Yoru jó srác, bízom benne és elhiszem, hogy bízik bennem. Lehet, hogy túl könnyen adom magam, naiv vagyok, hogy nem kéne ezt csinálnom, de kockázat nélkül nincs győzelem sem. Én pedig győzni akarok, ebben is. Elmosolyodom a csendbüntetőn, az tényleg ramaty. Tatsuki is megtanulta, hogy nálam akkor van nagy gond, ha nem szólok egy szót sem. Akkor mindent elkövet, hogy hangot nyerjen ki belőlem, meg is rángat, ha ez kell, de sosem bántana. A durvasága velem szemben az érdekemet szolgálja. Fogalmam sincs, miért hiszek ebben, ez azonban ugyanolyan, mint Asame jégpáncélja, amit még ellenem is felkap időnként. Nem azért, mert nem szeret, hanem mert erre képes abban a pillanatban.
- Nem fogja feldobni a talpát – közlöm tényszerűen, mintha csak attól, hogy én ezt így most kijelentettem, szentírássá válna és Asahito még száz évig élne. – Mije van? – Kerülgettem magamban a témát, nem akartam ajtóstól berontani a házba, de jobb szeretem tudni a dolgokat. Yoru úgyis megtagadja tőlem a választ, ha úgy érzi helyesnek, én pedig sem faggatni nem fogom, sem hibáztatni, sem mást. Elfogadom, ha megmondja, ha nem. – Nem is ajánlom neki, hogy csak megforduljon a fejében olyasmi – mondom, mert én leszek a legdühösebb, a legcsalódottabb, a legszerencsétlenebb a Földön, ha Asame ideje korán kipusztul mellőlem. Nem akarok számolni olyasmivel, hogy megölik, hiába tudom, hogy mindig keményebb és keményebb próbatételeket szokott osztani az élet. Megoldjuk. Együtt, ketten, sokan. – A csendessel, mint olyannal, van némi problémám – osztom meg vigyorogva Yoruval. Ha én valahol ott vagyok, akkor nem tudok és nem is nagyon akarok a háttérben maradni. Feltűnő vagyok és szeretek az lenni. Részt akarok mindenből magamnak, még ha csak egy körömhegynyit is, ezt nem bírom megtagadni. Lehet, hogy később lesz annyi önuralmam, hogy kussolok, már most is magamhoz képest be bírom fogni a pofám, noha ezt gyakran ténylegesen is meg kell tennem, hogy ne ugassak közbe, de legalább haladok a cél felé. – Rendben – bólintok is rá a srác kívánságára. Ha ő úgy látja jónak, hogy egymaga foglalkozik Asahitoval, nekem megfelel.
Néha sikerül hatnom Asaméra. Fogalmam sincs, hogyan bűvölöm meg, de akkor nagyon jól sikerül. Mint a medencében, amikor nem kellett vele komoly harcot vívnom, hogy ne mártóztassa meg a sebét a vízben. Frenetikus érzés volt. Sok dolgot el tudok érni nála és ha kell, nagyon messzire elmegyek a céljaim elérése érdekében. Azt hiszem, ez az, amiért elhúznám innen a csíkot, hogy megmutassam, milyen újra egyedül, nélkülem. Szenvednék, de azt akarom, hogy hiányozzak, hogy becsüljön, értékeljen igazán és jobban engem, hogy hallgasson rám, mert tudom, hogy nem mondok hülyeséget. Mondok azt is, csak nem mindig.
- Félreértesz – jelentem ki gyorsan és felállok én is az asztaltól. – A helyzetem ahhoz hasonlítanám, mint mikor először iszol piát és nem valami laza cuccal kezdesz, hanem mindjárt a töménnyel tolnak fejbe. Kiüt, meg minden, de rohadt sokat lehet belőle profitálni, ha ügyesen lavírozol. Szívok mindent magamba, mint egy szivacs. Olyan előnyökkel indulok, ami majd kiegyenlíti a hiányosságaimat – magyarázom el komolyan Yorunak, én hogy érzem a helyzetem. Méghogy rosszkor rossz helyen… Nem, a legjobb helyen a legjobbkor. Hálás vagyok a sorsnak azért a retek napért, aminek a végén még két véreb is megkergetett, hogy aztán lihegve a gazdájuk elé vessenek. Hálás vagyok minden pofonért, mert felébresztett. Igen, hálás vagyok a fájdalomért, mert minden pillanatban az élethez és a valósághoz köt. Szeretek élni és minden szarságon túlleszek, megerősödöm tőle. Érzem, hogy így van.
Biccentek Yorunak, nem tudom, mit mondhatnék neki, ezért csak így, némán köszönök el tőle. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjünk egymással, mikor majd a yakuzáinkkal leszünk, de majd úgyis adja magát a helyzet, azt gondolom. Éhes vagyok, de szeretnék visszamenni Asaméhoz. Szégyen, hogy azt mondtam Takashinak, hogy ápolom, erre az egész éjszakát a szobán kívül töltöttem. Kerítek kenyeret, megpakolok pár szeletet mindenfélével, tálcára srófolom a szendvicseket, aztán a telefonomat a zsebembe csúsztatom és visszamegyek a hálószobába. Odabent az asztalra pakolom a szerzeményem, majd megkínálom Ryuuichit és már fordulok is az ágyban fekvőhöz. Nem merek az ágyára ülni, nehogy felébresszem és ugyanezen okból hozzá sem érek, bármennyire szeretném megtenni mindkettőt. Még mindig zavar, hogy valaki lát minket, mikor kettesben, egymással vagyunk, de Ryuu valahogy… más. Neki egy kicsit… tényleg csak egy egészen kicsit… szabad.
- Nem fogja feldobni a talpát – közlöm tényszerűen, mintha csak attól, hogy én ezt így most kijelentettem, szentírássá válna és Asahito még száz évig élne. – Mije van? – Kerülgettem magamban a témát, nem akartam ajtóstól berontani a házba, de jobb szeretem tudni a dolgokat. Yoru úgyis megtagadja tőlem a választ, ha úgy érzi helyesnek, én pedig sem faggatni nem fogom, sem hibáztatni, sem mást. Elfogadom, ha megmondja, ha nem. – Nem is ajánlom neki, hogy csak megforduljon a fejében olyasmi – mondom, mert én leszek a legdühösebb, a legcsalódottabb, a legszerencsétlenebb a Földön, ha Asame ideje korán kipusztul mellőlem. Nem akarok számolni olyasmivel, hogy megölik, hiába tudom, hogy mindig keményebb és keményebb próbatételeket szokott osztani az élet. Megoldjuk. Együtt, ketten, sokan. – A csendessel, mint olyannal, van némi problémám – osztom meg vigyorogva Yoruval. Ha én valahol ott vagyok, akkor nem tudok és nem is nagyon akarok a háttérben maradni. Feltűnő vagyok és szeretek az lenni. Részt akarok mindenből magamnak, még ha csak egy körömhegynyit is, ezt nem bírom megtagadni. Lehet, hogy később lesz annyi önuralmam, hogy kussolok, már most is magamhoz képest be bírom fogni a pofám, noha ezt gyakran ténylegesen is meg kell tennem, hogy ne ugassak közbe, de legalább haladok a cél felé. – Rendben – bólintok is rá a srác kívánságára. Ha ő úgy látja jónak, hogy egymaga foglalkozik Asahitoval, nekem megfelel.
Néha sikerül hatnom Asaméra. Fogalmam sincs, hogyan bűvölöm meg, de akkor nagyon jól sikerül. Mint a medencében, amikor nem kellett vele komoly harcot vívnom, hogy ne mártóztassa meg a sebét a vízben. Frenetikus érzés volt. Sok dolgot el tudok érni nála és ha kell, nagyon messzire elmegyek a céljaim elérése érdekében. Azt hiszem, ez az, amiért elhúznám innen a csíkot, hogy megmutassam, milyen újra egyedül, nélkülem. Szenvednék, de azt akarom, hogy hiányozzak, hogy becsüljön, értékeljen igazán és jobban engem, hogy hallgasson rám, mert tudom, hogy nem mondok hülyeséget. Mondok azt is, csak nem mindig.
- Félreértesz – jelentem ki gyorsan és felállok én is az asztaltól. – A helyzetem ahhoz hasonlítanám, mint mikor először iszol piát és nem valami laza cuccal kezdesz, hanem mindjárt a töménnyel tolnak fejbe. Kiüt, meg minden, de rohadt sokat lehet belőle profitálni, ha ügyesen lavírozol. Szívok mindent magamba, mint egy szivacs. Olyan előnyökkel indulok, ami majd kiegyenlíti a hiányosságaimat – magyarázom el komolyan Yorunak, én hogy érzem a helyzetem. Méghogy rosszkor rossz helyen… Nem, a legjobb helyen a legjobbkor. Hálás vagyok a sorsnak azért a retek napért, aminek a végén még két véreb is megkergetett, hogy aztán lihegve a gazdájuk elé vessenek. Hálás vagyok minden pofonért, mert felébresztett. Igen, hálás vagyok a fájdalomért, mert minden pillanatban az élethez és a valósághoz köt. Szeretek élni és minden szarságon túlleszek, megerősödöm tőle. Érzem, hogy így van.
Biccentek Yorunak, nem tudom, mit mondhatnék neki, ezért csak így, némán köszönök el tőle. Fogalmam sincs, hogyan viselkedjünk egymással, mikor majd a yakuzáinkkal leszünk, de majd úgyis adja magát a helyzet, azt gondolom. Éhes vagyok, de szeretnék visszamenni Asaméhoz. Szégyen, hogy azt mondtam Takashinak, hogy ápolom, erre az egész éjszakát a szobán kívül töltöttem. Kerítek kenyeret, megpakolok pár szeletet mindenfélével, tálcára srófolom a szendvicseket, aztán a telefonomat a zsebembe csúsztatom és visszamegyek a hálószobába. Odabent az asztalra pakolom a szerzeményem, majd megkínálom Ryuuichit és már fordulok is az ágyban fekvőhöz. Nem merek az ágyára ülni, nehogy felébresszem és ugyanezen okból hozzá sem érek, bármennyire szeretném megtenni mindkettőt. Még mindig zavar, hogy valaki lát minket, mikor kettesben, egymással vagyunk, de Ryuu valahogy… más. Neki egy kicsit… tényleg csak egy egészen kicsit… szabad.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése