem dühösen. - El fogok menni a picsába innen, ha nem bízza ránk a dolgokat – közlöm határozottan. Az sem érdekel, ha ezt Asame is hallja, mert jobban szeretem nyíltan megmondani, milyen állásponton vagyok. - Nélkülözhetetlen, ez igaz, de legalább most lapíthatna, mint úthengerelt macska az aszfalton, hogy majdnem meghalt. Én megmondtam neki a múltkor, hogy nem asszisztálok ahhoz, hogy megdöglik, joga van hozzá, meg nekem is visszautasítani a pártfogoltságomat. Ha nem vagyok itt, mikor megint felébred és nagyon akadékoskodik, megmondhatod neki, hogy tényleg lelépek, mert eddig is megvolt egyedül és ezután is kénytelen lesz meglenni, ha nem hajlandó engedi egy kicsit – jelentem ki belenézve Ryuuichi szemeibe.
Képes lennék tényleg elhagyni a fedélzetet, mint patkány a süllyedő hajóét? Képes. Nem akarom látni, mit tesz magával és a környezetével Asame. Mert ez az igazi kegyetlenség, olyanok idegzetével játszani, akik számítanak rá, akik szeretik. Mert mondhat akárki akármit, Ryuu szereti őt, mint embert. Amolyan baráti szeretettel. Én meg aztán pláne, egyértelmű, hogy bele bírnék pusztulni az elvesztésébe, de ha meghalna, megpróbálnék helytállni, azt viszont még tőle sem tűröm el, hogy kínozzon. Nem vagyok mazochista, ezt is számtalanszor jelentettem már ki.
Halk kopogás hallatszik, mire magabiztosan elindulok az ajtó felé. Még Ryuura pillantok, aztán kimegyek Tatsukihoz átvenni a kávémat. Belekortyolok, utána felnézek a nálam másfél fejjel magasabb férfire.
- Nem akarsz ledőlni? Készíttettem neked elő egy szobát.
- Eszemben sincs. Majd pihenek, ha te is, az viszont nem most lesz.
- Hát nem. Fáradt vagyok, de aludni nem tudnék és estig jobb is, ha nem dobom be a szunyát – árulom el őszintén, mire kesernyésen elmosolyodik. - Van valami hír?
- Mi lenne? Lassan hajnalodik, ilyenkor a fű se nő – válaszol megigazítva a hajamat. Gondoskodón turkál, tincsekre szedegeti immár három szintű kócomat, aztán megelégszik művével és békén hagy. - Hogy van? - biccent az ajtó felé.
- Jól, alszik és láza sincs.
- Talán megmarad?
- Ezzel ne viccelj! Ezzel ne, nagyon ne! – kérem nyomatékosan őt, mire pár aprót bólint. - Láttad Yorut? - kérdezem, de csak az irányt mutatja meg. Asszem, nem ápol jó viszonyt a párossal, legalábbis Tatsuki arcáról ezt olvasom le. Feliszom a kávét, majd a kezébe nyomom a bögrét és elindulok a srác nyomán. Ő marad, nekidől a falnak és flegma félmosollyal engem figyel.
Fogalmam sincs, Yoru vette-e a célzást, ezért mikor a szobájukhoz érek, nagyon halkan kopogok. Várok pár percet, hátha kijön, ha nem, én nem megyek utána, akkor elfogadom, hogy nem óhajt velem beszélni és visszamegyek Asaméhoz, ha viszont enged, megpróbálom megtudni, mi a szar van abban a palacsintában.
- Nem kell sokat sakkozni, hogy az ember kitalálhassa, ki az egyetlen és kézenfekvő ember, akitől Asame vért kaphat, úgyhogy tök mindegy, hogy én mondtam-e el, vagy ő találta volna ki, de ha bűnbak kell, akkor leszek az szívesen – mondom csendesen Sárkánynak. - Először felkaptam a vizet, mert Asamét így nem láthatja senki, akinek nem muszáj, de láttam Yorun, hogy szar van a palacsintában – árulom el őszintén, már cseppet sem dühösen. - El fogok menni a picsába innen, ha nem bízza ránk a dolgokat – közlöm határozottan. Az sem érdekel, ha ezt Asame is hallja, mert jobban szeretem nyíltan megmondani, milyen állásponton vagyok. - Nélkülözhetetlen, ez igaz, de legalább most lapíthatna, mint úthengerelt macska az aszfalton, hogy majdnem meghalt. Én megmondtam neki a múltkor, hogy nem asszisztálok ahhoz, hogy megdöglik, joga van hozzá, meg nekem is visszautasítani a pártfogoltságomat. Ha nem vagyok itt, mikor megint felébred és nagyon akadékoskodik, megmondhatod neki, hogy tényleg lelépek, mert eddig is megvolt egyedül és ezután is kénytelen lesz meglenni, ha nem hajlandó engedi egy kicsit – jelentem ki belenézve Ryuuichi szemeibe.
Képes lennék tényleg elhagyni a fedélzetet, mint patkány a süllyedő hajóét? Képes. Nem akarom látni, mit tesz magával és a környezetével Asame. Mert ez az igazi kegyetlenség, olyanok idegzetével játszani, akik számítanak rá, akik szeretik. Mert mondhat akárki akármit, Ryuu szereti őt, mint embert. Amolyan baráti szeretettel. Én meg aztán pláne, egyértelmű, hogy bele bírnék pusztulni az elvesztésébe, de ha meghalna, megpróbálnék helytállni, azt viszont még tőle sem tűröm el, hogy kínozzon. Nem vagyok mazochista, ezt is számtalanszor jelentettem már ki.
Halk kopogás hallatszik, mire magabiztosan elindulok az ajtó felé. Még Ryuura pillantok, aztán kimegyek Tatsukihoz átvenni a kávémat. Belekortyolok, utána felnézek a nálam másfél fejjel magasabb férfire.
- Nem akarsz ledőlni? Készíttettem neked elő egy szobát.
- Eszemben sincs. Majd pihenek, ha te is, az viszont nem most lesz.
- Hát nem. Fáradt vagyok, de aludni nem tudnék és estig jobb is, ha nem dobom be a szunyát – árulom el őszintén, mire kesernyésen elmosolyodik. - Van valami hír?
- Mi lenne? Lassan hajnalodik, ilyenkor a fű se nő – válaszol megigazítva a hajamat. Gondoskodón turkál, tincsekre szedegeti immár három szintű kócomat, aztán megelégszik művével és békén hagy. - Hogy van? - biccent az ajtó felé.
- Jól, alszik és láza sincs.
- Talán megmarad?
- Ezzel ne viccelj! Ezzel ne, nagyon ne! – kérem nyomatékosan őt, mire pár aprót bólint. - Láttad Yorut? - kérdezem, de csak az irányt mutatja meg. Asszem, nem ápol jó viszonyt a párossal, legalábbis Tatsuki arcáról ezt olvasom le. Feliszom a kávét, majd a kezébe nyomom a bögrét és elindulok a srác nyomán. Ő marad, nekidől a falnak és flegma félmosollyal engem figyel.
Fogalmam sincs, Yoru vette-e a célzást, ezért mikor a szobájukhoz érek, nagyon halkan kopogok. Várok pár percet, hátha kijön, ha nem, én nem megyek utána, akkor elfogadom, hogy nem óhajt velem beszélni és visszamegyek Asaméhoz, ha viszont enged, megpróbálom megtudni, mi a szar van abban a palacsintában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése